–

Dóri tíz körül hívott. Azt hitte, már alszanak a gyerekek. Hát, nem aludtak. A fiam még a hátizsákját pakolta, és válogatott a játékok között, hogy mit vigyen el az apjához a nyaralásra. Mondtam neki, hogy az összes új legót ne tegye be, csak elvesznek a darabok, és utána nem fogja tudni újra összerakni a Jango Fett csillaghajót. Állandóan eltűntek kis darabok, keresgéltük őket a lakásban, és mindig sírás lett a vége, ha nem kerültek elő. A lányom meg nem találta a szekrényben azt a nadrágot, amiben menni akart. Másik nadrág szóba se jöhetett, csak a hosszú piros, hiába mondtam, hogy holnap is harminc fok lesz. Végül kitúrta a szennyeskosár legaljáról, és amikor felvettem a telefont, éppen a sebtében kimosott vizes nadrág lógott a másik kezemben. Éreztem, hogy nem fog megszáradni reggelre.

Dóri kislánya, Regina, együtt járt az én lányommal tornázni. Ott ismerkedtünk meg. Mindketten egyedül neveltük a gyerekeinket. Neki ez az egy lánya volt, meg egy tacskójuk, Dumbo, ami precízen és találékonyan osztotta be az idejüket. 

Dóri azt akarta, másnap menjek le vele Veszprémbe az Utcaszínházi Fesztiválra, mert a lánya fellép a színjátszókkal. Mondtam neki, hogy nem tudok, mert én meg viszem a gyerekeket reggel az apjukhoz. Visszakérdezett, hogy hányra. Kilencre, válaszoltam, de kint laknak a francban, a zöldövezetben.

Az új nő, meséltem már róla, megszállottan biokertészkedik. Akkor utána menjünk, erősködött. Beolvasta nekem a telefonba a Rák szerelmi horoszkópját a hétvégére, aztán beolvasta a sajátját is, ő meg Skorpió volt.

Csöpögött a piros nadrág a kezemben. Kihangosítottam Dórit, mert bele kellett tekernem a vizes gatyát egy törölközőbe és kicsavarni. Simára is próbáltam rángatni, ez már végképp nem ment egy kézzel. Utána bedugtam a fürdőszobai törölközőszárítót és a maximumra tekertem. Közben a gyerekek eltűntek a szobájukban.

Végre lefeküdtek, sóhajtottam Dórinak. Negyed tizenegy volt.

Azt magyarázta, hogy a fesztiválon biztos, hogy szuper, jó fej apukák lesznek, olyan hétvégi apukák, akikkel lehet ismerkedni. Kicsit szkeptikus voltam, az utóbbi években engem nem szólított le senki. Illetve nem igaz, hazudok. Egyszer megkérdezte tőlem a lejtős utcán felfelé menet egy fehér inges, jóképű, fiatal férfi, hogy viheti-e helyettem a két nagy Tesco-s szatyrot. Mondtam neki, hogy persze, és beszélgettünk kicsit. Mire a kapuig értünk, kiderült, hogy mormon.

Dóri teljes erővel meg akarta találni a válás után az igazit, akivel újraépítheti az életét. A Tinderen és a Randivonalon ijesztő tapasztalatokat szerzett, mindig képben voltam az aktuális jelentkezőkről, aztán egy éve valami egészségtudatos rendezvényen megismerkedett Balázzsal. Dórit, aki négy nyelvből fordít, és akinek három diplomája van, igaz, egyiket se használja, az sem zavarta, hogy Balázs albérletében mindössze egy könyvet látott. (A vércsoport szerinti diéta). Örömmel adott kölcsön az átmeneti nehézségekkel küzdő, alternatív gyógymódokat tanuló, rémületesen kopaszodó, ezt még rémületesebb frizurával leplező Balázsnak, aki elég gyorsan elérhetetlenné vált, Dóri félmilliójával együtt. 

De Dórit nem lehetett megtörni. Folyton arra bíztatott, hogy legyek aktív, ha otthon ülök a srácokkal, soha nem fogok összeakadni az igazival.

Én nem hittem benne, hogy létezik igazi. Beértem volna egy átlagos, normális férfival, fáradt voltam a szenvedélyhez. Munka után főztem, éjszaka kimutatásokat meg táblázatokat készítettem, a konyha és a nappali közötti útvonalon játékokat és apró szemeteket szedegettem fel a földről, szülői értekezleteken gubbasztottam, beteg gyerekekkel ültem otthon, és hetekig nem szőrtelenítettem a lábamat. Nem láttam magam előtt az igazit, amint belép ebbe a káoszba, férfiasan körbe hordozza a tekintetét, és hirtelen helyükre kattannak a dolgok.

