Gyerekek, akik számára minden pillanat veszélyt rejt magában – A szenzorosság létező nehézség, de van segítség

–

A szenzoros feldolgozási zavar lényege, hogy egyes gyerekek és felnőttek idegrendszere a külvilágból érkező és a testükben keletkező ingereket, hatásokat másképpen észleli, értelmezi, dolgozza fel, és arra éppen ezért eltérő reakciót ad, így nehézzé válik az érzékek harmonikus egységbe rendezése, integrációja.

Sokszor hozzák összefüggésbe az autizmus spektrumzavarral, ami nem véletlen, mert az autizmussal élő embereknél sok esetben tapasztalható a szenzorosság is, emellett ADHD-val is gyakran jár kéz a kézben. Fontos tudni azonban, hogy a szakemberek tapasztalatai alapján az érzékelés hasonló eltérése önmagában is megjelenhet egyfajta idegrendszeri éretlenség részeként, amely azonban abszolút fejleszthető.

Az érzékek finomhangolása már egészen kicsi korban megkezdődhet, és hatalmas segítséget nyújthat az érintett gyerekeknek.

„A szenzorosság hátterének pontos oka nem ismert, valószínűleg többféle tényező állhat mögötte. Elképzelhető egy genetikai háttér is, hiszen nem ritkán látjuk egy család több tagjánál, illetve a várandósság alatt, a szülés időszakában és a korai időszakban zajló történéseknek, hatásoknak is szerepe lehet ebben” – kezdi dr. Aschenbrenner Zsuzsanna pszichoszomatikus gyermekorvos, baba-mama konzulens.

A doktornő hozzáteszi: hazánkban nincs egységes szakvélemény arról, hogy a szenzoros feldolgozási zavar önálló entitás-e, vagy része valamilyen komplexebb fejlődésbeli eltérésnek. „Eltérő idegrendszeri fejlődés, idegrendszeri éretlenség megnyilvánulásaként tekinthetünk rá, így társulhat más fejlődésbeli eltérésekkel, de ez nem feltétlenül van így. Az érzékszervi feldolgozás mindenkinél más és más lehet, és senkinek sem tökéletes az összes érzékszerve vagy a velük kapcsolatos feldolgozási folyamat.

A szenzorossággal élők esetében az lehet a különbség, hogy ezek az integrációs nehézségek markánsabbak, a gyerek fejlődését, kapcsolatait, tanulását, a mindennapokban való működését alapvetően meghatározzák. A jó hír az, hogy van lehetőség a fejlődésre, fejlesztésre”

– véli a doktornő.

Amikor az egész világ félelmetes

A szenzoros integrációs zavart nem mindig egyszerű beazonosítani, főleg első gyerekek esetén, amikor a szülőnek nincs tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy az adott reakció a gyerek részéről túlzott-e, vagy sem. Mi jellemző mégis ezekre a gyerekekre, és honnan tudhatjuk, ha itt az ideje szakemberhez fordulni?

„Azt szoktam javasolni a szülőknek, hogy próbáljanak meg felvenni egy szenzoros szemüveget, és egy kicsit azon keresztül szemlélni a világot. Amit így tapasztalnak, az lehet a gyerek megélése, valósága az egyes helyzetekben. Ez azért nagyon lényeges, mert amikor felnőttként megértjük, hogy mi miért történik, a gyerekünk miért úgy reagál bizonyos ingerekre, hatásokra, sokkal könnyebben tudunk segíteni neki, és ezáltal magunknak is.

A szenzoros gyerekekre jellemző lehet egy nagyfokú bizonytalanság-érzés, önbizalomhiány, kudarckerülés, félelem az új dolgok kipróbálásától. Mintha a világ egy nehezen kiszámítható, veszélyes hely lenne, és ebben kellene valahogy elhelyezni magát, majd így élni a mindennapokat.

Az első életévek fontos feladata a világ – és abban saját maga – felfedezése, elhelyezése, kapcsolatok kialakítása, röviden: a világ biztonságosságának és az önbizalomnak, az énhatékonyságnak a megélése. Ez egy szenzorossággal élő gyerek számára nagy kihívást jelenthet, de fontos segíteni őt abban, hogy erre ő is képes legyen.”

Szobatisztasági nehézségek és szenzorosság

Van, hogy a szenzorosság gyanúja az új élethelyzetekben merül fel, például a szobatisztává válás vagy a közösségbe kerülés idején, mert ezek a gyerekek a változásokat is nehezebben viselhetik.

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna, aki a szobatisztasággal, székletvisszatartással kapcsolatban az egyik legtapasztaltabb és elismertebb szakember hazánkban, gyakran látja, hogy a kakilási nehézség, a székrekedés és székletvisszatartás, illetve a szobatisztává válás nehézsége nemritkán a szenzorosság egyik tünete.

„Maga a vécé például elképesztően félelmetes tud lenni egy ilyen kisgyerek számára, ahogyan a pelenkától való megválás is. Sokszor olyan banálisnak tűnő dolgok akadályozhatják a vécébe kakilást, mint például az ott keletkező hangok, a fények vagy a széklet látványától való irtózás.

