„Hisztinek” látszik, de nem az – mi az a leolvadás (meltdown), és hogyan érdemes szülőként kezelni?

–

Mindenki látott már földön fetrengő, rúgkapáló, üvöltő gyereket. Maszatos orrot, hiperventilálva tajtékzást, fülsiketítő visítást, izzadt tarkójú, elkeseredett, reményvesztett szülőt. És hogy mit gondol az átlagember ilyenkor? Ha a békés szemlélődő maga is szülő, egy-egy ilyen helyzetben boldog megelégedéssel veszi tudomásul: „lám-lám, nem csak az ő utódja képes világi csinnadrattát csinálni”. Esetleg megsajnálja szegény szerencsétlen másik szülőt, mert tudja, milyen rohadt nehéz ezeregyszázharmadszor is higgadtan, empatikusan és tárgyilagosan, mégis érzelmi támogatást biztosítva elmondani, amit el kell. (Legyen az bármi a hazamegyünktől a nincsebédrefagyiig.) Nincs kizárva, hogy még azon is elgondolkodik, vajon ne ajánlja-e fel a segítségét… De többnyire inkább csak eliszkol a tett helyszínéről, és örül, hogy ő ezúttal megúszta.

Nem úgy a környékbeli önkéntes rendőrök és erkölcscsőszök, akik kérés nélkül is nagy örömmel osztják meg bölcseleteiket a szülőkkel, akiknek akkora már patakokban folyik a víz a hátán és idegzsábát kapott az utolsó utáni agytekervényük is. Ilyenkor aztán ember legyen a talpán, aki nem omlik össze vagy küldi el melegebb éghajlatra a hívatlan tanácsadót – pláne, ha atipikus gyereket nevel, akinek viselkedésmechanizmusait nehéz, és egyben szükségtelen is megértetni egy kívülállóval. 

A hiszti és a leolvadás valójában kommunikációs eszköz

„A neurodivergens gyerekek tűréshatára nem sokban tér el a neurotipikus gyerekek toleranciaszintjétől. A különbség sokkal inkább abban mutatkozik meg, mi frusztrálja őket”

– mondja Kulcsár György pedagógus. – „Egy neurotipikus ember számára pedig különösen nagy nehézséget okozhat megérteni, hogy mi feszít egy neurodivergens gyereket.”

A szakember szerint ugyanakkor a speciális nevelési igényű gyerekeknek nincs szükségük különleges bánásmódra. Ugyanolyan szeretetre, differenciálásra és odafigyelésre érdemesek, mint a többiek, csak sokkal érzékenyebben reagálnak, ha nem optimálisak a körülmények. Mint mondja, egyetlen neurotipikus gyerek se kifogásolja soha, ha elfogadók, biztonságosak vagy kiszámíthatók a helyzetei, csak persze jobban és tovább tud alkalmazkodni, ha mégsem azok.

„Nagyon tipikus, hogy a váratlan helyzetekre egy neurodivergens gyerek fokozott feszültséggel vagy szorongással reagál. Például ha váratlanul betoppan a nagyi, egy neurotipikus gyerek örül neki, hiszen imádja a nagymamáját, és a jelenléte extra figyelmet, gondoskodást szavatol. Egy atipikus gyereket viszont az előre nem látható esemény következtében fellépő stressz teljesen kiboríthat” – mondja Kulcsár György.

„Az érintetteknél a jó dolgok sem szükségszerűen járnak örömmel, hiszen az eredeti tervtől való bármilyen irányú eltérés feszültségeket indukálhat bennük. Szélsőséges esetben pedig ez akár leolvadáshoz is vezethet.”

Különösen akkor nehéz a helyzet feloldása, ha a szülők számára nem ismert a gyerek diagnózisa, mivel a leolvadás és a hiszti sokban hasonlítanak egymásra. A különbségek azonosításához pedig szakavatott szem vagy gyakorlott szülő kell.

„A hagyományos hisztire adott reakciók a neurodivergens gyerekek esetében egészen egyszerűen nem működnek. Ha ráhagyjuk, ha nem engedünk, a helyzet nem változik, nem lesz kisebb a hangerő vagy az amplitúdó. A leolvadásból ugyanis hiányzik a manipulatív szándék, a hisztiben viszont mindig van egy kis játszma a gyerek részéről” – mondja a szakember. – „Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a két jelenséget nem lehet teljesen elkülöníteni egymástól.

A »csak hiszti« esetén is érdemes felderíteni, hogy mi az alapprobléma, illetve a gyerek kommunikációjának célja.”

A leolvadás tehát nem más, mint a neurodivergens gyerek nyugalom iránti primer igényének kifejeződése. Mondhatni, normális, hiszen azzal a gyerek csak azt jelzi, hogy csendre, nyugalomra, ingerszegény környezetre lenne szüksége. De ettől még nem lesz se kevésbé látványos, se kevésbé kellemetlen.

