„Annyira szeretlek, hogy nem akarlak mindenáron itt tartani” – a méltó halálról és az eutanáziáról

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Emlékszel, anya, arra a beszélgetésre Tahiban, a verandán? Tudod, amikor a nagycsaládi összejövetel hiperaktív fele lement a partra, a lusta fele meg otthon maradt teázni…

Kazimir Ágnes: Hogyne, persze hogy emlékszem.

Sz. A. E./WMN: Épp a családi lojalitásról beszélgettünk mindenféle képtelen kontextusokban, amikor bedobtam, hogy amúgy sokkal égetőbb kérdés, hogy vajon lekapcsolnánk-e a másikat a gépről, amennyiben nem tudna többé teljes értékű életet élni.

K. Á.: Ennél keményebben fogalmaztál...

Sz. A. E./WMN: Igen, emlékszem a jelzőre, amit használtam a magatehetetlen állapotra, de azt hiszem, az itt most nem adekvát.

K. Á.: Szóval igen, emlékszem.

Megállt a pillanat, megállt a lélegzet. De csak a hirtelen témaváltás miatt. Döbbenetes volt a kérdés akkor és ott. De a válaszok is.

Bennem mégis az csapódott le végül, milyen csodálatos is az, hogy létezik olyan közeg, ahol ilyen kérdést fel lehet tenni. Mert egész biztosan őszinte választ is lehet rá kapni. Ez az igazi „bizalom köre”, a szeretet megtartó biztonsága.

Sz. A. E./WMN: Vagyis azt mondod, hogy ha az eutanázia témáját egy családban nyíltan ki lehet tenni az asztalra, az jó dolog? Pedig erősen tabutéma, pláne, hogy Magyarországon jelenleg nem engedélyezett az aktív eutanázia egyetlen formája sem, és a gyógyíthatatlan betegeket is kizárólag az ellátás visszautasításának joga illeti meg, az is csak bizonyos körülmények fennállása esetén.

K. Á.: Az eutanázia az egyik legnehezebb téma. A halál, a haldoklás, az elengedés. Ezekkel tudunk legkevésbé mit kezdeni. Épp ezért is olyan nehéz a döntés lehetőségének még a gondolata is. Amikor az élet borul, mint a dominó, és az összeomló kupacra az van írva: meghalt, vége, ő nincs már.

Irvin D. Yalom, a világhírű pszichoterapeuta és szerelme, felesége, a gyógyíthatatlan beteg Marilyn közösen írtak könyvet (Halálról és életről – a szerk.) az eutanáziához vezető útról, ami végül történetük végkifejlete lett. A nő ötlete volt, hogy vezessenek naplót, rögzítsék a történteket, az érzéseiket, egészen a legvégéig, a diagnózissal való szembesüléstől kezdődően. Ennél autentikusabban, szebben, fájóbban, és igazabban, azt hiszem, nem is lehet erről a témáról írni. Hatvanöt együtt töltött szerelmi házasév után, amely családot és vágyakat megvalósító életet teremtett, amely egyben alkotói kapcsolat is volt, autonóm és mégis együttműködően inspiratív, szóval mindezekkel a hátuk mögött kellett dönteni arról, hogy mi lesz, ha Marilyn azt mondja, nem akarok tovább szenvedve élni.

A könyv nagyon nehéz olvasmány. Messze nem azért, mert a halál a központi témája, hanem mert rendkívül magasra teszi a lécet őszinteség terén.

Ez a könyv, csakúgy, mint az eutanázia, egy kőkemény szembenézés azzal, hogy a szerelem messze nem a birtoklás, hanem adott esetben az elengedés cseppet sem romantikus, borzalmasan nehéz folyamata.

Azt bizonyítja: annyira szeretlek, hogy nem akarlak itt tartani, ha az ekkora szenvedéssel jár már neked.

Sz. A. E./WMN: A távozó fél megszabadul a szenvedéstől, idáig ellátok, de mi van azzal, aki itt marad?

K. Á: A beteg, távozni készülő fél sem feltétlenül kizárólag a megkönnyebbülést éli meg ilyenkor. A könyvben például Marilyn azon szorongott, mi lesz a férjével, ha egyedül marad. De attól még nem változtatott a döntésén.

Sz. A. E./WMN: Idővel ugyanaz történt volna így is, úgy is…

K. Á.: Igen… A végén van egy utolsó ölelés, és onnantól nem marad más, mint elfogadni, hogy a másikból fénylő csillag lesz a mindenség egén. Vagy fogalmazzunk akárhogy. Yalomék egymásról, magukról, maguknak és miattunk írták meg a történetüket. Hogy tanuljunk meg belőle még időben mindent, amit a szerelemről, a szeretetről, annak minden öröméről és fájdalmáról ők megosztottak velünk.

Sz. A. E./WMN: Minden más, az életben felmerülő akármilyen döntés jelentősége eltörpülni látszik egy ilyen mellett.

K. Á.: Nem tanulság nélküliek ezek a témák sohasem, hisz ahogy a költő mondja: „Jajgatunk s kacagunk, / De a halál azt mondja: csitt!” A halál, mint annyi más, tabu. Nem nézünk vele szembe. Félünk tőle. Az eutanázia pláne ilyen. Gondoljunk csak bele, mekkora felelősség dönteni egy élet befejezéséről. Akkor is, ha, mondjuk, egy bűnös halálbüntetéséről van szó. A halál az élet vége. Sose lesz itt már, aki elmegy. Visszafordíthatatlan döntésről van szó.

