–

Egy ünnep nem nyűg, ha tudjuk, mit szimbolizál. Egy dísztárgy nem porfogó, ha jelentést hordoz. Egy szokás nem plusz teher, ha megtart minket a nehéz időkben. Punyi-Jevuczó Diána szerint mindezek újratanulása, beépítése modern életünkbe belső erőforrássá válhat: „női fegyvertárrá” – ahogy ő fogalmaz. Élő hagyatékká, amiben ott van a megtapasztalt bölcsesség, a praktikum és az érzelmi mélység. Olyan eszköztárrá, amely segíthet eligazodni az anyaságban, az otthonteremtésben, az ünnepek megélésében, vagy akár a női identitásunk formálásában. Az Instagramon Fonóasszonyként ismert influenszer szerint mindez nem egy újabb elvárás, amit teljesítenünk kell, hanem lehetőség, hogy erőt és mintát kapjunk. Edukációs anyagaival, tartalmaival, műhelyeivel ebben támogat másokat.

A hagyományainknak nem kell avittnak és porosnak lenniük

Míg a hagyományos kultúrákban az otthon nem csupán menedéket vagy praktikus lakóhelyet jelentett, hanem egyfajta szent, rituálisan meghatározott teret, amely az ember belső világát és a kozmosz rendjét tükrözte, addig a mai nyugati társadalmakban ez a jelentésréteg elkopott, de sokszor tudattalan szinten tovább működik. A tető, a kandalló, az asztal, az ablak nem csupán praktikus tárgyak voltak, hanem belső lelki tartalmak külső leképeződései.

A térhasználatunkban ma is működnek ezek a régi szimbolikus minták – még ha tudattalanul is. Bár a tárgyak, terek és ünnepek jelentésekkel teli rétegét szinte teljesen elvesztettük, mégis bármikor visszahozhatjuk az életünkbe. Diána célja, hogy megmutassa, a kiüresedett szokásokat újra meg lehet tölteni jelentéssel – tápláló, élő hagyománnyá lehet alakítani.

„Lehet, hogy a külsőségek megmaradnak – egy-egy szokás, rítus vagy hagyomány –, de ha már nincs, aki elmondja, miért is csináljuk, elveszik a valódi jelentésük. Engem mindig az érdekel, hogy megértsük ezeknek a szokásoknak a lényegét, a mögöttes üzenetet. Segíteni szeretnék abban, hogy újra felfedezzük ezek értelmét, és megmutatni, hogyan tudjuk mindezt beépíteni a saját hétköznapjainkba anélkül, hogy újabb terhet róna ránk” – mondja Diána, aki gyerekkora óta érzett valamiféle megfoghatatlan hiányt, amit később így fogalmazott meg: „mintha elfelejtettem volna valami nagyon lényegit, csak nem tudok rájönni, mi az”.

„Azt éreztem, ha egyszer megfejtem ezt a hiányt, minden a helyére kerül majd bennem. Mindig is érdekeltek a spirituális vagy művészeti dolgok, de végül a női örökség, a néphagyományok volt az a terület, ahol igazán megtaláltam önmagam. A »fonóasszony« név is erre utal, hiszen a fonás számomra a régi női tudások, a hagyományok továbbvitelének képe. Egy olyan tudásé, amely évszázadokon átívelve, anyákról lányokra szállt, de ma már veszélyben van, hogy végleg eltűnik. Alig van már egy-két generáció, akik még valamit tudnak erről – és ha most nem kezdjük el tudatosan megőrizni, értelmezni és beépíteni az életünkbe, akkor ez a kincs örökre elveszhet” – véli.

Diána úgy tartja, a modern nő számára is fontos tudást hordoznak a hagyományaink, melyek segítenek eligazodni az élet dolgaiban. „Ha tudjuk, honnan jövünk, mit próbáltak ki előttünk a nők, mi működött és mi nem, akkor dönthetünk arról is, mit szeretnénk megtartani és mit elengedni. A hagyomány nem azért van, hogy »így kell csinálni, mert mindig így volt« hanem azért, hogy lehessen honnan elindulni – továbbmenni, akár meghaladni. Gyakran előfordul, hogy kérdésekre választ keresve messzire megyünk – különféle módszerekhez fordulunk –, miközben talán épp azokhoz a válaszokhoz nem nyúlunk, amelyek a legközelebb állnak hozzánk: a saját gyökereinkhez.”

Ehhez persze nem kell elhagynunk a várost, tanyára költöznünk. Diána is egy panelban él családjával, és modern otthonába finoman építette bele a számára fontos hagyományokat. Úgy gondolja, hogy sokkal többen nyúlnának vissza a saját örökségükhöz hogyha látnának arra is példát, hogy ennek nem kell avíttnak és porosnak lennie, lehet friss és egyszerűségében is mély.

A tárgyak üzennek, kifejeznek, emlékeztetnek

A Fonóasszony ötletgazdája szeretné megmutatni, hogy a hagyományőrzés nem azt jelenti, hogy valaki skanzenné alakítja a saját lakását. Nem konzerválnunk kell a múlt körülményeit, hanem átemelni őket a jelenbe és élővé tenni.

