Van rá észszerű magyarázat? – 77 éve érte atombomba-támadás Hirosimát

–

A Manhattan-terv

1938-ban két német tudós, Otto Hahn és Fritz Strassmann bebizonyította, hogy a korábban Otto Frisch és Lisa Meitner által elméletként megalkotott maghasadás lehetséges – ez megteremtette az atombomba létrehozásának elvi lehetőségét. Amikor 1939-ben kitört a háború, 

a nyugati országok vezetőit egyre inkább aggasztották a szóbeszédek, hogy a náci rezsim a maghasadás fegyverként való alkalmazásán dolgozik. 

Ezt megelőzően, 1939 augusztusában, már Szilárd Leó és kollégái is szorgalmazták az Egyesült Államok elnökénél, hogy adjon kiemelt támogatást a maghasadási kísérleteket folytató kutatóknak. 1941. október 9-én Roosevelt elnök megbízta az amerikai hadsereget az atombomba kutatása projektjének vezetésével. 

Már 1943 tavaszától megkezdődtek a híres/hírhedt Los Alamos-i létesítményben a tényleges bomba előállításának munkálatai. Alapvetően két elgondolás versenyzett egymással: egy tüzérségi lövedék (Thin Man) és a később használt bombaelgondolás (Fat Man). Végül a projekt tudományos vezetője, Robert Oppenheimer döntötte el a vitát, amikor 1944-ben átszervezte a Los Alamos-i kutatóközpontot, és teljes kapacitással az utóbbi megoldásra összpontosítottak. 

1945 júliusára el is készült az első kísérleti bomba, amelyet a Trinity kódnevű teszt keretében 1945. július 16-án ki is próbáltak Új-Mexikóban. A próba sikeres volt, 

és erről beszámoltak Harry Truman elnöknek is, aki az eszköz Japán elleni bevetése mellett döntött.

Ironikus, hogy a kísérletek megkezdését és felgyorsítását a náci rezsim hasonló kísérleteitől való félelem inspirálta, azonban a nácik sosem jutottak közel egy ilyen fegyver megalkotásához. Ennek több oka volt. Egyrészt akkori tudásuk szerint Kelet-Európában, Kanadában és Belga Kongóban lehetett uránt bányászni, ehhez azonban a háború jelentős részében Hitler nem férhetett hozzá, ahogy a kísérleti reaktorok működtetéséhez szükséges nehézvíz-ellátás sem volt garantált. Másrészt 

a nukleáris fizika úttörő kutatói elhagyták Németországot a háború kezdetére – mivel a legtöbben zsidó származásúak voltak. 

Ráadásul a megmaradt kevesek jelentős részét besorozta a német haderő, ahogy a háború előrehaladtával növekedtek a veszteségek. Ezenfelül egy 1942-es kísérleti reaktorbaleset után a fegyverkezési miniszter, Albert Speer a támogatások jelentős részét is megvonta a tudósoktól, mivel nem látszott, hogy eredményre vezetnének a kísérletek. 

Hirosima: az orvosok meghaltak, a túlélők nem tudták, mi történhetett

Miután Truman az atombomba bevetése mellett döntött, a célkijelölő bizottság munkához látott. Az Amerikai Egyesült Államok egyértelműen erődemonstrációnak szánta a támadást, így olyan városokat kellett keresni, amelyeket az amerikai erők még nem bombáztak porig, és lehetőleg elég nagyok is ahhoz, hogy a pusztítás látványos méreteket öltsön. A bizottság három célpontot jelölt ki: Hirosimát, Kokurát és Nagaszakit – utóbbiakra azért volt szükség, hogy ha Hirosima fölött a felhőzet nem tette volna lehetővé a bomba ledobását biztos célzással.

A feladatra az Enola Gay repülőgépet és személyzetét jelölték ki: 1945. augusztus 6-án, nem sokkal 8 óra után kioldották a bombát, és ezzel elszabadították az emberiség által addig ismert legpusztítóbb fegyvert. 

A bomba 1,2 kilométeres körben letarolta a várost. A pontos adatok – hogy hányan haltak és sérültek meg a támadás következtében – a mai napig nem ismertek, de 

a halottak számát negyvenezer és nyolcvanezer közé teszik, míg a sérültek számát legalább hetvenezerre becsülik. Legnagyobb részük civil volt, a városban azonban jelentős katonai erő is állomásozott.

A helyzetet súlyosbította, hogy a város orvosi személyzetének szinte minden tagja életét vesztette a támadásban, ráadásul a túlélők sem tudták, milyen természetű fegyverrel állnak szemben.

Az óriási mértékű pusztítás ellenére nem ért véget a háború

A japán vezetés augusztus 7-én tudósokat küldött a helyszínre, akik megállapították, hogy atomtámadás történt. A katonai vezetés ennek ellenére a háború folytatása mellett döntött, mondván, hogy maximum egy vagy két ilyen fegyverük lehet az amerikaiaknak, azt kell csak kibírni, és a háború folytatódhat a végsőkig. Ezeket az üzenetváltásokat az amerikai kódfejtők is lehallgatták, így az erődemonstrációt egy újabb követte augusztus 9-én: ezúttal Nagaszaki ellen. Az eredeti célpont ekkor Kokura lett volna, azonban a felhők és egy korábbi gyújtóbomba-támadás füstje miatt a másodlagos helyszín mellett döntöttek. 

A várost – Hirosimához hasonlóan – elpusztította a támadás. Itt harmincöt-negyvenötezerre becsülték a halottak, illetve legalább hatvanezerre a sérültek számát.

Mindkét város esetében további tízezrek halhattak meg a következő hetekben-hónapokban a bombázás utóhatásai miatt.

Végül hosszas hezitálás után, 1945. augusztus 14-én Hirohito császár elrendelte a harcok beszüntetését. A tűzszünetet szeptember 2-án írták alá a USS Missouri fedélzetén. Eddigre az Egyesült Államoknak már volt egy újabb bevethető atombombája, és több másik előkészítés, illetve gyártás alatt állt.

Miért vetette be Truman az A bombát?

A mai napig az egyik leginkább vitatott kérdés, hogy szükség volt-e Hirosima és Nagaszaki elpusztítására. A másik kérdés pedig az, hogy Truman tudta-e, milyen következményekkel jár a fegyver bevetése.

Az első kérdésre a válasz viszonylag egyszerű. Az amerikai vezetés nem látott más kiutat a háborúból, csak azt, hogy egy olyan méretű pszichológiai csapást mér Japánra, ami megtöri az ország morálját. 

A másik út Japán lerohanása és legyőzése lett volna, de az amerikaiak számításai szerint ez akár több százezer amerikai katona életébe is kerülhetett volna, nem beszélve a hatalmas japán civil veszteségekről. 

Az amerikai számítások a csendes-óceáni szigetekért vívott harcokból indultak ki. Ahogy a harcok egyre közelebb kerültek Japánhoz, az ellenállás is úgy erősödött. A japán katonák halálukig küzdöttek, és nem egyszer a civil lakosságot is erre kényszerítették, vagy még rosszabb esetekben élő pajzsként használták. Az elemzők azt gondolták, ha ilyen elszántan védelmezték a japánok a szigeteket, akkor magával az országgal még nehezebb dolguk lesz. Ráadásul a hírszerzés arról is beszámolt, hogy a lakosságot az amerikaiak elleni harcra készítik fel. Ez magyarázatként értelmezhető, de egy ilyen súlyú döntés esetén túlzás azt állítani, hogy érthető is. 

A másik kérdésre a válasz: igen, az elnök tudta, hogy mire ad parancsot. Az amerikai kormányzat tisztában volt vele – ha tökéletesen nem is –, hogy milyen hosszú távú hatással jár a lakosokra és a túlélőkre a támadás. Ennek ellenére meghozták a döntést abban a reményben, hogy amerikai katonák és japán civilek életét mentik meg ezzel.

A tűzszünet kihirdetésekor Hirohito császár egy szóval sem említette a két atomtámadást, helyette a Szovjetunió hadüzenetére hivatkozott, ami szerinte a Japán Császárság létét fenyegette. 

A történelem tanulsága

1945. július 4-én Teller Ede az alábbi sorokat írta Szilárd Leónak:

„Egyetlen reményünk abban rejlik, hogy eredményeink tényeit az emberek elé tárjuk. Ez segíthet mindenkit meggyőzni arról, hogy a következő háború végzetes lesz. Erre a célra a tényleges harci használat lehet a legjobb.”

Részben igaza lett. 

Az emberiség az azóta eltelt több mint 70 évben elkerült egy újabb globális háborút, nem kis részben a kölcsönös megsemmisítéstől való félelem okán. 

Hirosima és Nagaszaki emléke és tanulsága nem szabad, hogy a feledés homályába vesszen és csak évszámokká váljon a történelemkönyvek lapjain. A két város ma is álló mementója annak, hogy az emberiség mekkora pusztításra képes, és milyen félelmetes fegyverek állnak rendelkezésünkre. Remélhetőleg mai vezetőink is tisztában vannak ezekkel, amikor atomfegyver bevetésével fenyegetőznek.

Lengyel Ádám

Kiemelt kép: Getty Images / Roger Viollet