Dóri nagyon akarta, hogy elmenjünk arra az Utcaszínházi Fesztiválra. Neki nem volt autója, és a tacskót nehéz lett volna levinnie magával a Volán-buszon. Vonattal meg neki se mert vágni az útnak. Regina már két napja lent volt a színjátszókörrel, és tizenkettőkor kezdték volna az első előadást. Vasárnap még volt egy második is. Mióta a vonatközlekedés összeomlott, kockázatos lett volna egy ilyen utat a MÁV-val szervezni. Nekem volt kocsim, csak épp kedvem nem. Budakeszin kellett letennem a gyerekeket, negyed kilenckor már el kellett velük indulnom, ha nem akartam késni. Dóri erősködött, hogy oda megy a kutyával reggel, ahova kérem, csak menjünk már le, mert Reginának megígérte, és

mert szombattól hétfőig a Merkúr erősen pozitív és izgató szöget képez a Szaturnusszal, ő pedig érzi a zsigereiben, hogy most történnie kell valaminek.

Kimentem a konyhába, visszatettem a fülemre a telefont. Gyorsan elmondta még, hogy a színjátszócsoport egy kínai mesét fog előadni, és hogy a sárkány megvarrásába ő is besegített. Ha emlékszem arra a mélybordó és lila csíkos ruhára, amit a múltkori tornabemutatón viselt, igen, fotó is van róla, akkor képzeljem el, hogy az is bele van varrva középen a sárkányba, mert kellett még ilyen színű, mintás anyag, az egész hat méter hosszú. 

Elköszöntem, mert még el kellett küldenem néhány üzenetet lefekvés előtt. Másnap, a kocsiban egy csokor illatozó rozmaringgal, amit a férjem új nője vágott a kertjükben, vajon miért, (de tényleg, miért?), megálltam a megbeszélt helyen, az OTP előtt, hogy felvegyem Dórit. Ott állt már Dumbóval, aki érdeklődve bámult a kocsira.

Szálljatok be gyorsan, ez itt egy buszmegálló!

Dóri az autóban kisminkelte magát. Miközben kihúzta a szemét, aztán eldörzsölte a vonalat, elmesélte, hogy sikerült Balázs nyomára bukkania a neten, és képzeljem, igazából nem is Balázsnak hívják, de a pénzt valószínűleg nem fogja tudni visszaszerezni tőle. Cserében elmondtam neki, hogy egy hatvankét éves kollégám akart meghívni koncertre, nős egyébként, és azt hiszem, már nagypapa is. Megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, és hát sajnos nem volt. Napokig kísértett a gondolat, hogy vajon, hogy nézhetek ki, milyen állapotban lehetek, ha feltételezi rólam, hogy negyven évesen már ennyivel is beérném.

Dóri szigorúan hallgatott. Reméltem, hogy nem kérdezi meg, milyen csillagjegyben született a nős kollégám, nem lett volna jó már az út legelején összeveszni. Meg kellett állnom egy kútnál, és megitattuk a tacskót is. Meglepően sok vizet fellefetyelt az úti tálkájából. Talán ennek köszönhetően hányta össze darabos kutyakajával a lábtörlőt öt perccel később, amikor elindultunk, bár az is lehet, hogy csak a hatvanas, nős kollégámról mondott véleményt.

Dóri még érkezéskor is a lehányt szandálja miatt aggodalmaskodott, azt törölgette nedves törlőkendővel. Én meg az idő miatt izgultam, utálok késni. Gyorsan kellett parkolót találnom, ha nem akartunk lecsúszni az előadás elejéről. A GPS szerint az Óváros tér tíz percre esett tőlünk gyalog. Szedtük a lábunkat, a tacskó loholt mellettünk. Egy lépcsőn mentünk felfelé futólépésben, amikor megemlítettem Dórinak, mert ezt a kocsiban kifelejtettem, hogy az a kollégám festi a haját. A tacskó megtorpant, figyelmesen felnézett, és egy hatalmas adagot odakakált a kőlépcsőre. Elég markáns véleménye van a dolgokról és nem is rejti véka alá, amit gondol.

Dórinál persze volt kakizacskó is, nemcsak nedves törlőkendő. Körülményesen előhalászta a hátizsákja zsebéből, aztán felhúzta, mint egy hajfestő kesztyűt, és rutinosan felmarkolta vele a szart. Utána idegesítő precizitással megcsomózta a zacskó száját.  Ezzel újabb két értékes percet vesztettünk, de nem szóltam egy szót se, elvégre én is utálom, amikor ott hagyják az emberek a kutyáik után a cuccot.

A tér már tele volt szülőkkel, akik toporogva várták az előadást. Ezek szerint mégsem késtünk el. Fogalmunk se volt, melyik irányból jönnek majd, és hova kellene állni. Végül meghallottuk a zenét, a hátunk mögül közeledtek. A kígyózó testű sárkányt két oldalról zenészek kísérték, és egy kikiáltó hangon beszélő férfi a dobokat és fúvós hangszereket túlüvöltve mesélt a hősről, akit most a császár elé visznek. Dóri a sárkányt figyelte. Egyszer csak az egyik, alul kilógó, lila szandálos lábra mutatott, hogy na, az ott a Regina, középen, hát nézzem csak meg, milyen ügyes. Vagy nyolc gyerek vonult a vörös lepel alatt, de lehet, hogy tíz. Nem akartam kekeckedni, hogy vajon mennyit próbáltak ehhez, csak mosolyogtam kedvesen, elvégre én is anya vagyok. Dóri le akarta fényképezni a sárkányt, de az egyik kezében a kutyaszar volt, a másikkal a pórázt tartotta. Átvettem tőle a zacskót, hogy megörökíthesse Regi bevonulását. Közben Dumbo valamiért rágerjedt a hatalmas, hullámzó, soklábú állatnak kinéző szörnyetegre, és tébolyult ugatásba fogott. Felvettem őt is, és a zacskóval meg a kutyával a kezemben kicsit kijjebb léptem, kihátrálva a tömegből.

Dóri futólépésben haladt a sárkány mellett, követte a mobillal a menet. Én lemaradtam, és megint kettőt léptem hátra. 

– Jaj, elnézést!

Háttal nekiütköztem valakinek. Egy guggoló fickó volt, akinek nemcsak nekimentem, hanem akinek valószínűleg elrontottam a képét is, amibe be akarta volna fogni az egész menetet.

Ott kuporgott az objektívvel, és nem látszott dühösnek, sőt, rám mosolygott. Megkérdezte, nem állnék-e be a kép előterébe a kutyával. Majdnem rávágtam, hogy a nem is az én kutyám, de aztán nem szóltam semmit, végül is mi köze hozzá. Megkérdezte, elküldje-e a képet, és leközölheti-e a VEOL-ban. Mondtam, hogy küldje, köszönöm, és mondok egy email címet. Mi lehet az a VEOL, tűnődtem magamban, de úgy éreztem, ciki visszakérdezni. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Nem tudom, mit ír elő a protokoll arra az esetre, ha az ember a jobb karjában egy kutyát szorongat, és leteszi ugyan a földre, de a bal kezében még mindig ott lóg egy meleg kutyaszarral teli fekete zacskó, én mindenesetre csak annyit tudtam kinyögni, hogy elnézést, és odanyújtottam a jobb kezem.

Később azért csak elárultam a nevemet, és találtam végre egy rohadt kukát is, ahová bepottyanthattam a zacskót. 

Hazafelé még azt mondtam a kocsiban Dórinak, hogy ugyan, ebből se lesz semmi, biztos ennek is van felesége meg három gyereke, kívülről tudom, mi minden fog apránként kiderülni, de nem sikerült befejeznem, mert Regina hívta, hogy ugye, milyen klassz volt az előadás, ő meg azt felelte, hogy igen, egyszerűen lé-leg-zet-el-ál-lító volt, és hogy ő volt a legjobb az összes gyerek között, meglátszik az a három év torna a lábmozgásán.

Rögtön utána engem is felhívott a fiam, hogy nézzem meg, nem maradt-e otthon a szobájában a szőnyegen a Jango Fett hátrakétából az az a szürke, négyszögletes darab. Mondtam, nem vagyok otthon, de ha hazaérek, majd megnézem. 

Miklós, a fotós, később tényleg elküldte a képet. Azt írta, egyszerűen odavan a tacskókért, és nemrég vesztette el a sajátját. Tizennégy éves volt, lehetett rá számítani, de mégsem tudja kiheverni. Örült, ahogy írta, hogy lefényképezhette Dumbót, gyönyörű kis kutya. Szuper, gondoltam, ekkora bókot még a mormontól se kaptam. Fölmerült bennem, hogy összekötöm a fickót Dórival, az igazi gazdival, de aztán annyi minden jött közbe, hogy kiment a fejemből. Megkaptam az iskolától a listát, milyen füzeteket kell megvenni szeptemberre, és vizsgáztatni kellett vinnem a kocsit.

A Jango Fett hátrakétájából az a szögletes izé persze soha többé nem került elő.

Tóth Krisztina

A kiemelt kép forrása: Csiszér Goti/WMN