„A »hagyd abba«, »szedd össze magad« és »fejezd be« típusú utasítások egy neurodivergens gyerek esetében nem működnek. Ugyanakkor tovább árnyalhatják, hosszú távon pedig rontják is a már fennálló problémákat” – véli a szakember. – „A legtöbb, amit egy ilyen helyzetben a gyerekünkért tehetünk, hogy teret és időt teremtünk számára a megnyugváshoz, elvonuláshoz vagy elcsendesedéshez. Vagyis ha a gyerek kiborul, hagyjuk abba a túlingerlést, és segítsünk neki megtalálni azokat a módokat, amik hatékonyan támogatják őt ebben.”

Kulcsár György arra is rámutat, hogy a nevelési konfliktusok egyik fő okaként számontartott képernyőidő a neurodivergens gyerekek esetében különösen fontos tényező. Ennek oka, hogy a szülők a nem ismert diagnózis hiányában önkéntelenül is hajlamosak arra, hogy a „nehéz” gyerekeket hosszabb-rövidebb időre bármilyen számítógépes vagy tévés tevékenységgel kössék le. Ez rövid távon nagyon hatékony, hosszú távon viszont nem éppen eredményes módszer. Mint mondja, az agy számára a helyzettel járó dopaminfröccs rendkívül kellemes, ugyanakkor függőséghez is vezet, és tovább ronthatja a helyzetet.

„Előfordul, hogy a gyerek nem a képernyőidő miatt kezelhetetlen, hanem a kezelhetetlensége miatt fér nagy időtartamban képernyőhöz. A szülők azért engedik netezni, tévét nézni vagy játszani, mert így van lehetőségük szusszanni kicsit” – vélekedik a pedagógus. „Emellett kár volna eltagadni, hogy a szülői minta gyakran az elvárásokkal ellentétes.

Ha valaki szülőként telefonnal a kézben szoptat, ha folyton a képernyőt bámulja, nehéz ennek az ellenkezőjét kérni a gyerekünktől, hiszen nem vagyunk hitelesek. Ha saját magunkat nem korlátozzuk, milyen alapon kérjük a gyerektől ugyanezt?”

A leolvadás kezelésének kulcsa: a szülői önismeret

Kulcsár György azt mondja, a lehetetlennek látszó helyzetek megoldásának kulcsa a szülői önismeret és a gyerek működési módjainak megismerése. Meglátása szerint, ha a szülő időt és energiát szán a gyerek viselkedési mintázatainak meg- és kiismerésére, idővel pontosan tudni fogja, milyen viselkedés milyen reakciót kíván tőle. Akkor pedig már „csak” azt kell tenni, ami a gyereknek jó – függetlenül attól, hogy milyen környezeti reakciók érkeznek.

„Ha a gyerek leolvad, a szülők gyakran szégyenkeznek. Bűntudatuk van, mintha tehetnének a gyerek állapotáról, ez pedig nehéz érzés. Ezért is gondolom, hogy az egyik fő feladatunk szakemberként a szülői bűntudat oldása, hiszen a neurodivergens gyerek nem egy helyzet. Pláne nem olyan, amiről bárki is tehet” – vélekedik Kulcsár György.

„Érintett szülőként én is megtapasztaltam a járókelők rosszallását. Tudom, milyen azon aggódni, hogy »csak rám ne hívják a gyámügyet vagy a rendőröket«, mert a gyerekemet egyébként nem bántalmazom, csak hagyom, hogy kisírja magát. Mert neki ez kell.”

Az ilyen nevelési helyzetek megoldását tovább nehezíti, ha a szülő maga is neurodivergens, például szenzoros, autizmus- spektrumzavarral él vagy ADHD-s. Ekkor ugyanis összeadódhatnak a gondok, és bonyolódhatnak a játszmák. Előfordulhat például, hogy a gyerek leolvadásával járó erőteljes zajok a szülőt nemcsak idegesítik, hanem ténylegesen is kibillentik egyensúlyából. Csakhogy míg a gyerek visíthat utcahosszat – ami nyilván nem cél, de olykor út bizony lehet –, addig a szülő nem üvölthet torka szakadtából, hogy megszabadulhasson a feszültségétől. 

„Jó ideje dolgoztam aktívan neuropedagógusként, de még nem tudtam, hogy szenzoros vagyok a zajokra. Valahányszor, amikor egy neurodivergens gyerek játszmája a zajterhelés fokozása volt, nagyon nehéz volt elkerülnöm a bevonódást. Most már könnyebben megy az ilyesmi, hiszen pontosan tudom, mivel állok szemben – és azt is, mit kell tennem” – mondja Kulcsár György.