Sz. A. E./WMN: És miközben a szeretteinkhez foggal-körömmel ragaszkodunk, mégis van, aki képes elengedni.

K. Á.: Igen, mert a kulcsszó az, hogy magunknak akarnánk megtartani a szerettünket. És amint az ember rájön, hogy csak saját maga miatt tartaná életben, a beteg szemszögéből nézve máris más megvilágításba kerül az egész.

Klinikai pályám során túl gyakran láttam haldoklón azt, hogy kibírhatatlanul szenvedett, de a szülő, hozzátartozó azt zokogta a gyakran félájultan fekvő beteg fülébe, hogy „ne menj el, ne hagyj itt”. Ilyenkor a beteg nem tud békében meghalni, szenved, mert tudattalanul is teljesíteni akarja az elvárást: ne okozzon csalódást, fájdalmat.

A szenvedő, halál előtt toporgó arra kényszerül, hogy utolsó leheletéig megfeleljen. Hallottam olyat is, hogy anya, apa suttogta a gyereknek, menj, elengedünk, már várnak a kisangyalok. Szívszorító volt az is, de mégis, az elengedésnek van egy katarzisa. Még ha nem kevésbé fájdalmas is a veszteség.

Sz. A. E./WMN: Mi kellene ahhoz, hogy itthon is lehetséges legyen az eutanázia? Azon túl, hogy legalább beszélni tudnunk kellene róla.

K. Á.: Hát igen, amíg maga a halál tabu, addig erre esély sincsen. Rengeteg minden kellene. Például jól működő, emberközpontú egészségügy, egy jól kiépült infrastruktúra. Kellene empátia. Kellenének apró részletekig kidolgozott és betartott törvények. Kellenének olyan emberek, akik értik, amiről most beszélünk. Akik, mielőtt véleményezik, képesek átgondolni azt, amiről véleményük van. Mert a halál nem fakultatív. Elkerülhetetlen, előbb-utóbb szembe kell néznünk vele.

Sz. A. E./WMN: De sokan úgy vannak vele, hogy aki a halálra igent mond, az az életre mond nemet.

K. Á.: A súlyos beteg gyerekekkel való munkám során kaptam meg egyszer a kérdést, hogy „Ági néni, te szeretel élni? Mert én nagyon!” Ezt egy olyan gyerek kérdezte, aki még aznap, sok szenvedés után meghalt. Az anyukája, nagymamája és nagytestvére volt vele, apukája is befutott a végére. Az igazi végére. Mindannyian fogták a kezét, úgy ment át a túlsó partra. Anyukája már napok óta imádkozott, hogy vegye magához az Úr. Szóval nem, nem az életre mondanak ilyenkor nemet. 

Sz. A. E./WMN: Ilyenkor jön a dilemma, hogy a lélegzet, a szívverés önmagában élet-e, vagy sem.

K. Á.: Erre, mint jól tudjuk, nincs egzakt válasz. Nem is merném ezt a bilit magamra borítani.

De tény, hogy néha, de inkább sokszor, egyszerűen méltatlanul embertelen körülmények között ér véget az élet.

A szenvedő beteg gyakran marad egyedül, bár a mondás is azt mondja: halálodra egyedül maradsz. Nemegyszer tapasztaltam, hogy az öntudatlan beteg jelenlétében beszélgettek, mondván, úgyse hallja, neki már mindegy. Pedig hogy lenne mindegy! Én beszélgettem úgy „már mindegy” kategóriába sorolt betegekkel, hogy kérdeztem, és azt mondtam, ha érti, ha igen, vagy ha nem, szorítsa meg a kezem. És értették! Szóval azt gondolom, hogy az eutanázia gyökerei mélyen vannak és az empátiában keresendők, mint ahogy a társadalmi megegyezés lehetőségei is. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá. Embertelen és méltatlan szenvedések között várja a halált ezekben a pillanatokban is sok ember. Itt tartunk, és sajnos nem csak ebben. 

Sz. A. E./WMN: Méltatlan körülmények között születünk és halunk meg. Ez ma itthon a helyzet, ami híven mutatja, mennyit ér egy ember élete hazánkban.

K. Á.: És ezt nem lehet kirárólag a politikára fogni. Ez sokkal mélyebbről és régebbről fakad. Mindenben megosztottság van. Anyatejjel szívtuk, szívjuk magunkba. Pedig az élet-halál kérdése olyan, amit csak teljes egyetértésben lehetne megvitatni és legalább ebben döntésre kellene jutni. Merthogy

egyszer élünk, de azt nem mondják, hogy egyszer halunk. És bizony nem mindegy egyik sem, hogyan.

A dolog lényege nem az kellene hogy legyen, ki mennyit bír el. Kéne rá kidolgozott mód, hogy lehessen dönteni, választani, ha eljön az idő. Vannak a világban átvehető, jól működő modellek, amikből ki lehetne indulni. De ehhez ugye egy hozzáillő társadalmi morál, autonómia, döntési képesség, ehhez elegendő működő IQ és EQ is szükségeltetik. Csak hát egyelőre még ott tartunk, hogy erről beszélni is alig bírunk.

Sz. A. E./WMN: Végül a verandai beszélgetésen egyhangú választ adott mindenki. Nem volt kérdés, mi lenne, mit tennénk, ha tehetnénk, ha…

K. Á.: Igen. És hiába volt a téma súlyos, mégis szeretet, empátia és törődés járta be a levegőt. Mert ez erről szól(na).

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Fanatic Studio / Gary Waters / SCIENCE PHOTO LIBRARY

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter