Bejáratott elképzelés van arról, hogyan kell megöregedni. De vajon képesek vagyunk ezt felülírni?

–

Takács Dalma/WMN: Egy személyes tapasztalattal indítanám ezt a beszélgetést, ugyanis gyakran megesik, hogy az emberek értetlenül szemlélik azt, ha valakit 30 évesen foglalkoztat az öregedéskutatás, az ageizmus témája. Nagyon érdekelne, hogy szerintetek kiknek szól valójában ez a tudományterület, mikortól érdemes vele foglalkozni.

Milánkovics Kinga: Nos igen, mi is gyakran megkapjuk a kérdést, hogy hány éves korban lehet elkezdeni tudatosan öregedni. Erre az a mondásunk, hogy

a születésünktől fogva öregszünk, az pedig, hogy ez mikortól válik tudatossá, a mi döntésünk.

A tudatosság eleve elég hasznos tulajdonság, miért ne lehetne jelen az öregedésünkben is? A válasz tehát: minél előbb, annál jobb – amennyiben ez nem válik depresszív tényezővé.

Dr. Szondy Máté: Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb esetben valamilyen betegség vagy a közeli hozzátartozó halála az, ami tudatosítja az emberekben a halandóságuk tényét. Sokszor ennek hatására realizáljuk, hogy mi sem élünk örökké, mi is meg fogunk öregedni egy napon, és jó lenne azt a lehető legméltóbb módon tenni. Ugyanakkor hosszú távon az lenne a cél, hogy tragédiák nélkül is gondolkodjunk aktívan a saját öregkorunkról, és a viselkedésünket is ennek megfelelően alakítsuk, például az egészségünk megőrzésével kapcsolatban. 

T. D./WMN: A kutatásotok egyik fő megállapítása, hogy ha pozitívan tekintünk az időskorunkra, az hatással lesz a mentális és fizikai jóllétünkre is. Ugyanakkor elfogadni az elmúlás tényét szerintem az egyik legnagyobb életfeladatunk, ami bizony sok emberben kelt félelmet. Hogy válhat valami széppé és könnyeddé, ami alapból ilyen nehéz?

Dr. Sz. M.: Így van, az elmúlás nemhogy ijesztő, de egyenesen szorongáskeltő téma. Ezért – mint ahogy általában mindent, ami szorongáskeltő – hajlamosak vagyunk kerülni, tabusítani. Ez társadalmi szinten is megtörténik: noha a filmekben teljesen természetes a halál megjelenítése, a mindennapjainknak nem része a halálról való tényleges, valódi párbeszéd. Ezzel függ össze az is, hogy

az idős személyek sokszor mintha láthatatlanok lennének a többségi társadalom számára. Nincsenek reprezentálva a médiában, nem vesszük észre a jelenlétüket, az igényeiket.

M. K.: Én ehhez a kérdéshez kicsit személyesen kapcsolódnék, először ugyanis a haláltól való szorongásom hatására mentem önkénteskedni hospice-ba, ahol éveken keresztül kísértem haldoklókat. Akkor, 15 évvel ezelőtt még szó sem volt tudatos öregedésről, de én akkortájt kezdtem arról gondolkodni, hogy ha ez a vége, akkor milyen út vezet odáig. Ennek megértéséhez pedig fontos felfejtenünk, hogy mit kezdünk a tabukkal, mit kezdünk a fájdalommal, félelemmel, szorongással.

Dr. Sz. M.: Nekem is van személyes kapcsolódásom a témához. Jelenleg a MAZSIHISZ Szeretetkórházban dolgozom pszichológusként, ahol nagyon sok idős, esetenként haldokló páciensnek segítünk. Amikor velük beszélget az ember, ott egyértelműen felmerül a kérdés, hogy mi az, ami igazán számít az életünk végén. A legtöbb esetben pedig azt látjuk, hogy a kapcsolatok minősége válik ilyenkor a legfontosabb kérdéssé. 

Közhely talán, de a halálos ágyán tényleg senki nem azt idézi fel, hogy mennyi pénzt keresett, vagy a karrierben hova jutott el, hanem hogy milyen kapcsolatokat élhetett meg.

T. D./WMN: A kutatásotok egyik központi eleme az ageizmus is, amihez szerintem nagyon sokszor az illető mikrokörnyezete is hozzájárul. Ha például valaki 70-80 évesen kezd el utazni, lesz szerelmes, kezd új hobbiba, könnyen rákerül a „vén bolond” címke, amivel azért nem kellemes együtt élni. Lehetséges, hogy ez akadályozza sokaknál az aktivitást?