A hozzám forduló szülőknek rendszeresen javaslom a szenzorosságot felmérő szülői kérdőív kitöltését és gyanú esetén megfelelő szakember felkeresését” – mondja a gyermekorvos.

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna arra is felhívja a figyelmet, hogy a szenzoros feldolgozási zavarral élő gyerekek lelki vonatkozásban is érzékenyebbek lehetnek: nagyon szenzitívek lehetnek mások, különösen a szüleik lelkiállapotaira. Ez nehéz helyzeteket szülhet a család életében, amikor azonban a szülők megértik a szenzorosság lényegét és elkezdik egyre jobban érteni a gyereküket, az nagyban növeli a szülői magabiztosságot és kompetencia-érzést. Ez nagyon fontos élmény a család minden tagja számára.

„Azt tapasztalom, hogy a szenzoros gyerekek szülei maguk is hihetetlenül kifinomult érzékeknek lesznek birtokában idővel: pontosan fel tudják mérni, mikor, mi jelenthet »veszélyt« a gyerek kiegyensúlyozottságára, és hogyan alakíthatják a körülményeket a gyerek számára a lehető legjobban. Ez a fajta odafigyelés, ráhangolódás hatalmas mentális munka. Erről ér és kell is beszélni.

Minden gyerekre igaz, de ezekben a családokban még inkább alá kell húzni a tényt: ha szülőként megtaláljuk az egyensúlyt, vannak eszközeink, megküzdési stratégiáink és elég jól vagyunk, akkor a gyerek is elég jól lesz”

‒ emeli ki a doktornő.

Újra kell tanulnunk az életet

Nemrég fültanúja voltam egy párbeszédnek, amelyben az egyik fél rálegyintett a másikra, mondván: a szenzorosságot is divat lett hangoztatni, nem kell bedőlni és utánajárni. Nos, egyrészt a diagnózisok megnövekedett száma egyáltalán nem azt jelenti, hogy több embert érintene a nehézség, csupán eddig a tudomány nem tudta nevén nevezni a jelenséget. A kutatások, a technikai fejlettség egyszerűen évekkel ezelőtt jutott el odáig, hogy a legkisebb finomságokat is képes meghatározni, illetve megfogalmazni a hozzá kapcsolódó fejlesztendő területeket.

Ezt úgy írom nektek, hogy 25 évvel ezelőtt én még nem kaptam szenzoros címkét: csak egy kislány voltam, aki látszólag teljesen „normális”, mégsem érti senki, miért utál bizonyos hangokat, lesz rosszul mások számára teljesen átlagosnak vélt szagoktól, vagy éli meg a legtöbb érzelmet dupla érzékenységgel.

Hogyan történt, hogy az érzékszervekkel kapcsolatos nehézségek szépen lassan eltűntek vagy alig észrevehetővé szelídültek? Azt a néhány ‒ számomra mára inkább kellemetlennek, mint elviselhetetlennek ható ‒ szagot pedig képes vagyok tolerálni, és akár olyan asztalhoz ülni, ahol a hozzá kapcsolódó ételeket, italokat fogyasztják?

„Az idegrendszer fejlődésének alapja mindig a mozgásban keresendő.

Bár húsz éve még nem volt mozgásterápia, de éppen azokat a mozgásokat csinálta egy gyerek az óvoda, iskola után, mint ma a fejlesztőszobában: fára mászott, köveken ugrált, egyensúlyozott, tapicskolt a sárban, gyúrta a nagymamával a tésztát, azaz folyamatosan újabb és újabb kihívásnak tette ki az érzékeit, így az idegrendszert szinte észrevétlenül kondicionálta a feladataira napi szinten. Képessé tette arra, ami ma a terápiák célja” – mondja Oroszi Viktória gyógypedagógus, DSZIT-terapeuta, étkezési evési nehézségek komplex terápiás szakértője.

Ez a tény pedig máris felfedi a fent említett állítás másik igazságtartalmát:

a szenzorosság nem divat lett. Csupán a hatalmas audiovizuális ingertömeg, ami a mai gyerekek idegrendszerét nap mint nap éri, nagyban növelheti a hajlamot a hasonló problémákra, hiszen nem úgy dolgoztatja ezt a területet, ahogy az valóban szükséges lenne.

A gyújtópont a tünet, a szenzorosság az okozó

Oroszi Viktória, aki képzett szakértője a Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiának (DSZIT) rengeteg kisgyereket kísért már a fejlődés útján, és azt mondja: a szenzoros gyerekek között is különböző típusúak vannak, ezért a családokat nem csak a mozgásterápia szempontjából kell egyénre szabottan támogatni.

„Akadnak ingerkereső és ingerkerülő gyerekek a szenzorosok között: éppen emiatt, ha előbbi gyerek egy olyan családba érkezik, ahol sokat mennek ide-oda, keresik az impulzivitást, az ingereket, akkor kevésbé nagy feladat alkalmazkodni egymáshoz. Ha ugyanide egy ingerkerülő kopogtat, aki nem kedveli az érintést, kevésbé fogékony a társaságra, az a szülőket is nagyobb kihívás elé állítja”

– foglalja össze Oroszi Viktória. 

A terápiát mindig beszélgetéssel, illetve anamnézissel kezdik: a terapeuta ebből már rengeteg dologra tud következtetni, akár arra is, hogy érdemes-e rögtön bevonni más szakembereket, neurológust, neuropszichológust, vagy elég kezdetben a mozgásterápiára összpontosítani.

Minden családban más a gyújtópont, ami arra készteti a szülőt, hogy elinduljon megoldást keresni. Ahogy Viktória tapasztalja, az evéssel kapcsolatos gondok például nagyon gyakori tünetek, éppen ezért képezte ki magát kifejezetten az étkezéssel kapcsolatos terápiára is. Ugyanis azt látta, a mozgásterápia hatalmas segítség, de általában az étkezési gondokra nem jelent teljes megoldást. 

Az evésgondok komplex háttérrel bírnak 

A szenzoros gyerekek általában az állagokkal, színekkel, szagokkal küzdenek: sokszor olyan indokokkal nem esznek meg valamit, ami a szülő számára akár dacnak is tűnhet, miközben a megváltozott érzékelés áll mögötte.

„Nagyon összetett ez a probléma, van, ahol tényleg főként a textúrákról szól, vagy épp bizonyos hőmérsékletű ételek fogyasztása okoz nehézséget, máshol komoly rágástechnikai probléma az ok. Például azoknál a babáknál, ahol izomtónusgondok álltak fenn, de nem kezelték őket, gyakori, hogy később bizonytalanul rágnak, ez pedig félelmetessé teszi számukra az evést. Akadnak elmaradt csecsemőkori reflexek, amelyeket le kell építenünk a sikerhez.

A látványos eredményt kitartó munkával el lehet érni: biztatom a szülőket ezzel kapcsolatban, mert rengeteg kisgyereket látok, aki hosszú idő után elkezd darabosat enni a pépes helyett, vagy megkóstol valamit, amit addig elutasított”

– osztja meg tapasztalatait Viktória.

Ahogy mondja, az evésgondok – a szobatisztasághoz hasonlóan – azért is komplexebbek, mert szenzorosság esetén is magukban foglalják a szülő-gyerek kapcsolatot, az esetleges játszmákat, ezért előfordul, hogy akár pszichológust is be kell vonni a folyamatba.

Vegyük észre: nem készen kell megszületünk!

Egy kisgyerek esetében persze az evés, alvás, szobatisztaság nehézségei fakadhatnak egy-egy megrázó életeseményből is, azonban a szakember szerint, ha gyakran tapasztaljuk, hogy a gondok ezeken a területeken csúcsosodnak ki, érdemes utánajárni, nem szenzorosság áll-e a háttérben. 

„A családokat és a gyerekeket is tudással vértezi fel a terápia: a felnőtt megérti, mi mozgatja a gyereket, ettől pedig sokkal türelmesebb lesz vele, mert nem »csakazértis« reakcióként kezeli a viselkedését. A gyerek pedig egyrészt kondicionálja az idegrendszerét a kihívásokra, másrészt idővel elsajátítja a képességet, hogy normális keretek között jelezze: »ez a szituáció számomra sok, és szeretnék kilépni belőle«. Számos pozitív történetet láttam már, a kiborulások szépen lassan elmúlnak, a gyerek pedig bátorságot szerez az élethez való hozzáállásban, hiszen nem érzi magát sikertelennek apró, hétköznapi dolgokra, amelyek másoknak nem okoznak gondot” – emeli ki az egyik legfőbb tényezőt a terapeuta.

Felnőttkorra természetesen az idegrendszeri érésnek köszönhetően oldódnak az érzékelési gondok, a fejlesztés pedig még inkább meggyorsítja a folyamatot: azonban nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a hasonló emberek nem csak a gyerekek körében élnek köztünk, és a környezetükön is múlik, mennyire érezhetik magukat komfortosan a mindennapokban.

„Ma még talán egy felnőttnek is nehéz kimondani, hogy szenzoros vagy ADHD-diagnózist kapott. Mégis bízom benne, hogy az új generáció – a jelenlegi kisiskolások vagy a most születő gyerekek – felnőttkorában már természetes lesz erről beszélni. Ahogy látom: régen alapvetés volt, hogy lépésről-lépésre ismerjük és tanuljuk meg a világot. Ma úgy állunk hozzá a dolgokhoz, mintha készen kellene megszületnünk. Fontos tudatosítani, hogy ez nincs így: a diagnózisok pedig nem levonnak az értékünkből, hanem irányt adnak a fejlődéshez, és ami nagyon lényeges: az önismerethez is” – hangsúlyozza Oroszi Viktória.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/  I am the author of images and videos

Széles-Horváth Anna