Nagyon kiborultam

Megírtam magabiztos, izmos kis kommentemet arról, hogy a szeretet legyen a vezérfonal, és én meg zsidó származású vagyok, a felmenőim nagy része meghalt a háborúban, mégis Berlinben élek (akkoriban ott éltünk) és nem gyűlölöm a németeket. Nem indulatosan írtam, a lehető legszelídebb hangnemben. Semmit nem tudtam a témáról, de ezt akkor még nem tudtam, sőt, azt hittem, egy csónakban evezünk. Mázlim volt, higgadt választ kaptam. De ennek a higgadt válasznak a lényege tulajdonképpen annyi volt, hogy pont azért, amiért van némi elképzelésem az elnyomásról, tegyem meg azt, hogy utánaolvasok a témának, és majd aztán beszélgessünk. Ne őket kérdezgessem, amikor minden kérdésemre ott a válasz a Google-nek köszönhetően.

Mondhatni, megsértődtem, befordultam, és ejtettem a témát. Amerika úgyis messze van, szó szerint és átvitt értelemben sem beszélünk egy nyelvet.

Elteltek évek

Az idő múltával szívügyem lett a fenntarthatóság, a környezetvédelem. Instán is ehhez kapcsolódó oldalakat követtem be. Ez egy ideig úgy nézett ki, hogy mindenféle vászonszatyros bevásárlások, rozsdamentes-acélbiztonsági borotvák, vegán kaják, komposztálási tippek inspiráltak a zöldebb életre. Aztán több oldal átalakult. Egyre kevesebb zöld kontent, viszont annál több poszt szólt az emberi jogokról. Mindennapossá váltak az olyan esetek, hogy őslakosokat vegzálnak, mert a földjeiket és a környezetet védik. A rendőri brutalitás hiába terjedt a világhálón felkavaró képek és videók formájában, végül az őslakos aktivisták küzdelmei mindig háttérben maradtak.

Kezdett leesni, hogy a fehér bőrűek által dominált társadalmi rendszer igazi visszhang-barlangban tart minket világszinten.

A hírek, amiket olvasunk, nekünk szólnak

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A mi narratívánk befolyásolja a híreket, hogy mi terjedhet el, mi kap hangot. Ez számunkra is csapda, mert voltaképpen fogalmunk sincs, milyen világban élünk. 

Például ott van az általam nagyra tartott Greta Thunberg. Mélyen egyetértek azzal, amit képvisel, de nem tudok elmenni amellett, hogy rajta kívül hány olyan kiskorú aktivista van, akiknek a hangja nem jut el hozzánk, hiába mondják ugyanazt, nem kevésbé bátrak és szókimondók. Ráadásul nem a távolból szemlélik és tapasztalják klímaváltozás és az elnyomás hatásait, hanem a saját bőrükön. Ők igazi tanúk, de mivel kisebbségiek, egyszerűen nem azonosulnak velük tömegek. 

A képlet egyszerű. Egy jóléti államban élő fehér kislánnyal könnyebben azonosulunk. Mintha ismernénk.

Ehhez képest nem nagyon dereng senkinek Isra Hirsi, Autumn Peltier, Bruno Rodriguez, Helena Gualinga, Mari Copeny, Vanesa Nakate neve. Mind kiskorú aktivisták, akik pont annyira – ha nem jobban – viselik szívükön a Föld és az azon élők sorsát, mint Thunberg. 

Demagógnak tűnök? Hát, lehet. Ám mit kezdjünk azzal, amikor Davosban egy klímaügyi kongresszuson megjelent Thunberg több kiskorú aktivista társával, és az AP hírügynökség a csoportképről egész egyszerűen levágta az ugandai Vanessa Nakatét? Ahogy Nakate fogalmazott: „Nemcsak engem vágtatok le a képről, hanem egy egész kontinenst. De erősebb vagyok, mint valaha.”

Szóval tetszik vagy sem, a mi komfortzónánkhoz van igazítva a hírek narratívája.