Dr. Sz. M.: Ez nemcsak az öregedéssel kapcsolatban igaz, hanem bármikor, amikor valaki elkezd változtatni a megszokott, „jól bevált” működésén. Ilyenkor a környezete – általában a család – első reakciója az értetlenség és a rosszallás: „ha az előző negyven-ötven évben jó volt így, akkor most miért változtat?!”  

T. D./WMN: Ez jellemző tendencia lenne?

Dr. Sz. M.: Hogyne, és ez abszolút igaz az idős korral kapcsolatban is. Ha van egy bejáratott elképzelés arról, hogyan kell megöregedni, és valaki szembemegy ezzel, akkor gyakori, hogy első körben ellenállásba vagy minimum értetlenkedésbe ütközik. Ilyenkor az a kérdés, hogy a személy ki tud-e állni a saját igényei mellett. Jó esetben egy idő után a család képes átalakítani az elképzeléseit, és elfogadja, hogy az öregedésnek sokféle útja van, nem csak egyetlen, amihez görcsösen ragaszkodni kellene. 

M. K.: A kérdésed kapcsán kapásból három történet is eszembe jutott. Meglehetősen sok példát látunk arra, hogy egy nő válás után, vagy a férje halála után virágzik csak ki, csak épp a többség nem veri nagydobra. A KSH egy viszonylag friss kiadványa szerint az utóbbi években megnőtt a 40-50 éves korban történő válás, és rendre a nők döntéséből.

Sok nő akkor lép be a tudatos öregedés szakaszába, amikor letudta a „kötelezőket”, és újrakezdheti az életét, mondván: most már úgy fogok élni, ahogy én akarok, a kezembe veszem az irányítást.

T. D./WMN: Férfiakra kevésbé jellemző ez?

M. K.: A társadalomba ágyazott szexizmus és a különböző gendersztereotípiák gyakran szerepet játszanak abban, hogy sok nő már 50 felett mondja ki először, hogy a családja szolgálása helyett a saját vágyainak szeretne élni. Van egy mondás, miszerint a férfiak akkor válnak, ha találnak egy másik nőt, a nők meg akkor válnak, ha megtalálják önmagukat. A férfi-női dimenziók nagyon fontos részét képezik az öregedés milyenségének, de jellemzően alultárgyaltak. Pedig nagyon sokfelé vezetnek, kezdve attól, hogy hogyan érinti az ageizmus a különböző nemek tagjait, vagy mi történik a kevésbé felvállalható vágyaikkal. Én azt szeretném kihangosítani, hogy

sokkal több dolog történik a közbeszéd radarja alatt – részben az ageizmus miatt –, mint ami a média vagy a közélet fősodrú narratíváiban egyelőre megjelenik.

T. D./WMN: Ugyanakkor sok családban megjelenik a fenti példa ellentéte is – amikor a család aktivitásra bíztatná az idős tagot, ő viszont ezt nem szeretné. Emlékszem, édesapám milyen véres harcokat vívott a papámmal, hogy keljen fel a kanapéról, mozduljon már ki kicsit, ő viszont azt akarta, hogy hagyjuk békén, hadd élje úgy az utolsó éveit, ahogy neki komfortos. Szerintem ez egy olyan dolog, ami elég sok családban felmerül. Ti mit tanácsoltok ezekben a helyzetekben?

Dr. Sz. M.: Ez az egymillió dolláros kérdés, ami nemcsak családi környezetben, de például kórházi ellátás során is gyakran felmerül: mi a teendő akkor, ha a páciens nem működik együtt, nem szeretne gyógytornázni a szakemberek javaslatára sem, hol húzzuk meg azt a határt, ahol erőltetjük, és ahol engedünk neki. Én azt látom, hogy erre nincs egységes recept, viszont mivel alapvetés, hogy a fenntartott aktivitás segíti az egészség megőrzését és az élettartam meghosszabbítását, nyilván érdemes erre bíztatni mindenkit. Azon is sok múlik, hogy meg tudjuk-e találni a mozgásnak azt a formáját, ami elfogadható és élvezetes lesz az adott személy számára.

Tőlünk nyugatabbra például már bevett szokás, hogy a gyógytornászok időnként VR-szemüveg segítségével motiválják az idős személyeket – hál’ istennek ez a lehetőség már itthon is egyre több helyen elérhető. A kreált környezetben izgalmas, érdekes feladatokat kapnak, és ez sokszor motiválóbb számukra, minthogy csak úgy emelgessék a karjukat – látszólag a semmiért.

