–

2018-ban posztoltam először az engem ért erőszakról. A Facebookra tettem ki egy korábbi szelfit, ami az azt követő napokban készült, hogy az akkori párom összevert. Az arcom dagadt, a szemem kisírva, alatta sötétlila monokli.

„Tudjátok, mit nem értek? Egyes családokban inkább eltűri a nő, hogy megverjék, csak azért, mert könnyebbnek látja azt az utat, hogy marad, mert így van lakás a feje fölött és nem neki kell ezt megoldania... vagy éppen eltartani a gyermekét!” – posztolta néhány órával korábban egy népszerű celeb, az enyémhez hasonlóra sminkelt arccal, bokszkesztyűben pózolva.

Ő így igyekezett felhívni a családon belüli erőszakra a figyelmet, amit elmondása szerint korábban átélt – én meg azt éreztem, hogy szétfeszít az igazságtalanság.

Addig fel sem merült bennem, hogy megosztom majd magamról a képet, a dagadt arcút, a kisírt szeműt. A feljelentés miatt készítettem csak. De a bőröm alá kúsztak a fenti mondatok, pont úgy, ahogy korábban a környezetem támogatása is – ami aztán erőt adott, hogy a velem történtekkel, meg az áldozatok valóságával árnyaljam a bejegyzés üzenetét.

És bár a poszt nem sokkal később eltűnt, azóta pedig eltelt közel hét év, az áldozathibáztató megnyilvánulások maradtak. 

Hiszen ragaszkodtok az elképzeléshez, hogy a világ igazságos, és jó emberekkel nem történnek rossz dolgok. Hogy akit bántanak, az megérdemli, valamit biztosan tett, különben nem történne vele, ami. Túl sokat ivott, kihívóan öltözött fel, hisztis volt, vagy hűtlen. A testéből él, büdös neki a „rendes” munka. Vagy nem volt elég óvatos, nagy volt a szája, és túl keményen szólt oda. Hiszen, ha nem így lenne, ha nem tett volna semmit, az azt jelentené, hogy rossz dolgok történhetnek bárkivel – akár velem, de veled is.

Fájdalmas a szembesülés, úgyhogy kapaszkodtok inkább a vélt vagy valós körülményekbe, körmötök szakadtáig. „Nem kell odamenni és főleg az ilyen emberekkel szóba állni”, írjátok a bántalmazásról szóló cikkek alatt.

Hogy „anyám erre azt mondaná: a kurva ne sírjon, ha basszák”, hogy „erre mondják, hogy addig nem nyugszanak, amíg tönkre nem tesznek valakit, hogy a hátukon felkapaszkodva hírnevet, pénzt szerezzenek maguknak”, meg hogy „tudhatta volna a lány”. És hogy „bocs… de mégis mit várt?”

Szeretném hinni, hogy a kérdés költői, a választ pedig tudjátok ti is. De ha nem megy, hadd mondjam el újra, ezredszerre is, hogy mit vár az áldozat. Mondjuk azt, hogy nem bántják, nem verik vagy erőszakolják meg. Hogy ha valamire nemet mond, sőt tovább megyek, nem mond igent, azt nem kényszerítik rá. Hogy dönthet arról, ami vele, a saját testével történik, hogy akár félúton is kiszállhat, ha meggondolja magát. Meg egyáltalán, hogy van lehetősége.

Mégis, mintha először mondanánk, úgy írjátok a hasonló hozzászólásokat mindig. Mintha onnantól, hogy megfogalmazódik a gondolat, nem lenne tér és idő arra, hogy ne hányjátok a kommentmezőbe a számonkérést, a kioktatást, meg hogy bezzeg ti mennyivel jobbak vagytok, hát már az első pofon után felálltatok volna.

Tudom én is, hogy könnyebb az agresszor mellé állni. Ő az, aki nem kér semmit. Ha csendben maradtok, és a biztonság kedvéért még a fejeteket is elfordítjátok, az – köszöni szépen – neki isteni. Ideális környezet a bántalmazásra. És ha nem szól senki, ő nyugodtan erőszakoskodik tovább. Az viszont, hogy a bántalmazott mellé álljunk, áldozatot kíván: ezzel akaratlanul is szolidaritást vállalunk, ami sokkal nagyobb teher. 

Ti mégsem a tétlenség mellett döntötök. Inkább aktívan tesztek, üzentek azoknak, akik nap mint nap erőszak áldozatai – csak Magyarországon többszázezer nő és gyerek.

Akik azt látják, hogy bennük van a hiba, ha megütik őket, meg hogy csak kényelemből nem lépnek. Akiknek azt mondjátok, hogy minek ment oda, és ha már ott volt, maradt volna csendben, akkor talán megúszná a verést.

És megúszhatnák sokan, de nem azért, mert csendben maradnak – hanem akkor, ha a bántalmazót kérjük számon végre. Ha nem azt kérdezitek, hogy mégis mit várt az áldozat, hanem az, hogy milyen következményekkel néz szembe az elkövető. Ha nem számít a körülmény, és nincs mentség az erőszakra, és ha elfogadjuk, hogy mindez döntés kérdése, és mint ilyen, kizárólag az bántalmazó felelőssége. Legyen az áldozat bármilyen naiv, viseljen akármit, igyon és mondjon, amit akar, vitán felül áll, hogy senki sem „érdemli meg” az erőszakot.

Elmondom megint, és mondom majd addig, amíg meg nem halljátok mind. Amíg vannak kommentek, megjegyzések arról, hogy miben „hibázott” az áldozat. Amíg észre nem veszitek, hogy ti tartjátok fenn az erőszak kultúráját, és épp azokba rúgtok bele, akik már a földön fekszenek – van, hogy szó szerint. Akiket nyom a fájdalom, a tehetetlenség, és a szégyen is.

Pedig az erőszak sosem a bántalmazott szégyene – az áldozathibáztatás viszont csak a tiétek.

Mózes Zsófi