„Nálunk például a konyhában van egy korondi porcelán, rajta egy madár, amely egy tulipánt énekel ki a csőréből. Ez nekem azt üzeni: »Olyat mondj, ami igaz és szép. Ami gyarapít.« A madár a lélek szimbóluma, a tulipán pedig a női teremtő erőé. Ez a kép nap mint nap emlékeztet arra, hogyan szeretnék jelen lenni a világban. Van a falon egy szita is a konyhámban, mely régen nemcsak egy kellék volt a sütéshez, hanem mágikus eszközként is szolgált. Segítségével döntöttek el vitákat, végeztek jóslásokat, a női varázslás egyik jelképe volt. Nekem ez is egy emlékeztető arra, hogy a mindennapi dolgokban is lehet erő és egy kis varázslat” – mondja Diána, és hozzáteszi: a „modern hagyományőrzés” nem arról szól, hogy minden szobában lógjon egy kézzel hímzett terítő.

„A tárgyak üzenni akarnak, közölni, kifejezni valamit, és arra hívnak, hogy kapcsolatot teremtsünk velük. Ha megismerjük, mit jelent egy-egy szimbólum vagy hagyomány, értjük, miről szólnak, akkor eldönthetjük, akarunk-e változtatni rajtuk és hogyan, megtöltjük-e ma is élő tartalommal vagy sem. Ezek a tárgyak mint szimbólumok lehetőséget kínálnak arra, hogy saját belső világunkat láthatóvá tegyük a térben – mesélő otthont teremtve magunk körül. Ha értjük a hagyomány mögötti üzenetet, akkor nem szimpla külsőség egy szép tárgy az otthonunkban, vagy nem egy plusz teher egy ünnepi rítus felélesztése, hanem értelmet és erőt ad.”

Otthon lenni az időben

Byung-Chul Han dél-koreai filozófus is gyakran beszél arról, hogy szinte teljesen eltűntek a valódi, jelentést hordozó rítusok a felgyorsult, produktivitásorientált világunkból. Napjaink kultúrájában ugyanis élményeink gyors egymásutánban követik egymást, mélyebb megélés vagy kapcsolódás nélkül. Ezzel szemben a rituálék nem a hatékonyságot szolgálják. Míg a rutin a megszokásban gyökerezik, és gépies tevékenységként csak áthalad az időn, addig a rituálé éppen az időt formálja: keretet ad neki, intenzitást teremt, és szimbolikus jelentést hordoz. A rituálé ismétlés, de nem automatikus; sokkal inkább jelenlétet kíván, és lehetőséget ad arra, hogy otthon érezzük magunkat az időben.

A szimbolikus, ismétlődő szokások megállítják az állandó teljesítménykényszert, és védelmet nyújtanak a jelentéktelenné váló hétköznapok ellen. A rituálék révén az ember nem elfogyasztja a dolgokat, hanem használja őket. Egy tárgy, amely egy rítus részeként újra és újra megjelenik, nem veszít értékéből, hanem patinásodik, öregszik, történetté válik. A tárgyakhoz fűződő kapcsolat időtállóságot, méltóságot és mélységet kölcsönöz a mindennapi életnek.

„Számomra az ünnepek nem elsősorban a takarításról, a sütésről vagy a kézműves dekorációról szólnak – bár ezek is részei lehetnek –, hanem arról, hogy el tudjam helyezni magam az időben és a világban. Az ünnepek egyfajta lelki koordinátarendszert adnak, segítenek tudatosítani, hogy hol tartunk az évkörön belül – és talán önmagunkban is. A mai világban, ahol egész évben mesterséges fények és állandó hőmérséklet vesz körül bennünket, különösen fontosak ezek a mérföldkövek. A természet ciklusai elhomályosodnak, elveszik a ritmus. Az ünnepek emlékeztetnek arra, hogy van kezdet és vég, sötétség és világosság, vetés és aratás” – mondja Diána, aki szerint az ünnepekből sokszor csak a külsőségek maradnak: meg kell pucolni az ablakot, meg kell sütni a bejglit, kirakni a húsvéti tojást. Ha nem tudjuk, miért csináljuk mindezt, akkor az egész csak nyűggé válik, pedig ezek a szokások régen nem öncélú tevékenységek, tetszésgyűjtő performanszok, üres események voltak, hanem üzeneteket hordoztak.

„Például a húsvéti tojásfestés eredetileg védelmező szimbólumok továbbadásáról szólt. A nő a tojásra olyan jeleket festett, amelyek a közösség vagy egy állat erejét idézték – majd a férfi megette a tojást, magába fogadva azt az erőt, amit a nő neki szánt. Ma már többnyire csak annyit tudunk, hogy húsvétkor »meg kell festeni a tojást«, de a mögöttes jelentés – a gesztus valódi szépsége – szinte teljesen feledésbe merült” – magyarázza.

Több mint szimpla használati tárgy

Diána szerint az otthon sem csupán fizikai menedék lehet, hanem mélyen szimbolikus, spirituális hely is, az univerzum kicsinyített mása. Egy rituális tér is, ahol az élet fordulópontjai testi és jelképek szintjén is megjelennek. Régen ez különösen így volt: az otthon egyfajta világmodell volt, ahol a rend és a szentség is megjelent. „A régi magyar parasztházak nem véletlenszerűen épültek. Úgy gondolták, a ház egyfajta »emberalak« – homloka, háta, szeme van. A ház kelet felé »néz«, mintha az ember hason fekve figyelné a felkelő napot. Az építési irányok tehát üzenettel bírtak: a világosság, az élet, a halál és az átmenet mind beépült a ház szerkezetébe.

A ház szíve a mestergerenda volt – ez a mennyezet tartógerendája, amit egy függőleges oszlop támasztott alá. Ezt az oszlopot nevezték Boldogasszony fájának. Ezen lógott a mángorló, a szerszám, néha a kereszt. A mestergerenda volt az a pont is, ahová az újszülöttet először letették, arccal kelet felé – és ahová a halottat is, de akkor nyugatnak fordítva. Ez volt a tejút szimbóluma, az élet és a halál közötti iránytű. A gyerekek ebbe kapaszkodtak, az asszonyok köré gyűltek fonni, imádkozni. A Boldogasszony fája jelképezte a nő otthont megtartó, belső erejét.”

Hasonlóképp a küszöb a külvilág és a belső tér közötti határ, a szakrális és profán terek közötti átjárás volt. Átlépése szimbolikus aktust jelentett: az ismeretlenből a biztonságba való belépést, a káoszból a rend felé való haladást. Ezért sok kultúrában szertartásos jelentősége volt a küszöb átlépésének – például házasságkötéskor, új házba költözéskor vagy gyerekszületés után. Diána szerint ez ma is lehet tudatos gyakorlat: ha legközelebb belépsz az otthonodba, tudatosíthatod, hogy átlépsz egy határt, és eldöntheted, mit szeretnél kívül hagyni.

Cikk szerkesztése új tabon Mesélő otthont teremteni magunk köré – így válhatnak a mindennapi tárgyak kapaszkodóinkká az őrült világban
Punyi-Jevuczó Diána, Fotó: Juhász János

A seprű is védelmi szimbólum volt: keresztbe téve az ajtó előtt jelezte, hogy a ház zárva van. „Vagy például a koszorú nem csupán ajtódísz. A kör az egyik legősibb és legerősebb szimbólum: a teljesség, a védelem, az élet és halál örök körforgásának jelképe. Nem véletlen, hogy régen körülkerítették a városokat, a templomokat, a temetőket is – ami a körön belül volt, az védelmet élvezett. A menyasszony fején viselt koszorú is ezt az átmenetet hordozta: a lányból asszony lett, valami véget ért, és valami új kezdődött. Ha ma koszorút helyezel az ajtódra vagy a faladra, ezzel nemcsak díszítesz, hanem egy ősi gesztust elevenítesz fel: tudatosítod, hogy ez a tér – az otthonod – védett. És talán éppen ez az egyszerű mozdulat emlékeztet majd arra is, hol vannak a saját határaid. Mit engedsz be, és mit nem” – szemlélteti Diána, hogyan telhet meg egyszerre szimbolikus és személyes tartalommal egy használati tárgy vagy egy dísz.

Mindenkinek lehet saját tulipánja

Ez a fajta világlátás Diána szerint segít lelassulni is, kilépni a rohanásból, és egyben nem hagyni, hogy az időnk céltalanul elszivárogjon:

„Régen az abrosz nem volt mindig az asztalon. Csak ünnepkor vették elő, és szimbolikus szerepet töltött be: »felfogta« az ünnep energiáját. Karácsony este például nem volt szabad kimosni az abroszt, mert abban ott volt a bőség, a családi együttlét ereje. Ezt az abroszt aztán vetéskor elővették, és abból szórták ki a magot – hogy a föld is átvegye a bőséget. Ma is lehet ilyen abroszunk, és bár valószínűleg nem fogjuk a magot belőle vetni, emlékeztethet arra: most bőségben vagyok – és ezt az érzést eltehetem későbbre.”

Diána hangsúlyozza, nem azt szeretné közvetíteni, hogy mindent úgy kell csinálni, mint régen:

„Az egyik workshopon kalotaszegi tulipánokat festünk. Ezek a régi minták minden női korszakot lefedtek – kivéve azt, amelyben ma sokan élünk, amikor egy nő már nem a kisgyermekével van otthon, de még nem is a lehulló szirmú tulipán korszakát éli. A workshopon ezért arról is beszélgetünk, hogyan tudunk ehhez az új női szakaszhoz kapcsolódni a régi jeleken keresztül. Hogyan hozhatunk létre egy új tulipánt, egy olyan motívumot, amely nem csak a múltról mesél, hanem rólunk, mai nőkről is? A régi minták nem kizárnak, hanem meghívnak – és ha tudjuk, mit jelentenek, akkor tudatosan formálhatjuk őket tovább. A kezünk nyomán így születhet meg egy új tulipán – ami már a saját történetünket hordozza.” 

Bánosi Eszter

Kiemelt kép forrása: Juhász János