Régi barát visszatérne. Érdemes visszafogadni?

–

Egy nyolcvanhat éves férfi mesélte nekem nemrégiben, hogy három évtizede nem beszélt a legjobb barátjával. Igen, ma is így emlegeti: a legjobb barátom. Valami hülyeségen összekaptak, nagy sértődés lett belőle. Az ismerősöm ma már mosolyogva beszél a vitájukról, olyan lényegtelen számára is ennyi év távlatából. A mosolyában azért ott bujkál a szomorúság: ha a konfliktus elévült is, a fájdalom, ami egy barát elvesztésével jár, ma is eleven.

Megkérdeztem tőle, nem gondolt-e arra, hogy felkeresi a barátját, ha már olyan szerencsések, hogy ha akarnák, összehozható lenne a találkozó. Azt válaszolta, gondolkodik a dolgon, de egyelőre nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy megtegye az első lépést. Meg aztán: a másik is kezdeményezhetne.

Vajon mi tartja vissza attól, hogy felemelje a telefont?

Nem mondom, mert nem lenne igaz, hogy nem tudom magam a helyébe képzelni. Én is voltam már úgy, hogy bár nagyon hiányzott egy régi barát, valami furcsa, szégyenhez hasonló érzés visszatartott attól, hogy megkeressem.  

Sokan járnak ugyanebben a cipőben. Ezt támasztja alá egy idei, Lara B. Aknin és Gillian M. Sandstrom pszichológusok nevéhez fűződő brit–kanadai kutatás, amely azt vizsgálta, miért vonakodnak az emberek felkeresni régi barátaikat. 

A résztvevők 90 százaléka elismerte, hogy van olyan egykori barátja, akit elengedett. Többségük azt állította, nem biztos abban, hogy a volt barát szeretne újra találkozni.

Egyértelmű, hogy támogató társas kapcsolatokra óriási szükségünk van a testi-lelki egészségünk megőrzéséhez. De életünk során többször is kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy az addig fontosnak számító kötelékek meglazulnak vagy akár el is szakadnak. Egy költözés, egy iskola- vagy munkahelyváltás, a családalapítás például tipikusan ilyen helyzetek. Elsodorja egymás mellől az élet a barátokat, akik később, amikor kedvezőbbé válnak a feltételek, akár újra össze is kapcsolódhatnának – ehhez képest gyakorta nem keresik meg egymást.

A kutatók tapasztalata szerint ennek az az egyik oka, hogy a régi barátok gyakorlatilag idegenné válnak a közös múlt ellenére. És 

ahogyan az ismeretlenekhez is némiképp szorongva lépünk oda, mert tartunk a kiszámíthatatlan reakcióktól, a visszautasítástól, a megszégyenüléstől, úgy abban sem vagyunk már biztosak, a régi barátok vajon hogyan fogadnák a közeledésünket, ezért lehet, inkább maradunk a csigaházban.

Persze sok más ok is lehet a háttérben. Időhiány, túlterheltség, szoros családi kötelékek, amelyek elsőséget élveznek. Az is lehet, hogy valaki úgy érzi, nem szívesen tárná föl a másik előtt, hogyan alakult a sorsa, amióta nem találkoztak. (Sokan kerülik el emiatt az osztálytalálkozók hencegésre, a tények kozmetikázására sarkalló közegét.)

Miért éri meg mégis megkeresni a régi barátokat?

Például azért, mert egy új barátot szerezni lényegesen hosszabb ideig tart, mint egy régivel újrahuzalozni a kapcsolatot.

Jeffrey A. Hall, a Kansasi Egyetem kutatója, főiskolások barátságait tanulmányozta. Az érdekelte, hogyan születnek és alakulnak a barátságok a campuson az együtt töltött idő, a közös szabadidős tevékenyégek és a beszélgetések függvényében. Hall arra jutott, hogy egy barátság körülbelül 120-160 együtt töltött óra után alakulhat ki, és 200 óra szükséges ahhoz, hogy elmélyüljön. Mivel az iskolában a diákok sok időt töltenek együtt, akár pár hét alatt is összejön ez a 200 közös óra, no de a felnőtt életünkben azért inkább hosszabb távon tudunk bizalmasabb kapcsolatot építeni valakivel a nulláról. 

Itt van nekem a férjem/feleségem/tesóm/gyerekem, minek nekem (több) barát?

Van nekünk, WMN-eseknek, egy nagyon izgalmas pszichohírlevelünk, a Lelki társad (ha még nem iratkoztál volna fel rá, ITT megteheted). Október elején a barátság volt a fókuszában, pontosabban az, hogy miért olyan nehéz megőrizni őket. A szerző pedig ezúttal Milanovich Domi kollégám volt. Ahogy írta:

„az elmúlt években egyre-másra jelentek meg kutatások, amelyek feltárták, hogy a jól működő barátságok kevesebb depresszióval, szorongással, mentális nehézséggel járnak együtt, sőt, a korai halálozás veszélyét is csökkentik”.

És tőle hallottam az Opinio Institute reprezentatív magyarországi felméréséről is. Ebből az derül ki, hogy a válaszadók többségének viszonylag kevés olyan ember van az életében, akit „közeli barátként” jellemezne. 60 százalékuk esetében 3 alatti ez a szám. A 30 év feletti magyarok többsége ugyanis csak lazán tartja a személyes kapcsolatot a hozzá legközelebb állókkal is: több mint egyharmaduk (37 százalék) a havi egyszeri találkozót sem tudja összehozni. Napi szintű kapcsolattartásról a válaszadók mindössze 6 százaléka számolt be.

Sokan gondolják úgy, hogy elég egy-két erős, stabil kötelék a boldogsághoz. De a kutatások azt mutatják, a nagyobb kapcsolati hálóval bíró emberek általában harmonikusabb életet élnek, és kisebb arányban depressziósak elszigeteltebben élő társaiknál.

Az sem mindegy, mennyire színes a kapcsolati hálónk. Akkor érezhetjük magunkat leginkább biztonságban a világban, ha több olyan ember is van az életünkben, akihez támogatásért fordulhatunk, és ezek az emberek különbözők életkorukat, érdeklődési körüket, habitusukat tekintve. Tehát, míg az egyik barát nyitott a lelkizésre, a másik praktikus segítséget nyújt, a harmadik pedig remek útitárs, mondjuk, ha arra van szükség.

Visszatérve a régi barátokra, a velük való újrakapcsolódás mellett szól az is, hogy az élet egy korábbi időszakába utaztatnak vissza pusztán a találkozás erejével. Ez pedig segíthet átvészelni a jelent. Például egy ifjúkori barátnővel való beszélgetés révén felidézhetjük, milyenek voltunk mi kamaszként, és ez a saját gyerekünk jobb megértéshez jól jöhet. 

Ha attól félsz, nem fogadna szívesen…

Természetesen sokféle forgatókönyve lehet annak, ha felkeresel egy régi barátot. De hogy bátorítsalak: egy 2022-es kutatás eredménye szerint alábecsüljük, hogy mekkora örömet szerez másoknak (és nekünk is persze) egy váratlan betoppanás, egy kedves üzenet. A hangsúly egyébként a váratlan szón van:

nagyobb örömet szerez ugyanis a nem várt dicséret, hálakifejezés, ajándék és megkeresés, mint amekkorára számítottunk.

Ha tehát fontolgatod, hogy megkeresel valakit a múltból, tudd, hogy amennyiben nem sértetted egykor halálra, jó eséllyel szívélyes fogadtatásban lesz részed. Úgyhogy érdemes belevágni, akkor is, ha nem lesztek újra legjobb cimborák.

Kurucz Adrienn