Egy anya mindent megold, ha belegebed is

–

Kedves magyar anyák!

Kérlek, ünnepeljétek ma velem az Amerikai Egyesült Államok egyik, biztosan sokak szerint mondvacsinált napját, a lusta anyákét. 

Kérlek, gondoljátok végig, hogy mikor volt utoljára olyan nap az életetekben, amikor megengedtétek magatoknak, hogy lustálkodjatok egyet – és mindezt nem úgy tettétek, hogy közben a még rátok váró teendőket pörgettétek fejben, meg oltári lelkiismeret-furdalásotok volt. 

Tudom, hogy anyaként (pláne kisgyerekesként) kb. űrutazás mértékű tervezést igényel bármilyen gyerekmentes program (és itt is megeshet olyan fiaskó, mint nemrég a NASA-nál, hogy 8 nap helyett 8 hónapra ragadnak fenn az űrben – az anyák persze nem a pihenésben ragadnak bent 8 hónapra, ahogy az űrhajósok sem). A legtöbben ezért, amikor segítséget kapnak, akkor „kihasználják” valami olyan élménygyűjtésre, amire szintén nincs sokszor lehetőségük. 

A lustálkodás egyszerűen kikopik az életünkből, és ez nem feltétlenül az apák hibája – erről majd írok később is –, de az is igaz, hogy őket sokkal többször „hagyják” aludni, pihenni, és jobban megmaradnak a hobbijaik is. A semmittevés ugyanis nem passzol bele az általános anyaképbe.

Szóval most arra kérlek benneteket, hogy ma lustálkodjatok egy kicsit – nyilván esélytelen az egész napot kivenni, pedig az lenne a legjobb. De ha most reggel olvassátok ezt a cikket, lopjatok magatoknak valahogy egy órát, amit teljesen haszontalanul – és, sokat kérek, tudom, de lehetőleg nem telefonpörgetéssel – töltötök el. Én is ezt fogom tenni. Ez önmagában sem egyszerű feladat, de most jön az igazi erőpróba benne: ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásotok.

Még a napról szóló leírásban is az szerepel, hogy míg az anyák napja is természetesen az anyák ünnepe, amikor virágot, ajándékot kapnak – de közben valószínűleg ők főzik meg az ebédet, és pakolnak el utána. Hát igen. Ez azért sokat elmond az anyaságról. Természetesen tudom, hogy vannak olyan családok, ahol az anyának több pihenésre van lehetősége, és vannak olyan anyák, akik ügyesek és tudatosak ebben – de ők a kisebbség. Ráadásul 

az anyaságnak valahogy a fokmérője az, hogy mennyire fárasztó. Nem is vagy jó anya, ha nem vagy kipurcanva – sugallja a társadalom. És a többi anya is. Ti hallottatok már két anyát abban licitálni egymásra, hogy melyikük kipihentebb, melyiküknek könnyebb az élete? És az ellenkezőjére?

Valamit elrontok? – a legtöbb anya rendszeresen felteszi magának ezt a kérdést

Ha valamit elhibázol, általában senki sem azt mondja, hogy „figyelj, szerintem ez és ez van, ezt nem így kellene csinálni”. Hanem ennél sokkal fondorlatosabb módokon érkezik az ítélet: „aha, érdekes, én nem tudom magára hagyni 3 percre sem”.

És ezt az illető nem azért mondja, mert egy szemét, aki beléd akarja törölni a lábát, hanem azért, mert végtelenül bizonytalan, és naponta hússzor teszi fel magának a kérdést, hogy mit rontott el, hogy ő 3 percre sem hagyhatja magára a gyerekét.

És valószínűleg semmit nem rontott el – akkor sem, ha tényleg vécére sem tud elmenni egyedül, és akkor sem, ha a gyereke vissza sem nézve szalad be a bölcsibe, oviba, iskolába. Csak hát ott van az a „valószínűleg”. Mert ugye én sem tudhatom biztosan: sem azt, hogy te nem rontottad el, sem azt, hogy én nem. Ugyanis eleve azt sem tudjuk definiálni, hogy pontosan mit is jelent elrontani. 

Így nem marad más, mint hogy „anya mindent megold”

Az, hogy mindent megtegyünk, és megoldjunk olyan dolgokat is a gyerekünk érdekében, amik nem feltétlenül lennének a mi feladataink (egyedül), nem csupán a társadalom elvárása. Hanem a sajátunk is. És anya nemcsak azt oldja meg, amit muszáj, nemcsak az elvárható minimumot teljesíti (főleg, hogy ilyen nincs is), hanem szinte mindent megold, ha belegebed is. És én nem a megoldás ellen vagyok, természetesen, hanem a belegebedés ellen. 

Mivel az elmúlt 20 évben nagyon sokat megtudtunk a gyereklélektanról, olyan szavak és elvárások teremtődtek (minőségi idő, teljes odafordulás, osztatlan figyelem), amelyek a mi gyerekkorunkban még nem is léteztek. Így 

amikor azt halljuk, hogy a mi anyáink, nagyanyáink mosógép, pláne mosogatógép nélkül is „mindent” megoldottak, akkor senki nem teszi hozzá, hogy az a „minden” egy másik minden volt. 

És nyilván ez sem a másik ellen hangzik el alkalmanként, hanem önigazolásként. Ezzel együtt nagyon szomorú, hogy sok nagymamának, idősebb nőnek még a felnőtt gyerekeivel is szüksége van visszamenőleges önigazolásra. Mert nekik sem mondta soha senki, hogy jól csinálják, jól csinálták, és hogy nem csak akkor lehet jó anyának lenni, ha félig beledöglesz.

Nagyon fontos, hogy ez nem az apák ellen szól

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki tud könnyíteni az anyák helyzetén, ha nem az apák. De a válasz szerintem kettős: tudnak ők is, de nem csak ők. Mert ők ugyanúgy nem tudják, hogyan kell jól csinálni az apaságot, és ugyanúgy keresik az önigazolást – ráadásul ők egészen más terheket kaptak az előző generációktól. Nekik valahogy tapasztalatom szerint mégis könnyebb, mert nincs benne a transzgenerációs történeteikben, és ezáltal a sejtjeikben ez a mindent feladó, saját magát mindenki mögé soroló áldozatiság. 

A nők története sokkal több családban szól generációkra visszamenőleg az önfeláldozásról, és ez érezhető a modern, egyébként tudatos anyákon is. Ez vezet oda, hogy anyaként „elfelejtünk” lustálkodni, és nem is vesszük fel a végtelen teendőlistánkra az újratanulását. 

Mert többgenerációnyi nő önfeláldozását visszük tovább, és húzzuk rá egy olyan szerepkörre, amiben ráadásul nincs 100 százalék, és soha, senki nem fogja azt mondani, hogy „gratulálok, elvégezted a feladatod, és jó voltál benne”.

Nekünk magunknak kell könnyíteni és megengedőnek lenni, és ez sokaknak (nekem is) piszok nehéz. Ráadásul a „könnyítésben” is sok minden dolgozik ellenünk. 

De legyen az első lépés egy lusta óra ma, és jövőre ráfordulhatunk az egész napra (bár valószínűleg sokan azt sem tudjuk majd igazán kihasználni. Csak olyan igazianyaság-tempóban). Mindenesetre ahogy közeleg a dátum, én szólni fogok idejében! Lustálkodtok velem? 

Tóth Flóra