Érdekes kérdés, hogy a technológiai fejlődés hogyan segítheti majd az idősek aktivizálását a jövőben.

M. K.: Én is azt gondolom, hogy ez egy nagyon-nagyon nehéz kérdés, és nemcsak az idős személy, de a családja szempontjából is, hiszen sokan ilyenkor a rokonok számára válnak teherré – bármilyen rossz is ezt így kimondani. Innentől kezdve pedig az egész család számára égető problémává válik, hogy az illető foglalkozzon az egészségével, és elfogadja a segítséget, azonban sokan ebben a korban már nehezen változtatnak a szokásaikon.

Mi azt szoktuk szorgalmazni, hogy létrejöhessen a diskurzus a családban arról, hogy ha valaki nem vigyáz magára, az a többieknek okoz majd nehézséget. Ez egy olyan volumenű probléma, amit nem egészséges szőnyeg alá söpörni.

Egyébként azt gondolom, hogy ilyen téren várható egy generációs váltás. A mostani 70 pluszosoknak nem volt se módjuk, se elvárás feléjük, hogy erről szisztematikusan gondolkodjanak, az 50-60-asok viszont ehhez már máshogy állnak hozzá. Ami az én generációmnak még nehézség a szüleink felé, az a gyerekeink korosztályának már könnyebb lesz, egyértelmű fejlődés látható e téren. Emellett pedig, ha valaki nem hajlandó változtatni, és tudatosabban foglalkozni az egészségével, akkor nagyon fontos, hogy a rokonok képesek legyenek a határhúzásra. Hiszen akárhogy is nézzük, ha valaki lerobban, és nem törődik vele, hogy azzal mit okoz a környezetének, akkor határsértés is történik.

T. D./WMN: Ez talán azzal is összefügghet, hogy aki megtapasztalja, milyen nehézzé vált az élete, mikor a saját anyját, apját kellett pelenkáznia, az utána nagyobb eséllyel törődik azzal is, hogy az ő gyerekei ne kerüljenek hasonló helyzetbe, nem?

M. K.: Most kimondtad a lényeget, igen: ha ez a tapasztalat általánosan osztott vélekedéssé válik, az egy nagyobb fokú tudatossághoz vezethet.

T. D./WMN: Csak hogy visszakanyarodjak a beszélgetésünk elejére, így talán az is változhatna, hogy milyennek látjuk az időskort, nemigaz? Ha lennének előttünk példák a méltóságteljes öregedésre, talán kevésbé lenne ijesztő a kép, mint ami most fogad bennünket egy kórház elfekvő részlegén.

Dr. Sz. M.:

A példák és szerepmodellek nagyon fontosak, de ezeken és az egyéni felelősségvállaláson túl nagyon sok szint felelős azért, hogy egy társadalomban milyen megöregedni.

A társadalom, az ellátórendszer, a kormányzat döntő szerepet játszik abban, hogy milyen lehetőségekhez jutunk életünk utolsó szakaszában, hogy megkapjuk-e a megfelelő ellátást – és itt természetesen a 13. havi nyugdíjnál sokkal komplexebb kérdésről van szó. Ha ez meglenne, akkor optimistább lennék a jövővel kapcsolatban.

T. D./WMN: Ezek szerint most nem vagy annyira az.

Dr. Sz. M.: A jelenlegi lehetőségeket nézve azt látom, hogy az idősotthonok nagyon drágák, és általában hosszú várólistáról lehet bekerülni, illetve az otthonápolással kapcsolatban is korlátozottak a lehetőségek. Itt rengeteg tennivaló lenne kormányzati szinten.

M. K.: Én azért ennél optimistább vagyok. ’17-ben hoztuk létre a Tudatos Öregedés Alapítványt, és számomra örömzenélés az itteni munka ahhoz képest, hogy milyen volt korábban a civil szférában tevékenykedni. Annyival könnyebb ebben a mezőben társadalmi változást elérni, mint amit a környezetvédelemben vagy a női jogok terén tapasztaltam korábban, hogy az üdítő. Nem is csoda, hisz ez a téma mindenkit érint, mindenkinek a húsába vág, ezt senki sem tudja lesöpörni az asztalról.

Nyolc éve, amikor elkezdtük, nem számítottunk arra, hogy ilyen gyors lesz a változás. Én nem vagyok egy kifejezetten optimista ember, a civil szférában gyakran tapasztaltam szélmalomharcot, ehhez képest itt szinte nem tudunk lépést tartani az irammal.