És itt vagyunk mi, magyarok

A saját sebeinkkel, amik nem kicsik. Sem bizalomban és – persze akinek nem inge… –,  sem pedig nyitottságban nem vagyunk világelsők. Nem csoda, ha teljesen idegenül hat ez az egész Black Lives Matter-mozgalom. 

Ezt én tényleg értem. Mégis, muszáj valahogy változtatni.

És mivel – tetszik vagy sem – komolyabb befolyásunk van, mint a kisebbségi embertársainknak, a változás kulcsa a mi kezünkben van.

Igen, egy olyan problémáé, ami közvetlenül (egyelőre) nem a miénk. (Bár kisebbségi bármikor lehet bárkiből, ebben az emberiség kreativitása nem ismer határokat.)

Úgyhogy, mivel fő témáim a környezettudatosság, a tudatos létezés, az anyaság, a tökéletlenség, és a nőiség, a mottóm pedig, hogy ne ártsunk, ezért kötelességemnek éreztem, hogy megszólaljak a témában.
Most vagy soha.

Mára a némaság is állásfoglalássá vált. Vétkesek közt cinkos, ugye…

Léptem, vagyis inkább ugrottam a mély vízbe. Van ez a bizonyos kérdezz-felelek funkció az Instagramon. A beérkező számtalan privát üzenetre tíz esetből kilencszer nem tudok válaszolni, ezért azt a kompromisszumot találtam ki, hogy pár hetente, havonta csinálok egy ilyen kérdezős napot, és igyekszem annyi kérdésre válaszolni, amennyire csak bírok. Nem vagyok giga influenszer, de van tizenegyezer követőm, és ezt komoly felelősségként élem meg.

Kérdések árja

Pár napja félig tudatosan egy olyan posztom után raktam ki a „kérdezz” matricát, ami a Black Lives Matter-mozgalomról szólt. Már a poszt alatt is heves érzelmek szabadultak el, de a beérkező kérdések valóságos indulat szökőárként zúdultak rám.

Volt, aki sérelmezte, hogy ilyen nyomasztó témával foglalkozom ahelyett, hogy végre megírnám, mivel mosok hajat. Volt, aki ötször is elküldte ugyanazt a kérdést, miszerint hogyan védekezünk.

De az igazán „keményvonalas” társaság azzal esett nekem, hogy én egy hazagyűlölő, hazaáruló libsi szemét vagyok, minek nyomasztom a levegőt egy másik kontinens problémájával, hülye amerikaiak, amúgy is, mi van a cigányokkal, akik miatt nem lehet az utcára menni, és bezzeg a Deák téri késelésről nem posztolok… egyébként is, a határon túliak is szenvednek, meg Trianon és a mi sebeink, magyarok nagybetűvel, satöbbi. 

Én pedig úgy döntöttem, ha már elkezdtem ezt az egészet, beleállok, és válaszolgatok a legdurvább kérdésekre is, mert a diskurzust fenn kell tartani, nem csak addig, ameddig „trendi”. (A kérdezz-feleleket elmentettem, ITT található.)

Sokan írtak, hogy mennyire sajnálnak a durvaságok miatt, amiket kaptam, de őszintén, egyáltalán nem fájt. Hiszen ezek csak kommentek, Insta üzenetek. Nem az életem.



Nem nekem kell idézőjelbe téve sétálnom az utcán

Engem maximum a tetoválásaim és a zöld hajam miatt érhet negatív megkülönböztetés, de a hajam és a tetkók az én döntéseim, én vállaltam őket. Nem kezelnek potenciális bűnözőként, nem félnek tőlem, nem kell a gyerekeimet arra tanítani, hogy tegyék fel a kezüket, ha rendőrt látnak. Minden bolti ragtapasz passzol a bőrszínemhez, és attól sem kell félnem, hogy a rasszista attitűd miatt nem kapom meg a megfelelő egészségügyi ellátást. Nem lőnek agyon az ágyamban éjjel rám rontó hatóságiak csak azért, mert hasonlítok valakire, vagy pusztán azért, mert nem látnak a bőrszínemen túl. Nem. Élek. Rettegésben.

Olyan jó lenne, ha mindenki megértené, hogy nem minket, fehéreket bántanak.

Amikor azt mondják, „black lives matter”, nem azt jelenti, hogy a fehérek élete nem számít. 

Gondoljunk csak bele. Ég egy ház. A tűzoltók nekiállnak eloltani a tüzet, de az emberek azon háborognak, hogy az égő ház szomszédaival nem foglalkozik senki? Mi van, ha átcsapnak a lángok? Mi van, ha azok is égni kezdenek? Miért nem oltja a saját házát, akinek ég és a tűzoltók meg biztosítsák a többi házat! Ugye hogy nonszensz?

Márpedig ez a tűz minket is elér 

Ugyanis ez az egész klímaváltozás egy olyan rendszer eredménye, ami az elnyomásra épül. Elnyomott és kiszolgáltatott emberek kizsákmányolására. Ki van ez találva. És ne legyenek illúzióink, egy olyan világban nem számíthat minden élet, amiben a feketék élete sem számít. Vagy a menekülteké. Vagy a melegeké. A transzoké. A cigányoké. Bárkié, aki kicsit más. Vagy nagyon más.

Egészen addig nem született meg az all lives matter (minden élet számít)-mozgalom, míg a black lives matter el nem indult.

Mi könnyen mondjuk, hogy nem látunk bőrszínt, hiszen a mi életünkben ez nem tétel, nem szempont. Mi kimehetünk az utcára anélkül, hogy bárki tartana tőlünk, vagy rosszat feltételezne rólunk már azelőtt, mielőtt megmozdultunk, megszólaltunk volna. 

És ha ezek után még mindig a saját helyünket keressük ebben a helyzetben, akkor megsúgom, nem sikerült még megérteni, miről szól ez az egész. De nem baj, ez nem minősít téged. Linkelek pár oldalt a cikk végén, amiket érdemes elolvasni annak, aki nem érti, miért foglalkozunk ezzel ennyit, és hogy kerül a csizma az asztalra – mert addig esélyünk sincs az érdemi párbeszédre és a valós segítséget nyújtó tettekre, amíg nem kerülünk mind képbe.

Ne fájjon, hogy olyasmitől hangos most a sajtó (végre), ami nem közvetlenül a mi ügyünk

Legyen már bennünk emberség! Legyen bennünk hála, amiért nekünk nem kell ilyesmivel megküzdeni. Nem lesz a mi gondunk kisebb, és nem érünk kevesebbet azáltal, hogy most a tekintetünket oda fordítjuk, ahová kell. Gondoljunk bele, mikről beszéltünk a karantén alatt: hogy ne folytassuk ugyanott, mint a vírus előtt. Legyen több a szeretet, az empátia, a felelősségtudat.
Hát, tessék, itt a lehetőség.

Kemény és felkavaró, nem fogok hazudni. De én hiszek benne, hogy 2020 nem véletlenül állít minket ilyen kemény próbák elé.

Pár hete még nagy szavak hangzottak el, és komoly fogadalmak, magasztos ígéretek. Most tessék. Jöhetnek a tettek.

Érdemes felfogni és elfogadni, hogy segíteni nem feltétlenül könnyű, és nem mindig jó érzés. Segíteni, úgy istenigazából, felkavaró és fájdalmas is. Nem is mehet egyik napról a másikra. Nekem is hosszú évek kellettek hozzá. De már nincs visszaút.

A „fogjunk össze” nem valósulhat meg, míg nem leszünk mind ugyanazon a szinten. Mind. Te és én. És a szomszédod. És az ő szomszédja. Mindenki és mindenki szomszédja, rokona, ismerőse. A különbözőségeinket mondjuk ki, ne féljünk tőlük, ne kérjük ki magunknak, fogadjuk el őket.

Aztán keressük meg a közös nevezőt. A gyerekeink jövőjéért és a túlélésünkért ez nem lehet olyan nagy ár.

Ha már az nem elég, hogy a jelen így, ebben a formában elfogadhatatlan.



Szabó Anna Eszter

Ha tovább olvasnál a témában, kattints IDE, IDE, IDE vagy IDE

Kiemelt kép: Getty Images/Andrew Burton