Nem túlzok, amikor azt mondom: mániákusan imádom a tengert

Három tetoválásom is kapcsolódik a nagy kékséghez, a kedvenceim az óceános természetfilmek, és túlzás nélkül képes vagyok elsírni magam a tenger puszta látványától. 

Amikor tíz évvel ezelőtt a nagy családdal Zákinthosz szigetére készültünk, nem találtam normális útikönyvet a könyvesboltokban, így készítettem egy sajátot, térképekkel, útitervekkel, képekkel. Annyit nézegettem Google Earthön a szigetet, hogy amikor este a komppal megérkeztünk, és a GPS egy szeméttelepre irányított minket a sötétben, elnavigáltam a családot a szállásunkra, pedig soha nem jártam még ott. Azt hiszem, ez épp eléggé kifejezi, mennyire lelkessé tudok válni egy ilyen utazástól. 

Ezt a nyaralást tíz év szünet követte

A legjobb barátnőimmel évek óta beszéltük, milyen jó lenne hármasban elutazni valahová, kiszabadulni a családi és hétköznapi robotból, és kiereszteni a gőzt. De az élet mindig közbeszólt. A járvány és a karanténok mellett súlyos magánéleti válságok, anyagi mélyrepülések is beleavatkoztak a terveinkbe, így fel sem merült, hogy dobbantsunk. 

Idén viszont azt éreztük, eddig vártunk, és nem tovább. Muszáj mennünk – az nem lehet, hogy ez az év is ugrik.

Úgyhogy pár hónapja elindítottuk a folyamatot, kerestünk szállást, lefixáltuk a dátumokat, egyeztettünk a családjainkkal, szabadságot vettünk ki, és elkezdtünk félretenni. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Onnantól kezdve vágtuk a centit. A rossz napokon mindig azzal vigasztaltuk magunkat (és egymást a közös csetfolyamban), hogy nemsoká utazunk, és kurva jó lesz. 

Nem mondom, hogy nem gördültek akadályok elénk, hogy nem betegedett le egyikünk gyereke sem az indulás előtti napon, de a készséges, gondoskodó és irtó jó fej nagyszülőknek hála, végül beszálltunk az autóba. 

Indulás, végre! 

Némi internetes segítséggel összekapcsoltuk a telefonjainkat az autóval, így benyomhattuk a gondos munkával kilencórásra duzzadt dallistánkat, és a három szabadságolt anyuka torka szakadtából énekelhette a jobbnál jobb, vagy épp a vállalhatatlan örökzöldeket. 

Nem mentünk messzire, a horvát tengerpart felé vettük az irányt, és meg sem álltunk egészen Lovranig. 

Persze nem bírtam megállni, hogy ne fotózzam le a tengert abban a pillanatban, amikor megláttam a szerpentinen kanyarogva. Nem sírtam (pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy bőgni fogok), egyszerűen csak nem hittem el, hogy az a hatalmas kékség a horizonton nem más, mint a csoda, ami után már tíz éve vágyakozom. 

A lányok picit talán csalódtak, annyira beharangoztam, hogy nagy eséllyel zokogásban fogok kitörni. De helyette inkább kislányos lelkesedés lett úrrá rajtam: vigyorogtam, vihogtam és alig bírtam megülni a fenekemen, úgy vártam, hogy végre a vízben legyek.

Megérkeztünk a szállásunkra, ami egy teljesen korrekt, tiszta, igen pici hostelszoba volt. Osztálykirándulás-hangulat, emeletes ágy, konzervmájkrém, szatyornyi nassolnivaló, és végtelen lelkesedés – ennyi elég is a boldogsághoz.

Miután lepakoltunk, már rongyoltunk is a partra. Felkészítettem magam már otthon (mert természetesen most is lenyomoztam a város zegzugait előzetesen), hogy itt azért nem vár fehér homokos tengerpart, maximum kavicsos, és az uralkodó anyag a beton lesz. Lovranban amúgy ez a csodálatos, ahogy a mediterrán és a szocialista stílusjegyek összekapcsolódnak, és a dolog mégis működik. Imádtam ezt a kettősséget.

