–

Bár mindig is sokra taksáltuk, most aztán tényleg hatalmas értéke lett az információnak. Ahogy tél végén öles léptekkel megindult felénk a vírus Kínából, úgy kezdtük el bújni egyre intenzívebben a netet. Járványgörbéket elemeztünk, gazdasági mutatókat böngésztünk aggódva, úgy kutattunk minden morzsányi hír, adat, beszámoló, vélemény, jóslat, bármi után, mint az éhes verebek.

Adathalmaz, beszámoló, biztosnak tudott hír pedig akadt bőven. És én nagyon figyeltem. 

„Hétvégén le fogják zárni Budapestet!” – suttogták, bennfentes forrásokra hivatkozva.

„Egy hét, és berobban itthon is minden! Szirénázó mentőautóktól lesz hangos a város!”

„Össze fog omlani a gazdaság…”  

„Kijárási tilalom lesz holnaptól, senkit nem engednek ki az utcára, most vásároljatok be, amíg lehet!”

„Éhezés lesz, mert a boltokba nem jut el majd semmi.”

„Le lesz zárva az ország. Rosszabb lesz, mint a vasfüggöny idején!”

Akik külföldön élnek, Dél- és Nyugat-Európában, és már előbbre voltak az eseményekben, mint mi, a tapasztalataikra támaszkodva előrevetítették a mi sötét jövőnket is, akárcsak az egyetemi csoporttárs, aki már túl van a véreskezű professzor szigorlatán. 

„Iszonyú kemény, majd meglátjátok ti is! Órákat állunk sorba egy kiló kenyérért!”

„Napok óta lencsén élünk, csak az volt itthon, a boltok kifosztva konganak!”

„Egy fél napot köröztem a városban, mire találtam olyan automatát, ami még nem volt kifosztva. Halmozzatok fel készpénzt!” 

„Mintha azonos pólusú mágnes lenne bennük, úgy taszítódnak el egymástól az emberek az utcán.”

„Majd ha elfogy, nemcsak a vécépapír, de a takarítószer is a boltból! Akkor megtanuljátok ti is!”

„Magyarország kormánya élő adásban van.”

Nagy volt a zaj, én pedig próbáltam kihámozni a lényeget. Fertőtlenítettem. Maszkot rendeltem. Meg vécépapírt. Pénzt vettem ki. Féltem. Elolvastam minden reggel, délben és este a híreket. Meghallgattam, az operatív törzset, a miniszterelnököt, a külföldi beszámolókat. Leveleztem Kanadától Norvégián át Ausztráliáig mindenkivel, akit értem. Ültem, vártam, rettegtem. Ijesztett a nagy zaj, a túl sok információ. Igyekeztem kihámozni valami biztosat, a jövőm mégis egyre homályosabb lett.

Azóta eltelt közel két hónap. Hét hete ülünk itthon. Kezdünk belerázódni. Alkalmazkodtunk a helyzethez. Van, ami jobban megy, van, ami rosszabb. De összességében jól vagyunk. Két hónappal ezelőtt, március 4-én jelentették be az első regisztrált beteget, az első hivatalosan koronás halottat pedig március 15-én. Eltelt egy nemzeti ünnep, egy húsvét és számos hétvége viszonylagos csöndben. Az utcák, ha nem is kihaltak, de jóval kevesebben járnak-kelnek rajtuk, mint egy éve ilyenkor. Kötelező lett a maszk a boltokban és a tömegközlekedési eszközökön, az emberek távolságtartóak – bár az a magyaroknak alaptulajdonsága, élcelődik egy barátom. Van a boltokban bőven élelmiszer. Vécépapír is. Meg kockaélesztő. Az automatából gond nélkül veszek ki pénzt. A boltban kora reggel nemhogy sor nincs, de rendszerint én vagyok az egyetlen vásárló.

Eltelt hét hét, az országok, amelyeket rettegve lestünk a mi biztos jövőnket is nézve, lassan, apránként, de kezdik feloldani a szigorú korlátozásokat. Mi is várunk, ki tudja már, mire. Egyre zsugorodó érdeklődéssel olvasom a híreket. Nem hiszek már a károgóknak, de a biztosnak hitt forrásoknak sem. 

Azt érzem, hogy be van kötve a szemünk, a fülünkbe ólmot csepegtettek, a kezünk hátul gúzsba kötve. 

Komplett sötétség. Teljes csönd. Amitől jobban félek, mint az információk zajától. Az elhalkul majd. De ez a csönd véget ér vajon valamikor?

Rémisztő, mennyire nem lehet semmi biztosat tudni.

A háziorvosként dolgozó ismerősöm pár hete még annyit írt: „Ez borzasztó, vigyázz magadra!” – majd eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az üzeneteimet látja, de nem reagál. Katasztrófavédelemnél dolgozó ismerős rövid panaszkodás után észbe kap, kéri, mindent felejtsek el, ha hivatalosan egy szót is mond a helyzettel kapcsolatban, kirúgják. 

„Nem mondhatok semmit.”

„Ne haragudj, még álnéven sem vállalom.”

„Ha beazonosítanak, én innen repülök.”

„Még így is felismerhető lennék, nem nyilatkozom.”

Magyarország kormánya megint élő adásban van.

Már nem érdekel. Nem akarok tudni. Hinni pedig már nem tudok. Sem a megbízhatónak hitt bennfenteseknek, sem a felkent hírmondóknak.

Kikapcsolom a gépet, ma már nem bújom a netet tovább. Inkább előveszek egy jó regényt. Abban még sosem csalódtam. Hiszen az éppen azt nyújtja, amit ígért: fikciót.

Fiala Borcsa