Talán lassan indult a változás, de ahogy öregszik a társadalom, lassan már mindenhol erről van szó, a tudatosság exponenciálisan növekszik.

Dr. Sz. M.: Nagyon örülök, ha ez így van, de szerintem nagyon fontos lenne, hogy ne a civileknek kelljen átvennie kormányzati feladatokat.

M. K.: Ez így van, és ehhez társadalmi nyomás kell.

Úgy lehetne valódi változást elérni az idősgondozás területén, ha a polgárok tudatosabban tekintenének az öregedés kérdésére, és kikövetelnék a politikusoktól a változást.

T. D./WMN: Kinga, a változás, amit említesz, nem csak a buborékunkon belül van így?

M. K.: Más-más nyelvezettel, de a magyar társadalom meglepően sok szegmensében hallom az embereket az öregedésről, az öregkor realitásairól, lakhatásról, egészségügyről, nyugdíjról, az erre való felkészülés nehézségeiről mindennapi szinten beszélgetni. 

Dr. Sz. M.: De vajon a megoldások is előkerülnek, vagy csak az öregedést, és az azzal járó nehézségeket észlelik az emberek? 

M. K.: Az igazán jó megoldások kidolgozása, kitalálása már zajlik, de még kevés a bizonyítottan jól működő, és jól látható gyakorlat. Viszont vannak pozitív, reménykeltő tendenciák. Monspart Sarolta lépegetős applikációját országszerte, kisebb településeken is letöltötték, és az emberek apraja-nagyja azt nézte, ki mennyit lép, ki áll a legjobban a közösségben. Nyilván a társadalom különböző szeleteiben különböző dolgok kristályosodnak ki, de én makroszinten azt látom, hogy ha buborékban is vagyunk, szerencsére már most is sok a miénkhez hasonló buborék az országban.

Csak sajnos odáig nem jutottunk még el, hogy ebből törvény szülessen, elérhetővé váljon a rendes ellátás, és a médiában is nagyobb hangsúlyt kapjon a téma. Részben pont az ageizmus hatása az, hogy sok ilyen kezdeményezés láthatatlan, mint ahogy úgy általában is az aktív idősek közösségei is.

T. D./WMN: Az utolsó kérdéssel hadd térjek vissza még az eredeti témánkra. Életem két talán legmeghatározóbb interjúja a 96 éves Fahidi Évával és a 102 éves Körmendi Istvánnal volt. És azon kívül, hogy mindketten holokauszttúlélők, az is közös tulajdonságuk (volt), hogy elképesztő életörömmel élték, élik az életüket. Pedig ők anno még biztosan nem hallottak a tudatos öregedésről. Min múlik az, hogy meg tudjuk-e őrizni ezt a fajta életszeretetet?

Dr. Sz. M.:

Erik Erikson híres fejlődéselmélete szerint életünk végén alapvetően két lehetséges kimenet képzelhető el: az egyik a kétségbeesés, a másik az integritás.

A kétségbeesés általában akkor áll fenn, ha az illető azt érzi, hogy elpazarolta az életét, és számos hibás döntést hozott. Ez gyakran hozzájárul az időskori depresszió, illetve szorongás kialakulásához is. Az általad hozott példáknál a másik lehetőség, az integritás valósult meg: ilyenkor az ember képes az életére egy kerek egészként tekinteni, annak pozitív és negatív eseményeivel együtt.

Az, hogy melyik út lesz a miénk, rengeteg dologtól függ. Ugyanúgy benne van a genetikánk, mint a személyiségünkre ható gyerekkori tényezők, és persze azok az események is, amik végigkísérték az életünket. Az a cél, hogy az életünk végén sikerüljön kerek narratívát kialakítanunk. Lássuk azt, hogy ha nem is értünk el mindent, ha voltak is veszteségeink, traumáink, azért mégiscsak sok-sok értelmes, élvezetes, hasznos, szép élményben volt részünk, amiket másokkal is megoszthattunk.  

M. K.:

Azt szokták mondani, hogy az embernek két élete van, és a második akkor kezdődik, amikor rájön, hogy csak egy van.

Éváéhoz és Istvánéhoz hasonló történetekkel találkozom például ráktúlélőknél is. Az a tapasztalatom, hogy amikor az ember tényleg szembesül a halandóságával, az sokszor pont hogy minőségi változást tud hozni az élethez való viszonyulásban. Mert amikor át tudjuk érezni, hogy miről is szól az élet, vagy milyen lehetőségeket tartogat, akkor hirtelen a félig tele pohár nagyon is tele lesz – akár a traumák dacára is.

Takács Dalma