Vissza a tengerhez!

Szóval úgy képzeltem, hogy majd sírva-vigyorogva belerohanok a vízbe, ehelyett amint elkezdtünk bemerészkedni, megindult a küzdelem a hőmérséklettel. Iszonyúan nevettünk magunkon, hogy mekkora lendületben voltunk, és a hűs víznél mégis megtorpantunk. Aztán persze nem rinyáltunk sokáig, így megtörtént, amire olyan régóta vártam. 

Nem maradt más, csak a tenger illata, a nap melege az arcomon, a morajló hang, a súlytalanság.

Rákapcsolódni a világra, a természetre, a történelemre, az időtlenségre a mindent összekötő vízben. Nincs a világon semmi, ami ennyire le tudna földelni úgy, hogy közben teljesen kiszakadok a realitásból. Hazatérés. Megnyugvás, kilégzés. És lebegés. 

A parton elérzékenyülve figyeltem, ahogy a só kicsapódott a már száraz bőrömön, nagyokat szippantottam a levegőbe, és úgy néztem a vizet, mintha attól félnék, az ilyen látványt el lehet felejteni. 

Két érzelgős pillanat között pedig – amikor a tengerre szerelmetes pillantásokat vetettünk – szabadságolt anyukákhoz híven úgy káromkodtunk, hogy az a bizonyos kocsis is megirigyelné. Szép dolog vagy sem, de kőkeményen kibeszéltünk mindent és mindenkit, veszettül szidtuk a politikusokat (itt szentségeltünk csak igazán), és olykor-olykor szóba hoztuk a gyerekeket, de azért nem vittük túlzásba. Olyannyira nem anyai minőségünkben vágtunk neki ennek a nyaralásnak, hogy a parton az alapján választottunk napozóhelyet, hogy hol van a legkevesebb gyerek. 

Egyáltalán nem esett nehezünkre átállni erre az üzemmódra, olyanok voltunk, mintha mindig is ezt csináltuk volna. 

Reggel ráérősen összeszedtük magunkat és egy kávé után már mentünk is a partra. Nappal nassolgattunk az otthonról hozott rágcsákból, esténként pedig beültünk valahova tengeri herkentyűket lakomázni. A kimenő azzal is együtt járhatott volna, hogy már nappal is iszogatunk némi alkoholt, de végül is nem így történt, csak esténként bontottunk fel valamit. Második este például bevállaltunk egy Outlander ivós játékot a magunkkal hozott (és hűtő hiányában langyos) házi pálinkával, amit előtte-utána fotókkal dokumentáltunk. 

Olybá tűnt, semmi nem állíthat meg minket abban, hogy minden tökéletesen alakuljon, de azért az egyik nap az időjárás feladta a leckét azzal, hogy nem tudta eldönteni: forró, napsütéses nyári napot adjon nekünk, vagy borongós, hűvös, esőset. Így jutott mindkettőből, de nem volt gond ez sem. Ha kisütött a nap pár percre, már kint is voltunk a parton, aztán ha jöttek a sötét felhők és kitört a vihar, behúzódtunk egy védett helyre, és ugrásra készen vártuk az alkalmat, hogy újra mehessünk a vízbe, a nap sugarai alá. 

El tudtunk menekülni mindentől, csak a magyar valóságtól nem. 

Egyszerűen nem tudtuk nem követni a hazai eseményeket, a híreket. 

Dolgozzunk többet, keressünk több pénzt, fizessük a megemelkedett árakat, oldjuk meg a katát, az iskolák álljanak át fatüzelésre (ez a hír a klímaszorongásomnak se tett jót), ha nem tudnak, akkor a digitális oktatásra (de közben ugye dolgozzunk többet), míg a miniszterelnököt nyílt levélben ítéli el a legtöbb releváns európai párt. Jaj, csak ne csesszenek ki minket az unióból, úristen, nem akarok megint költözni! Mi lesz velünk, hogy fogjuk ezt bírni?! Ez a gondolatmenet kisebb pánikrohamot idézett elő nálam légszomjjal, gombóccal a torkomban, izzadással és bőgéssel. Nesze neked kiszakadás!

