Az „Ebből elég” kőkeményen szembesít a benned lévő áldozathibáztatóval – sorozatajánló

–

Logikus, nem? 

Egy lány arra figyelmeztet, hogy egy potenciális predátor van az iskola falai között, és az első zsigeri válasz nem más, mint a tagadás, az áldozathibáztatás, a gúny és a felháborodás. Csak egy-két perc telik el a sorozatból, szinte alig történt valami, alig hangzott el pár szó, de máris fontos látleletet kapunk arról, miben is élünk. 

A sorozat nyolc epizódon keresztül bontja ki, milyen út is vezetett a kezdő képsorokig. Megtudjuk, ki ez a lány, mik történtek vele, kik (nem) a barátai, milyen a környezete, és miért nem maradt más eszköze, mint egyedül protestálni. 

És bár a történet számos ponton ismerős, sőt, mondhatni unásig ismert, mégis olyan sokrétűen és érzékenyen ábrázolja az erőszak kultúrájának mindenhova beszivárgó hatásait, hogy az utolsó epizódra már túl is csordult bennem a düh és a hála együttes érzése. Erre hamarosan visszatérek, de előbb még mélyüljünk el jobban a sorozat cselekményében!

Az a fránya látszat

Bár az Ebből elég (angolul Raising Voices, eredeti címen Ni una más) már nyár óta a Netflix kínálatában van, és egy nap alatt világszerte a legnézettebb sorozatok közé került. Itthon még csak nem is írtak róla, pedig

az Eufória óta nem láttam ennyire húsba vágóan aktuális sorozatot a mai fiatalokról és a világról, amiben élnek. 

Általában kell egy kis idő, legalább pár perc, de akár néhány epizód is, hogy egy sorozat úgy igazán behúzza a nézőt. Az Ebből elég nagyjából harminc másodperc alatt megértette velem, hogy ennek a lánynak a történetén végig fogom magam küzdeni, akkor is, ha fájdalmas lesz.

A cselekmény középpontjában ez a bizonyos protestáló, Alma (Nicole Wallas), egy magániskola diákja áll a barátaival. Hamar kiderül róla, hogy nem egyszerű eset: hiába próbálkoznak a szülei lépést tartani vele, hiába szeretnének kétségbeesetten, mindenféle eszközzel közel kerülni hozzá, nincs könnyű dolguk. Alma vagány, laza csaj, kapucnit húz a fejére, szívja a cigit, fülében bömböl a zene, és minden jel arra mutat, hogy semmi értelmét nem látja annak, ami körülötte van. 

Rögtön be is kapcsolnak a sztereotípiák: egy flegma, kapucnis, bagós csaj nyilvánvalóan nem lehet más, mint bajkeverő – erre pedig minden eszközzel rá is erősítenek a készítők. 

Nagyon nehéz úgy mesélni erről a sorozatról, hogy elkerüljem a spoilereket, de fontosnak tartom, hogy semmi lényegeset ne áruljak el, mert az egyik legzseniálisabb húzása a forgatókönyvnek, hogy szépen, fokozatosan dolgoztat meg, hogy aztán tükröt tartson elénk azzal, milyen könnyen válhatunk mind áldozathibáztatóvá. Hogy milyen végtelenül könnyen eltéríthet a felszín, a látszat.

De nem csak az áldozatoknál csalhat a szimatunk, mert a sorozatban az is kristálytisztán megmutatkozik, hogy a kutya, amelyik ugat, nem mindig harap, legfeljebb a különböző szögekből lefotózott farkát küldözgeti szét a vakvilágba. Valahogy még mindig meg tud lepni, milyen könnyen ítélünk a látszat alapján.

A predátortól azt várnánk el, hogy első blikkre máris gyanús, akár félelmetes legyen. Olyan, aki mindig lecsap az alkalomra, ha préda kerül a szeme elé.

Ezzel szemben az áldozattól azt várjuk, hogy ártatlan, gyenge, szánalomra méltó, csendes legyen. Az erőszaktól pedig azt, hogy félelmetes, durva és fájdalmas. Pedig van, hogy a predátor épp nem vadászik. Van, hogy az áldozat egy amúgy kemény csaj.

És van, hogy az erőszak se nem félelmetes, se nem durva, se nem fájdalmas. De attól még erőszak. 

Ezt lenne végre nagyon fontos megérteni, hogy az erőszaknak nem egy árnyalata van. Ott lapul a mindennaposan használt szavak, gesztusok mögött is. Ott van, amikor meghozunk egy döntést, hogy egy helyzetben a telefon kameráját kapcsoljuk-e be, vagy közbelépünk, és segítünk. Ott van, amikor valaki segítségért próbálja nyújtani a kezét, de nem kapja el senki. 

A sorozatban a „hétköznapi” zaklatástól és beszólogatástól kezdve a catcallingon és a male gaze nyomasztó miliőjén keresztül a részeg lány kihasználásán át egészen a konkrét nemi erőszakig minden megjelenik.

