Szabó Anna Eszter: Attól, hogy nem olvasunk híreket, még nincs minden rendben körülöttünk

–

Több olyan influenszert, bloggert követek, akik a közélettől, hírektől, mindenféle zajtól elvonulva élnek. Nem az életfelfogásuk miatt, hanem azért, mert értékesnek tartom amúgy a törekvéseiket fenntarthatóság szempontjából. 

Az egyikük például hosszú évek óta jurtában él, teljesen önfenntartó módon, amit maximálisan respektálok, ám valamelyik nap szembejött velem egy írása, ami arról szólt, hogy mindattól, ami körülöttünk történik, igenis lehet függetlenedni – ez ugyanis szerinte rajtunk múlik, azon a döntésen, hogy mit engedünk be az életünkbe. 

Hergelés helyett meditálás?

Számtalanszor előfordult már, amikor valami politikai, társadalmi vagy közéleti téma kapcsán eldurrant az agyam, amit megírtam cikk vagy Instagram-poszt formájában, és erre azt a visszajelzést (is) kaptam, hogy ezzel semmit nem érek el, csak tovább hergelem magam, és felhúzom az olvasókat, nyomasztom őket. 

Ehelyett inkább igyak egy bögre kamillateát, jógázzak, meditáljak, legyek jelen a gyerekeimmel, legyek hálás azért, amim van, és koncentráljak arra. Szuper. Ez valóban jól hangzik. 

De vajon kizárja-e a hála azt, hogy közben figyeljem és észleljem, ha valami rohadtul igazságtalan dolog történik? Kizárja-e, hogy értékeljem, amim van, ha közben az is foglalkoztat, mim nincs, vagy nem is lesz soha? 

Ellentétben van-e a társadalmi szerepvállalás azzal, hogy az ember közben értékeli a sok jót is, ami körülveszi? Mert szerintem nem. Sőt.

Amikor az alvó gyerekeimet nézem és a szívem csordultig van hálával, bizony, ott van a fejemben az is, hogy szeretném, ha tíz, meg húsz, meg hatvan év múlva is ugyanilyen békésen tudjanak aludni. És igenis megeszi a lelkem a tudat, hogy ezt nem tudom nekik garantálni. Úgy érzem, kutyakötelességem mindent megtenni, hogy élhető világban és társadalomban élhessenek. 

Hogy tudom ezt megtenni, ha közben lila ibolyám nincs arról, mi történik körülöttünk?! 

Hogy mondhatom el magamról, hogy felelős szülő vagyok, ha elvágom magam mindattól, amiben élünk? Mert 

tévedés ne essék, attól még, hogy nem olvassuk el a híreket, előbb-utóbb mindent érezni fogunk a bőrünkön, akkor is, ha önellátók vagyunk egy erdő közepén. 

Legkésőbb akkor, amikor a gyerekünk közösségbe kerül, így vagy úgy.

Kicsi gyerekkel, babával még lehet burokban élni, de ahogy nagyobb, egyre nagyobb súlya van annak, hogy felkészítsük a világra, amiben élnie kell majd. Hiszen bármilyen elvonultan élünk is, nem lehet kizárni, hogy a kamaszkori lázadás nem pont abban testesül majd meg, hogy integrálódni akar.

De mindez szinte eltörpül amellett, ami szerintem az igazi probléma. 

Lehet-e úgy egyensúlyban élni a természettel, a világgal, amiben élünk, ha kizárólag saját magunkra és a mikrokörnyezetünkre figyelünk? Mit üzenünk azzal, ha elvágjuk magunkat ezektől az ingerektől és közben azt hirdetjük, hogy legyünk hálásak? 

Persze tény, hogy a hírek napi szintű követése nem kis nyomást tud gyakorolni a mellkasunkra. Pont most írtam a nyaralásunkról, amin egy kisebb pánikrohamot kaptam amiatt, hogy dolgozzunk még többet, hogy ki bírjuk fizetni a kata körüli kavarás után és annak ellenére a megemelkedett rezsit, élelmiszerárakat, de közben ha nem tudnak átállni az iskolák fatüzelésre, akkor rendezkedjenek be digitális oktatásra a fűtési szezonban. Hányni tudtam volna az idegtől és a kilátástalanságtól. Aztán a barátaimnak és némi mély levegővételnek hála sikerült megszabadulni a gyomorgörcstől és visszatérni a jelenbe, a nyaralásba. 

Szóval igen, tudom, tisztában vagyok azzal, milyen rémes hatása van annak, ha ezt a sok mocskot, ami zajlik, beengedjük a hétköznapjainkba. 

Én is letöröltem a választások után a hírappokat a telefonomról, és már csak böngészőből megyek fel a hírportálokra, napi maximum egy-két alkalommal, és igyekszem ügyelni arra, hogy ezt ne felkelés után, vagy lefekvés előtt tegyem. Ennyit tudok tenni, vagy hogy pár nap szünetet tartok, de ennél többet nem engedhetek meg magamnak, mert 

az utóbbi években a hírek már nemcsak érintőlegesen kapcsolódnak az életünkhöz, hanem szó szerint drámaian befolyásolják annak alakulását. 

Emlékezzünk csak vissza a járvány elején a sajtótájékoztatókra, amiket lélegzet-visszafojtva vártunk, hogy megtudjuk, milyen lesz az életünk másnaptól. 

Ráadásul azért is fontos, hogy valamennyire képben legyünk, mert egyébként végtelenül kiszolgáltatottá válhatunk, hiszen bárki mondhat bármit, és háttér-információk hiányában nem fogunk tudni különbséget tenni. 

Ez mind-mind releváns szempont, de a legeslegfontosabb szerintem az, hogy

Nem egyedül élünk ezen a bolygón. 

Elvághatjuk magunkat a társadalomtól, a közélettől, de attól még egy kerek egész részei vagyunk. Ebben a kerek egészben épp 

pusztító a káosz, a jogokat, esélyeket egyenlőtlenül osztogatják, és soha nem lehet tudni, mikor kerülünk kisebbségbe valami nagyon sötét, akár halálos ítélettel kapcsán. 

Zsidó származásúként már egészen kicsi korom óta benne van a világképemben, hogy minden megtörténhet, és nincs az a gyalázat, az a horror, amit az ember ne lenne képes végigvinni. Tessék, nem kell messzire menni, elég a tekintetünket az ukrán határ felé vetni.

Ha én nem állok ki az LMBTQ-közösséget érő inzultusok, a szülészeti erőszak, a pedagógusokkal, egészségügyiekkel való méltatlan bánásmód ellen, mégis hogy nézhetnék tükörbe? 

Hogy várhatom el, hogy engem szükség esetén bárki, valaha megvédjen, ha én magam csak azzal foglalkozom, ami engem szorosan érint? És egyáltalán: mi tartozik ebbe a kategóriába? 

Honnan tudhatom, hogy engem nem érint az, hogy a homoszexuális párok nem fogadhatnak örökbe? Honnan tudhatom, hogy esetleg az egyik gyerekem nem lesz-e érintett ebben a kérdésben? Hiteles tudok-e lenni bármilyen fenntarthatósággal kapcsolatos témában, ha a társadalmi problémákat ignorálom? Valóban egyensúlyban vagyok-e a természettel, ha nem foglalkozom az emberekkel, akik azért nem tudnak környezetbarát módon élni, mert az életkörülményeik ellehetetlenítik, hogy próbálkozzanak? 

Fenntartható-e hosszú távon, ha a belső békémet mindennél előbbre tartom? 

Akkor is sokan írtak, hogy túl negatív vagyok, amikor a FreeSZFE-tüntetések idején napi szinten posztoltam a blokádról, hiszen már diplomáztam, engedjem el. Nem, nem engedhetem el, és nem csupán azért, mert az SZFE-re jártam, hanem mert mégis miféle ország az, ahol egyetemeket nyírnak ki politikai indíttatásból?! Hogy nézzem nyugodtan, hogy a klímakatasztrófa küszöbén (vagy inkább azon túl) a fatüzelésre átállásra buzdítanak a politikusok a megemelkedett rezsiárak miatt ahelyett, hogy megújulóenergia-forrásokra fordítanának több erőforrást? Maradjak a seggemen és adjak hálát, miközben százezrek élnek létbizonytalanságban, de az országgyűlési képviselők fizetése irreális mértékben növekszik? Koncentráljak a belső békémre, amikor egyes egészségügyi intézményekben csak bizonyos napokon lehet szülni, azokon túl akár két órát is utazni kell a legközelebbi fogadóképes kórházba? 

Ilyen országban akarom felnevelni a gyerekemet? Én biztosan nem. 

Inkább arra szeretném tanítani a gyerekeimet, hogy ha valami igazságtalan, elfogadhatatlan dolog történik, az ellen igenis fel kell szólalni, mert jogunk van hozzá, és amíg azt el nem veszik (akkor kellene ugye legkésőbb dobbantani), addig nem maradhatunk csöndben. 

Azzal egyetértek, hogy csak úgy a semmibe pufogni nem sok értelme van.

Tisztában vagyok azzal, hogy javarészt a saját buborékomnak ajvékolok én is. De ha Jane Goodall nem adta fel a reményt, hogy igenis van értelme annak, hogy megosszuk a környezetünkkel (legyen az bármekkora) azt, amit tudunk, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy feladjam? Nem tudhatjuk, mi az a gondolat, ami esetleg egy robbanásszerű változás első szikrája lehet. Szeretnék abban hinni, hogy nem csak fölösleges idő- és energiapazarlás követni az eseményeket magunk körül, és azt, hogy van közöm ahhoz, mi történik. Nem bírnék úgy élni, hogy kizárólag magamra és a legszűkebb környezetemre fókuszáljak, boldog tudatlanságban. Értem én a kiégést, a kiábrándultságot, magam is gyakran érzem, hogy széllel szemben pisilek, és jobb lenne csak befelé koncentrálni. 

De a világom nem ér véget velem és a családommal. Vannak barátaim, kollégáim, ismerőseim, és igen, sok-sok idegen is, akikkel soha nem találkoztam és nem is fogok, de ha tehetek azért, hogy egy igazságosabb, élhetőbb világban éljenek, akkor azt meg kell tennem, legyen az bármilyen kicsi lépés. 

Soha nem fogjuk tudni megmenteni ezt a bolygót a gyerekeink számára, ha közben a homokba dugjuk a fejünket. Felelősek vagyunk, tetszik, vagy sem. 

Sokra megyünk a belső békénkkel, ha közben hagyjuk, hogy minden felégjen körülöttünk. Majd más (talán) megoldja. Vagy nem. És akkor már tényleg nincs menekvés.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak