Elmondani nem tudom, mennyire izgultam a beszélgetés előtt. Jane Goodall az abszolút ikonom, kiskorom óta felnézek rá, pláne, mióta a fenntarthatóság az életem és munkásságom szerves részévé vált, ezért nem szerettem volna pusztán újságíróként kérdezni őt, sokkal inkább beszélgetni akartam, mint környezetvédő, sőt mint anya. Úgyhogy miután ott ültem „vele szemben”, először bemutatkoztam neki, elmondtam, hogy kétgyerekes anya vagyok, hogy szívügyem a bolygó védelme, és ennek tükrében tenném fel neki a kérdéseimet. Nem tudtam, mennyire professzionális húzás ez újságíróként, de őt is a lelkesedése, a természet iránti szeretete hajtotta a pályája elején, nem befolyásolták a szakmai keretek. A megérzéseire hallgatott mindig, ezért úgy döntöttem, én is hasonlóan teszek. Közben persze a szívem a torkomban dobogott, remegő kézzel kapaszkodtam a jegyzeteimbe, belenéztem sötét, mindig derűt és bölcsességet árasztó szemébe, és belefogtam. 

Szabó Anna Eszter/WMN: Legújabb könyve nem pusztán a reményről szól, de tényleg képes is reményt adni, ami manapság ritka kincs. De mit gondol arról a nézetről, miszerint a remény azt a hamis illúziót keltheti, hogy majd mások megoldják a problémát, és bőven van még időnk? Nem lehet a remény ilyen értelemben rizikós?

Jane Goodall: Én azt gondolom, hogy remény nélkül minden értelmét veszti. Mi értelme bármit is csinálni, ha úgysem hiszünk abban, hogy azzal valamit megváltoztathatunk? Ha az emberek elveszítik a hitüket a jövőben, belesüppednek az abszolút ürességbe, legfőképp a fiatalok.

A remény cselekvésre sarkall. Márpedig ha nem cselekszünk, nekünk annyi. 

Sz. A. E./WMN: Amikor a gyerekeim kicsik voltak és mostam a pelenkáikat, folyton azt mondták nekem, hogy minek töröm magam, csepp vagyok a tengerben, az egésznek semmi értelme. Aztán elkezdtem írni a tapasztalataimról, és rengeteg anyától kaptam üzenetet arról, hogy ők is elkezdték mosni a pelenkát, így a sok csepp talán mégis tengert alkotott, nekem mégis fájt, mennyien tartották fölöslegesnek az igyekezetemet. Mit érez, amikor valaki azt mondja, nem számítanak a kis lépések? 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

J. G.: Egyszer egy iskolában tartottam beszédet Burundiban. A beszéd után odajött hozzám egy hét év körüli kisfiú hatalmas szemmel, és azt kérdezte, ha mindennap felszed egy szemetet, azzal változtat-e valamin. Azt mondtam, hogy igen, változtat. Aztán folytattam, hogy meggyőzheti még tíz barátját, hogy ők is szedjenek össze egy szemetet mindennap. Rácsodálkozott, hogy igenis lehet így változást elérni, és elhatározta, hogy beszervezi az összes barátját. Egy hétéves gyerekben elültetni az összefogás jelentőségének magját – ez a változás kulcsa. Pontosan ezért töltök annyi időt a Roots & Shoots (Rügyek és gyökerek) nevű ifjúsági programunkkal, ami mára hatvanöt országban jelen van, köztük Magyarországon is. Óvodától egyetemig vesznek részt fiatal emberek a programunkban, cselekednek, és ezáltal ténylegesen változást érnek el! Ráadásul aztán tovább edukálják a környezetüket, a szüleiket, a nagyszüleiket is, aminek igenis súlya van.

Sz. A. E./WMN: A whataboutism egy gyakori jelenség, amikor egy adott problémáról beszélünk, és az a reakció érkezik rá, hogy más, akár nagyobb gondok is vannak. Kit érdekelnek a csimpánzok, amikor Afrikában éheznek, miért nem arról beszélünk? Nem dühíti az ilyesmi? 

J. G.: Nem, ugyanis legalább annyira keményen dolgozunk a szegénység orvoslásán, a gyerekek oktatásán – főleg a lányokén –, mint amennyire a csimpánzok védelmén. Tanzániában, a Jane Goodall Intézettel elindítottunk egy hatalmas közösségi projektet, a TAKARE-t. Az egész úgy kezdődött, hogy a hatvanas évek elején elrepültem az aprócska Gombe Nemzeti Park fölött, ami akkor még csak vadrezervátum volt. A késő nyolcvanas években, amikor letekintettem a levegőből és láttam, hogy az egykor dús és gazdag erdőből, ami a nemzeti park területét körülvette, alig maradt valami, leesett a tantusz:

ha nem találjuk meg a módját annak, hogy segítsünk az embereknek úgy élni, hogy közben ne tegyék tönkre a környezetüket, akkor esélyünk nincs megmenteni nemhogy a csimpánzokat, de tényleg semmit.

Így elkezdtük a munkát tizenkét Gombe-környéki faluban. Lett egy nem arrogáns, fehér emberekből, hanem helyiekből álló önkéntes csapatunk, amelynek tagjai végigjárták a falvakat, megkérdezték és meghallgatták a lakosokat – utóbbi nagyon fontos –, hogy mégis mit és hogyan tudnánk rajtuk segíteni. Hát így kezdtük. Megtanítottuk a lakosokat a vegyszermentes növénytermesztésre, összedolgoztunk a helyi tanzániai szervezetekkel, hogy fejlesszünk az egészségügyi központokon, vagy akár létesítsünk újakat.

Jane Goodall 1995-ben – Forrás: Getty Images / Apic


Ösztöndíjat szereztünk lányoknak, akiknek nem lett volna esélyük továbbtanulni, márpedig ez kiemelten fontos kérdés. Kisebb pénzügyi segítséget is tudunk nyújtani, hogy az emberek elindíthassák a saját, kicsi és fenntartható vállalkozásaikat. Mára ez a program száznégy faluban van jelen Tanzániában és további hat afrikai országban, ahol a Jane Goodall Intézet csimpánzkolóniákkal foglalkozik. Szóval a kérdésre a válaszom: nem.

Nem mondhatják nekünk, hogy mással is foglalkozhatnánk, ugyanis épp azt tesszük. Sőt, jóval több pénzt költünk az emberek megsegítésére, mint amennyit a csimpánzokéra. 

Sz. A. E./WMN: Hogy lehetséges úgy felvilágosítani az embereket a klímaváltozásról, a fenntarthatóságról, ha igazából nem ismerjük őket és az élethelyzetüket? Egyáltalán, hogyan érhetjük el, hogy ne csak egy zárt buboréknak beszéljünk a ezekről, hanem azokhoz is eljusson az üzenet, akikhez eddig nem?

J. G.: Ami leginkább elér az emberekhez, az az, ha történeteket mesélünk. De nem érthetünk minden kultúrát. Nem ismerhetjük minden ember helyzetét. Amit tehetsz: hogy nyitott vagy, meghallgatod az embereket, és próbálsz válaszolni mindarra, ami aggasztja őket.

Sz. A. E./WMN: Egyetemista koromban újságírásórán azt tanultam, hogy az embereket leginkább azok a hírek érdeklik, amik megválaszolják a kérdést: Biztonságban vagyok-e? De hiába tudjuk mára, hogy egyáltalán nem vagyunk biztonságban, mintha nem esne le a tantusz, mintha senki nem akarná meghallani.

J. G.: Szerintem már felfogták az emberek, egyre élénkebb figyelem kíséri a klímaváltozást, de rengetegen érzik magukat tanácstalannak. Nem tudják, mit tehetnének, ezért sokan inkább nem is csinálnak semmit. Aztán vannak azok, akik tudják, vagy legalábbis sejtik, mit kéne tenni, de nem akarnak feladni semmit, nem akarják szorosabbra húzni a nadrágszíjat és változtatni az eddigi életvitelükön, hiába érzik, hogy az nem fenntartható. Épp ezért játszanak kulcsfontosságú szerepet a gyerekek az egészben.

Számtalan történetet hallottam már szülőktől arról, hogy a gyerek hatására kellett változtatniuk.

Sz. A. E./WMN: Ha a gyerekek a túlélés kulcsai, felmerül bennem anyaként, hogy talán túl nagy terhet pakolunk rájuk: túl sok információ éri őket, túl korán, ami szorongást, pánikot válthat ki. Miként készíthetjük fel érzelmileg a gyerekeinket arra, hogy a bolygó védelmével együtt jár a csalódás, a veszteség, a fájdalom is? Hogyan erősíthetjük meg őket?

J. G.: Tudnunk kell, hogy történnek rossz dolgok is. Ez elől már senki nem menekülhet el, az ön kisfia és kislánya sem. De ha a média csak egy kicsivel több időt szánna a rendkívüli történetekre, a csodálatos projektekre, ha több olyat mutatnának, hogy kizöldítenek már halálra ítélt terméketlen területeket, olyan embereket, akik igazi hősök, mégsem hall róluk senki sem; ha a média többet foglalkozna ilyen történetekkel, azzal tömegeket inspirálhatnának, amelyek kapnának némi reményt a küzdelemhez.

Rengetegen mondták már nekem, hogy „Jane, köszönöm, hogy megmutattad, mire vagy képes, mert így rájöhettem, hogy én is képes vagyok rá”. 

Sz. A. E./WMN: Amikor a szomszédos Ukrajnában kitört a háború és menekültek tízezrei érkeztek hozzánk, soha, vagy legalábbis rég nem tapasztalt összefogás alakult ki a megsegítésükre. Az emberiségbe, emberségbe vetett hitünk visszatért. Aztán hónapok teltek el, és most azt látjuk, hogy a segítőkedv megcsappant, mintha hozzászoktunk volna ehhez a helyzethez. Mint ahogy a járványt is megszoktuk. Hogy lehet elkerülni azt, hogy szimplán csak megszokjuk azt a sok szörnyűséget, ami a világban történik, beleértve a klímakatasztrófa fenyegető képét?

J. G.: William Shakespeare megfogalmazta már: „Oly megszokott lesz minden szörnyű tárgy, / Hogy az anya csak mosolygni fog, ha látja / A harcz kezétől négygyé szelt fiát.” (Részlet William Shakespeare Julius Caesar című drámájából, Vörösmarty Mihály fordításában – a szerk.) Szóval mindent meg tudunk szokni. De mindig lesznek emberek, akik a szörnyűségeken felülemelkedve, akár a saját biztonságukat kockáztatva segítenek másokon. Amíg vannak ilyen emberek, márpedig vannak, addig nem süllyedhetünk apátiába. 

Sz. A. E./WMN: A háború kőkemény lenyomata annak, milyen nagyon függünk a gáztól, olajtól. A helyzet változásért kiált, itt az idő, hogy átálljunk a megújulóenergia-forrásokra. Lát arra esélyt, hogy a világ vezetői felismerik ezt? 

J. G.: Már rég felismerték, pontosan tudják ők is. Számos ország vezetői, akik iszonyatos pénzeket tesznek zsebre például az olajüzletekkel, úgy tesznek, mintha tagadnák a klímaváltozást, holott ez nem igaz, ennyire még ők sem ostobák. Viszont mára a klímaváltozás elérte a jóléti államokat is. Ott van mindenhol. Áradások, szörnyű tűzvészek Amerikában, ez a rettenetes hőhullám szerte egész Európában, a szárazságról nem is beszélve. Egyszerűen nem marad más választás, mint tenni a klímaváltozás ellen, mert az már itt van, és mind érezzük a hatását. Például azzal is, hogy az olaj és a gáz ára az egekben, amit nem tudunk kifizetni. Teljesen világos, hogy át kell állnunk a megújulóenergia-forrásokra, elsősorban a napenergiára. 

Forrás: Getty Images / Ray Fisher

Sz. A. E./WMN: Ha megtehetné, változtatna önmagán valamit? Mi lenne az? 

J. G.: Lennék újra a húszas éveimben, amikor a csimpánzok között éltem.

Újrakezdeném az egészet. Nem bánok semmit sem.

Minden hibámból tanultam, de igyekeztem mindig helyesen dönteni. 

Forrás: Getty Images

Sz. A. E./WMN: Mitől fél a legjobban?

J. G.: A magatehetetlenné válástól, ha magamra értelmezem a kérdést. Ha a világra, akkor az a legnagyobb félelmem, hogy reményvesztetté válik az emberiség, nem tesz már semmit, és kipusztul. Márpedig ez vár ránk, ha nem fogunk össze. 

Sz. A. E./WMN: Mennyi időnk van ön szerint? 

J. G.: Nem tudom. Mindenki számokkal dobálózik, van, aki szerint három, van, aki szerint tíz. Nekem halvány gőzöm nincs. Annyit tudok, hogy van még egy időablakunk, ami hamarosan bezárul. Hogy mekkora ez az ablak, nem tudnám megmondani. 

Sz. A. E./WMN: Jane, köszönöm az idejét és ezt a beszélgetést!

J. G.: Ne feledje, mindenképp csatlakozzanak a gyerekei a Rügyek és gyökerekhez, segítsék a Jane Goodall Intézet munkáját, írjanak róla, biztassák az embereket, hogy csatlakozzanak, rendben?

Sz. A. E./WMN: Úgy lesz, ígérem. 

Szabó Anna Eszter

A Jane Goodall Intézet oldalát ITT nézhetitek meg, ITT pedig többet olvashattok a Rügyek és gyökerek programról, és csatlakozhattok is. 

Jane Goodall – Douglas Abrams A remény könyve. Túlélési útmutató veszélyeztetett bolygónk számára a Central Könyvek gondozásában jelent meg. 

Kiemelt kép: Getty Images / Craig Barritt / Getty Images for TIME