És látjuk azt is, hogy mindennek oka van. Mindenre van magyarázat. Nyilván megbocsátod, ha a pasid egy címeres bunkó, amikor az anyád azt tanítja, hogy a nőnek a kényelemért és jólétért le kell nyelnie a férfi minden faszságát, legyen az bármilyen léptékű. Persze hogy magasabb az ingerküszöböd, és azt hiszed, a párkapcsolatok természetes velejárója az elkeseredett fuldoklás. Így akár azt sem veszed észre, ha a pasid simán végignézné, ahogy a felajzott haverok akaratod ellenére rád másznak. A legjobbakkal is megesik, nem?! Ahogy az is kimagyarázható, ha a totálkárosra készült ismerősödet megdugod. Hát hiszen nem tiltakozik, akkor végül is hol az erőszak, nem? És ha egy mentálisan instabil lány állítja, hogy megerőszakolta egy tanára, teljesen érthető, ha nem hisznek neki, hiszen amúgy sem oké vele valami, jobb inkább oda se nézni.

Magyarázat van, mentség nincs, ismétlem mindig papagájként nagypapám mondását. 

Önmaguk ellen forduló áldozatok

Ahogy néztem a sorozatot, arra gondoltam, milyen rettenetesen ismerős ez az egész. 

Ismerős a gyomorgörcs, amikor gyanús alakokkal teli autó lassít le a buszmegállóban. Ismerős, amikor az osztálytársak fogdosnak, lefognak, te erre ütsz, rúgsz, köpsz, de nem a srácok kapnak intőt, hanem te, mert nem lányhoz méltó módon viselkedtél.

Tudom, milyen, amikor bizalmas barátodnak hiszel valakit, de egy este, amikor túl sokat iszol, lecsap az alkalomra, aztán még ő van felháborodva, ha többé nem bírsz már rá barátként gondolni. Te reagálod túl, hogy úgy kellett őt a többieknek lerángatniuk rólad.

Azt is tudom, milyen, amikor valami rémes dolog történt veled, de az iskolai pletyka megelőz, és már arra érsz vissza a szünetről, hogy te vagy a suli kurvája.

És tudom, milyen érzés hazafele tartani abban a ruhában, amiben hiába mondtad, hogy kérlek, ne. (És amikor a sorozatban ennél a résznél egyszer csak felcsendül Nick Cave-től az O Children, az valami egészen leírhatatlanul fájdalmas és katartikus élmény.)

Hosszú, hosszú évek kemény munkájába került, hogy ne gyötörjenek emlékbetörések majdnem mindennap, hogy végre lejjebb tudjam tekerni a hangerőt, amikor megszólal a fejemben a démon, aki szerint mindenről én tehettem.

Persze még mindig sok dolgom van. Mivel anno senki sem szegezett kést a nyakamhoz, nem fenyegetett közvetlen életveszély, ezért máig képes vagyok relativizálni mindazt, ami velem történt.

Amikor terápián erről beszéltem, a pszichológusom megkért, hogy idézzem fel, mi mindent éreztem közben. Félelmet, mondtam. Szégyent. Undort. Tehetetlenséget. És… reménytelenséget. Mert, amikor ráeszméltem, hogy nekem itt esélyem nincs és a „legjobban” akkor járok, ha megadom magam, tényleg nem maradt már semmi. Kiszálltam a testemből, megpróbáltam semmire sem gondolni. Mintha én is semmivé lettem volna. A semminek nem fáj, a semmi nem érez, a semmi: üres. És én az ürességet választottam, az agyam pedig egyetértett velem, és utána majdnem tizenöt évig törölt mindent a fejemből. Átkeretezte, meghamisította, hogy majd csak akkor kelljen foglalkoznom a feldolgozásával, amikor már elég erős leszek hozzá. Persze ennek is ára van, hiszen attól még, hogy a szőnyeg alá söprünk valamit, a mocsok ott van és végzi a maga aknamunkáját. 

Az aknamunka következménye pedig az, hogy az áldozat önmaga ellen fordul. 

Miért nem küzdött (jobban), minek ment oda, miért azt vette fel, miért nem volt hangosabb, miért ment fel a lakására, miért kavart vele, miért bízott benne, miért ivott annyit és a sort folytathatnám a végtelenségig. És pont ezért 

képesek ölni a kívülről érkező áldozathibáztató, gyanakvó hangok, mert pontosan azokat a gondolatokat hangosítják ki, azoknak adnak teret, amik amúgy is elevenen, belülről falják fel a túlélőket – hiszen legtöbbször az áldozat sem hisz saját magának. 

A sorozatból kinyúl egy kéz, és megsimogat

Az Ebből elég számos ponton kínál szívfacsaró megoldásokat, amikre akár azt is mondhatnánk, hogy túlságosan kitett, valószerűtlen gesztusok, pedig csak szimplán: emberiek. 

Amikor szembesítik a srácot, aki kihasználta az illuminált lányt, a baráti társaság egy emberként veti ki őt a soraiból. Elhangzik bár, hogy a lány nem tiltakozott – ami gyakori reakció az ilyen eseteknél –, de erre máris jön a végtelenül egyszerű és minden ízében igaz replika: egy jó barát hazavitte volna a magatehetetlen lányt.

Egy jó barát nem dugja meg a bebogyózott, részeg havercsajt, hanem biztosra megy, hogy senki ne használja ki a helyzetet. Durva, hogy ezt így ki kell mondani, de sajnos muszáj.

Máig emlékszem a szavakra, amikkel illetett a srác, akit az apukám alaposan megfenyegetett egy balul elsült buli után. Soha nem felejtem el az arckifejezését, miközben arról beszélt (és szinte el is hitette velem), hogy túlreagálom és legalább annyira hibás voltam. Gúny, lekicsinylés és tökéletes fölénytudat volt a szavai mögött.

A jelenet, amikor kiosztják ezt a bizonyos srácot, számomra olyan volt, mintha az alkotók kinyúltak volna a képernyőn keresztül, és megsimogatták volna az arcát minden lánynak, nőnek, akire valaha rámásztak olyanok, akikben megbíztak. 

A srác karakterfejlődése talán kissé túl lett magyarázva, de a helyzet a való életben is van olyan súlyos, hogy igenis szájba kell rágni, hogy mi is a helyes út, ha esetleg fiúként, férfiként valaki átlép egy határt. Erről valahogy sose beszélünk, hogy mi a teendő, ha hibáztál, ha bántottál valakit. Hol van az a momentum, amikor nincs már helye magyarázkodásnak, érveknek, hanem szimplán csak annyit tehetsz, hogy bocsánatot kérsz, edukálod magad és megpróbálsz fejlődni, minél távolabb kerülni attól, aki azt a hibát (adott esetben bűnt) elkövette. 

A „bocsánatot kérek, ha” típusú kamumegnyilvánulások idejében igenis szájba kell rágni, hogy milyen egy tisztességes bocsánatkérés. Hogy milyen a valódi megbánás. És hogy – bár szép dolog, de – nem mindig jár megbocsátás akkor sem, ha kérik. 

Ha pedig az áldozat–predátor vonalon túltekintünk, akkor a sorozat gyönyörű példákat vonultat fel arra is, milyen a támogató, biztonságos, illetve ezzel szemben a mindenre alkalmatlan, bizonytalan hátország. 

Alma legjobb barátnője, Greta (Clara Galle) maga a csoda – úgy képes jelen lenni, hogy a távolból is érezni kiapadhatatlan szeretetét és lojalitását. Kérdez, érezteti, hogy jelen van, de soha nem nyomul. Beszél és hallgat, amikor kell. Nem ítélkezik, nem okoskodik, nem csinál semmit, csak létezik és feltétel nélkül szeret. A sok mérgező viszony közül úgy ragyog ki ez a tiszta barátság, hogy az ember szíve belefacsarodik. Ő sem tökéletes, sőt, megvan bőven a maga baja, de aki fontos neki, azért ölre menne, miközben a saját boldogságát is próbálja a maga eszközeivel valahogy elérni. 

Alma szülei megmutatják a mai szülők hozzáállásának széles spektrumát a reménytelenségtől a keserű harciasságon át egészen odáig, hogy elküldik akár az iskolaigazgatót is a picsába. És az az igazán szép, hogy mindvégig azonosulunk velük, akkor is, amikor szar megoldásokat választanak. 

Miközben tényleg sötét dolgok bontakoznak ki a szemünk előtt, a sok mellékszáltól gyönyörű, színpompás szövetté áll össze ezeknek a fiataloknak a története. Látunk gyönyörű, emberi gesztusokat, szívszorító karakterfejlődést, betekintünk egy világjárvány, klímakatasztrófa, háborúk és mindenféle válságok közepette mégis boldogulni próbáló fiatalság életébe. Ha akarjuk, ha nem, láthatjuk, hogy ma már nem az a fő kérdés, ki mikor veszíti el a szüzességét, hanem hogy ki mennyire bevállalós.

Van, hogy borzasztó szülői mintákat látunk és olyan is, hogy azt kívánjuk, bárcsak mindenkinek ilyen anya és apa jutna. 

A sorozatban senki sem tökéletes, mindenki követ el hibákat. De egyértelmű és világos határvonalat húz ott, ahol egy hiba már bűnné és megbocsáthatatlanná válik. Ha nem is rögtön, de a sorozatban eljön az a pont mindenkinél, amikor ráeszmél, hol húzódik ez a határ, és akkor nem is marad már több kérdés. 

Szabó Anna Eszter