A szakember hangsúlyozza: szülőként arra kell törekedni, hogy a leolvadással járó helyzeteket körültekintő kommunikációval előzzük meg. De ha az nem sikerül, akkor is hitelességre kell törekedni minden körülmények között. Amibe – ad absurdum – az is beletartozhat, hogy adott esetben nemtetszésünket fejezzük ki azoknak, akik kéretlen tanácsokkal próbálják felülbírálni a szülői minőségünket, tetteinket.

„Nyilván nem cél, hogy elküldjük melegebb éghajlatra az utca emberét.

Ugyanakkor, ha a helyzet megkívánja, ha a másik fél súlyosan sérti a határainkat, ha dühössé tesz minket, igenis lehet, és néha kell is kimondani, amit gondolunk. A saját hitelességünk megőrzése a gyerekkel való kapcsolatunkat is erősíti”

– mondja a Kulcsár György. „Ezt aztán később megbeszélhetjük a gyerekkel, bocsánatot kérhetünk, tisztázhatjuk, mi történt, hangot adhatunk belső bizonytalanságainknak, hogy számára is világos legyen, melyek az elfogadott viselkedésformák, és melyek nem azok.” 

Gyereket nevelni nehéz, neurodivergens gyereket nevelni még nehezebb

Valahányszor valaki azt mondja, hogy „minek szül hármat, aki nem bírja”, vitatkozni, érvelni szeretnék. Elmondani: senki nem tudhatja előre, hogy egyes helyzetekben hogyan fog reagálni, mit tud majd nyújtani, miként fogja bírni a terhelést. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor a gyerek nem olyan, mint amilyennek megálmodtuk. Máshogy működik, más szükségletei vannak, másként reagál, és másként kell bánni vele, mint az előző gyerekkel, vagy a szülők által már ismert többi gyerekkel. Ez pedig sok helyzetben behatárolja mind a gyerek, mind a szülők viselkedését – és van, hogy szükségszerűen együtt jár kellemetlen helyzetekkel is.

Veronika kisfia például autizmussal él. A diagnózis a gyerek négyéves kora óta ismert, és a szülők számára annak ellenére sem okoz gondot a helyzet kezelése, hogy nekik is vannak nehéz napjaik. Ez azonban nem volt mindig ennyire magától értetődő.

„A kisfiam mindig is más volt. Valahányszor el kellett menni a bölcsibe, sírt. Valahányszor haza kellett jönni, kiborult. Minden változással járó szituáció kibillentette az egyensúlyából, és kikészült, ha gyorsan kellett adaptálódnia valamihez”

– meséli Veronika. „Ha játszótérre mentünk, hiába mondtam el neki, mikor indulunk haza, hiába magyaráztam el részletesen, mikor mi fog történni, tajtékzott. Ilyenkor a legtöbb szülő általában megállapította, hogy »nem nevelem meg a gyerekemet«, én pedig várandósként hatalmas pocakkal próbáltam őt bekötni a babakocsiba. Volt, hogy idegeneket kellett megkérnem, hogy segítsenek.”

Veronika azt mondja, szörnyen magányos érzés egyedül lenni egy-egy ilyen helyzetben, és a mai napig hálás azoknak az anyukáknak, akik akkoriban olykor-olykor segítettek neki.

„Ha egy gyerek hisztizik vagy leolvad, nincs szükség se bölcselkedésre, se tanácsokra. Az ember úgyis segítséget kér majd, ha akar” – mondja. „Egy jó szándékú, bátorító összemosolygás, egy halk »Kitartást!« vagy egy »Segíthetek valamiben?« viszont lélekemelő lehet. Ha ez elhangzik, a másik fél már tudja, érzi, hogy nincs egyedül, és a választól függetlenül nagyon hálás lesz a jelenlétért.” 

Mint mondja, gyakorló szülőként most már ő is szívesen és sokszor segít a hozzá hasonló szülőknek, és örül, hogy a kisfia a gondos fejlesztés hatására ma már kevéssé lóg ki kortársai közül. Kulcsár György neuropedagógus szülőként és szakemberként is egyetért Veronika álláspontjával:

„A neurodivergens gyerekeknek és a szüleiknek ugyanarra van szükségük. Arra, hogy valaki segítsen nekik otthon lenni abban, amiben vannak. Elismerni, hogy igen, ez nehéz.

De nem azért, mert rossz az életed, vagy mert valamit rosszul csinálsz. Hanem azért, mert »ezt dobta a gép«, ezzel kell megküzdened, de az életben semmi sem könnyű vagy tökéletes. Ettől valódi.”

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Cavan Images

Z. Kocsis Blanka