„Ez egyetlen, önmagát felvilágosultnak nevező társadalomban sem lehet bűn” – Az eutanáziáról

–

A címbéli idézet dr. Jack Kevorkiantől, a Kurt Vonnegut által is megénekelt orvostól származik. Az angol nyelvterületen csak dr. Halálként emlegetett férfi egész életét tette fel a halálra: pontosabban arra, hogy azt egyetemes emberi jognak tekinthessük. Az általa feltalált szerkezet hozzásegítette a használóját a halálhoz, ám a piros gombot maga az eutanáziát kérő nyomta meg, nem pedig az orvos, így az – elvileg – mentesült a büntetőjogi felelősség alól. Igaz, erről megoszlanak és mindig is megoszlottak a vélemények: maga Kevorkian is börtönbe került az egyik esete kapcsán, közben pedig  sokan emberi jogi harcosként tekintenek rá. Ez remekül mutatja, micsoda szürkezónákban kell annak navigálni, aki a kegyes halál témakörében szeretne kapaszkodókat találni.

Nem célom és nem is szeretnék arra vállalkozni, hogy bárkit bármiről meggyőzzek arról, hogy micsoda belső vívódások zajlanak egy beteg és a környezetében élő szerettei fejében, erről Kurucz Adri írt nemrég egy szívbemarkolóan szép cikket.

A most nagy felháborodást keltő holland hír kapcsán sokan azonnal felelőtlenségről, sőt, gyilkosságról beszélnek – még olyat is láttam (nyilván maga is érintett valamilyen módon), aki azt fogalmazta meg kommentben, hogy talán sokkal jobb a legális eutanázia, mint egy, a haldokló gyereke fölött érzett tehetetlenségtől összeroppanó szülő, aki tébolyában a fürdővízbe „ejti” a hajszárítót.

Egyetemes, minden esetre hézag nélkül illeszthető megoldás nincs. Ugyanakkor az remélhetőleg már egyre kevésbé kérdés, mennyire fontos volna, hogy legalább törekedjünk a válaszokra. Akkor is, ha azok fájdalmasak.

Mert azok: az itt maradók örök hiányérzete és a távozó megnyugvása, emberi méltósága a szóba jöhető legnehezebb kérdéseket szegezi az érintetteknek, ez biztos.

Pontosan mi az az eutanázia?

Az eutanázia a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása vagy előidézése azért, hogy megrövidítsük a szenvedését – hangzik a száraz definíció. Az azonban, amit takar, ennél sokkal összetettebb. Az eutanáziának két alapvető fajtáját különböztetjük meg: a passzív és az aktív eutanáziát.

Az aktív eutanázia egy másik személy tevőleges közreműködésével jöhet létre (ide tartozik a beteg halálba segítése, az abban segédkezés, az ehhez szükséges gyógyszerek felírása, stb).

A passzív eutanázia lehet

• önkéntes (amikor a beteg kéri a kezelés megszakítását vagy utasítja vissza az életmentő beavatkozást)
• nem önkéntes (amikor a beteg nem képes kinyilvánítani az akaratát)

Az önkéntes passzív eutanázia akkor is létrejöhet, ha a beavatkozás idején a beteg nem cselekvőképes: amennyiben előzetesen, írásban nyilatkozott arról, hogy cselekvőképtelensége esetén nem kívánja igénybe venni az életmentő bevatkozásokat – illetve megnevezte azt, aki ilyen esetben kérheti, hogy szüntessék meg az ellátását.

A magyar szabályozás

Magyarországon az aktív eutanázia minden formája büntetőjogi kategóriába esik, azaz tiltott.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az önkéntes passzív eutanázia összeegyeztethető az élethez való és emberi méltósághoz fűződő jog alkotmányos szabályozásával, azaz, ha a beteg úgy dönt, hogy nem kívánja kezeltetni magát, illetve visszautasítja az életmentő beavatkozást, ezt tiszteletben kell tartanunk – kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. (A visszautasításnak megvannak a szigorú szabályai: a cselekvőképes beteg csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthatja vissza a beavatkozást a betegjogi törvénynek megfelelően.)

A nem önkéntes passzív eutanázia viszont nem áll összefüggésben a beteg önrendelkezési jogával, ezért nem megengedett. Tehát: a beteg nevében senki sem nyilatkozhat a kezelés, műtét, stb. visszautasításáról.

A feladás joga

Hollandia mindig is a legprogresszívebb ország volt a kegyes halál tekintetében. Néhány hónappal ezelőtt szintén innen érkezett a hír, hogy egy 17 éves lány számára engedélyezték az eutanáziát, aki nemierőszak-túlélőként súlyos depresszióban szenvedett és anorexiával küzdött. „Lélegzem, de nem élek többé” – írta utolsó bejegyzésében az Instagramon Noa, akiről Radojka itt írt.

Az eset jókora port kavart, még akkor is, ha figyelmesebb olvasás után kiderült: nem szó szerint halálba segítésről volt szó, hanem arról, hogy a lánynak abbahagyták a mesterséges táplálását. A rengeteg kérdőjel sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy Noának nem szervi, klasszikus értelemben gyógyíthatatlannak nevezett betegsége volt. Tehát: mi alapján mondjuk ki, hogy egy mentális betegség vagy egy táplálkozási zavar gyógyíthatatlan? Vagy fordítva: mi alapján mondhatnánk meg egy ezzel küzdőnek, hogy nincs joga feladni?

A holland minta

Már ekkor is sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy Hollandia az élen jár az eutanáziával kapcsolatos jogszabályok megreformálásában – és tény, hogy

az Európai Unión belül csupán Hollandiában, Belgiumban és Luxemburgban engedélyezett az eutanázia.

Pontosabban: 2001 óta a törvények lehetőséget adnak védekezni azoknak az orvosoknak, akik eutanáziához segítik a betegüket (és akik megfelelnek bizonyos előírásoknak: a többi közt a kérelem önkéntessége, másik orvossal történő konzultáció, valamint a szenvedés megkönnyíthetetlensége esetén). Tehát: Hollandiában sem úgy döntenek ilyesmiről, ahogyan mi egy pohár vizet kérünk a kórteremben.

Ugyanakkor nem kizárólag halálos és testi betegségek esetében kérhető az eutanázia: 2004 óta már mentális problémák esetében is megfontolás tárgyává teszik.

Belgiumban 2002 óta 18. életévüket betöltött, gyógyíthatatlan és/vagy állandó szenvedést okozó betegségek esetén engedélyezett az önkéntes eutanázia. Az első beteg, aki a törvény hatályba lépése óta halt meg ilyen módon, a 39 éves, szklerózis multiplexben szenvedő Mario Verstaete volt. Halálát – hangozzék ez bármilyen bizarrul – élőben közvetítette a televízió.

Luxemburgban 2008-ban vált legálissá az önkéntes eutanázia és az öngyilkosságban való orvosi közreműködés. Kizárólag nagykorú, visszafordíthatatlan vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek engedélyezik a kegyes halált, amennyiben többször kérelmezték saját halálukat, valamint megszerezték két orvos, illetve egy szakértőkből álló bizottság hozzájárulását.

Nemzetközi szabályozás

Az rövid vizsgálódás után is nyilvánvaló, hogy ahány ország, annyiféle álláspont, és akkor még az egyéb – világnézetbeli, vallási, stb. – szempontokról nem is beszéltünk.

Amerikában az 1970-es évektől mind több bírósági döntés ismerte el, hogy a döntésképes felnőttek önrendelkezési joga kiterjed az életfenntartó kezelés visszautasítására is: a lélegeztetőgépen lévő beteg kérheti a készülék kikapcsolását, a lebénult személy elutasíthatja a mesterséges táplálást, de vallási okokból is visszautasítható egy-egy beavatkozás: a Jehova tanúi például megtagadhatják a vérátömlesztést.

Az öngyilkosságban való orvosi közreműködést először Oregon államban tették legálissá 1997-ben. Az amerikai szövetségi alkotmánya alapján a végső stádiumú betegnek joguk van az orvosi segítséghez az öngyilkosságban, ugyanakkor az egyes államok egyedileg dönthetnek arról, az önrendelkezésnek hol szabják meg a határait:

Washington államban például népszavazáson döntötték el, hogy akinek hat hónapnál kevesebb ideje van hátra, kérheti a halálos dózisú gyógyszer felírását az orvosától.

Amerikában döntésképtelen betegek esetében a bíróság a gyakorlat szerint a beteg érdekeit nézi. Nagy-Britanniában nem ennyire egyértelmű a szabályozás, de például Anthony Bland elhíresült ügyében az volt: a férfit, aki visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett, a bírói döntés értelmében lekapcsolták a gépekről.

Dániában ugyan nem ilyen konkrétan kimondva, de legális az önkéntes passzív eutanázia, Svájcban és Svédországban az orvos nem adhat be halálos szert a betegnek, ám ha felírja neki, nem követ el bűncselekményt. Mi több: Svájcban 1998-ben alapították meg a Dignitas nevű szervezetet, amely gyógyíthatatlan betegeknek ad halálos dózisú barbiturátot (nem beadják nekik, hanem segítenek hozzájutni). Németország, Ausztria és Finnország bizonyos speciális körülmények között engedélyezi az orvos által felügyelt eutanáziát. Spanyolország, Olaszország és Norvégia pedig engedélyezi az önkéntes, passzív eutanáziát.

Jelenleg tehát nincs egységes szabályozás még az EU-n belül sem, és a fentieken túl még bőven vannak árnyalatai a kérdéskörnek. Németországban, Lengyelországban, Olaszországban, Dániában és Svájcban például törvényileg is ismert a „kívánságra ölés” fogalma, azaz azok, akik aktív eutanáziát gyakorolnak, enyhébb elbírálás alá esnek, mintha emberölést követtek volna el.

  Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images