Tudom, minek olvas az ember nyaralás közben híreket. De hát basszus, amikor ilyen tempóban születnek a hétköznapjainkat drámaian érintő hírek, nem mindenki engedheti meg magának a luxust, hogy a homokba dugja a fejét akár csak pár napra is. 

És tudjátok mi történt? Az egyik barátnőm nem mondott semmit, csak mellém ült, és simogatni kezdte a karom. A másik pedig azonnal átkapcsolt praktikus, problémamegoldó üzemmódba, és sorolni kezdte, milyen megoldások lehetnek a felmerülő kérdésekre – koncentráljunk azokra, amikre van befolyásom. A már strandlabda méretű gombóc a torkomban egyre kisebb lett, és végül sikerült visszatérni a nyaralós üzemmódba. 

Ráadásul a lányok rámutattak, hogy elég ergyán vezetem az Instagram-oldalam, tessék szakszerűbbnek lenni, mondták, hiszen ez is bevételi lehetőség, éljek vele. És nekiálltak tartalmat gyártani, fotóztak, videóztak, közben hatalmasakat nevettünk, főleg, amikor több kameraállásból felvették, ahogy az egyik betonemelvényről beugrom a vízbe. Miközben vinnyogva röhögve készítettük a minőségi kontentet, azon röhögtünk, mennyi influenszer van körülöttünk. Földön hasalva fotózott jógi, tökéletes fürdő outfitben, vízben pózoló modell. Közben lehet, hogy valaki meg rajtunk szórakozott nagyokat, vajon hova készül az a rendkívül fontos fotó, amihez annyit instruál a rögtönzött social media csapatom. 

Nehéz lenne összefoglalni, milyen is volt ez a négy nap

Tényleg elképesztő évek vannak a hátunk mögött. Barátságunk nagyjából kilenc éve alatt mindannyiunkkal többször megfordult már a világ. 

Átsegítettük egymást a legdurvább mélypontokon is. 

Terhességek, szülések, depresszió, családi viszályok, külföldre költözés, hazaköltözés, betegség, halál, újrakezdés. Nincs játszmázás, rivalizálás, pontosan tudjuk egymásról, kinek mi a sötét és a napos oldala. Mi a választott család, ha nem ez? 

Ebben a négy napban azon túl, hogy szégyentelenül pihentünk, én rengeteget gondolkodtam azon, mit hogyan lehetne vagy kellene máshogy csinálni. 

Nem mondom, hogy gyomorgörcs nélkül sikerült hazaindulni, vagy hogy nem volt rajtam a sírhatnék, ahogy egyre jobban távolodtunk a mediterrán térségtől, és amikor eljött a pillanat, hogy búcsút kellett intenem a tengernek. Azt sem tudom mondani, hogy sikerült kipihenni az elmúlt évek nyomását, az embertelen sok stresszt. Nem tudom garantálni, hogy a kimenő után sokkal acélosabb lesz a tűrőképességem. De amivel biztosan alaposan feltöltöttem a tankjaimat, az a hála. 

Mert – hogy a nyaralós káromkodásból maradjon is valami – kibaszott hálás vagyok ezért a két emberért, azért, hogy összehoztuk ezt az utazást, és azért, hogy hiába hullik szét egyre látványosabban körülöttünk a világ, hiába szorítják egyre nyomasztóbban össze a torkunkat a hétköznapok, mégis,

amíg van kivel összekapaszkodni, amíg van, aki pánikroham közben megsimogatja a karod, és visszaránt a földre a kilátástalanság spiráljából, addig minden túlélhető. 

Amikor ki-ki hazaért a családjához, ugyanazt küldtük el egymásnak a közös csetfolyamba: szivárvány fogadott minket, amit jelnek vettünk. Jövőre folyt. köv. Ebben megegyeztünk. Visszaszámlálás indul. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak