–

Mindenki életében előfordulhat, hogy egyetlen pillanat alatt megváltozik minden. Például egy váratlan baleset vagy egészségügyi helyzet miatt, mint amilyen a szívinfarktus, az agyvérzés vagy a sztrók. Semmi sem lesz már a régi, és kérdés, hogy ezzel együtt lehet-e élni. Lehet – és kell-e? Francois Ozon újra meg újra foglalkozik ezzel a kérdéssel a filmjeiben – olyan sorsfordulókkal, amik az élet legnagyobb dilemmáival szembesítenek.

A Homok alatt főhősnője (akit Charlotte Rampling alakított) a férjét veszíti el egy nyaralás alkalmával, úszás közben, és ezzel kicsúszik a lába alól a talaj. Az Utolsó napjaim főhőse (Melvil Poupaud) egyszer csak megtudja, hogy végstádiumú rákban szenved, és megpróbálja értelmesen kihasználni a hátralévő napjait. De még a legutóbbi filmje, a ’85 nyara fiatal főszereplője is váratlanul veszíti el a szerelmét, és kell megbirkóznia az érzelmeivel és a titkaival.

Nem állítom, hogy Francois Ozon csak ilyen filmeket készít, de az biztos, hogy a méltóságteljes élet megőrzése és a hirtelen veszteség, halál vissza-visszatérő téma nála. Nem véletlenül fedezte fel Emmanuèle Bernheim könyvét, amiből azonos címmel (Minden rendben ment) a legújabb filmjét forgatta – amihez persze az is hozzátartozik, hogy ők ketten már három filmet készítettek együtt, amikben Bernheim forgatókönyvíróként vett részt. Ez pedig egy személyes története: valóban a halálba kellett kísérnie az édesapját, aki 85 évesen sztrókot kapott, és félig bénán, csökkent képességekkel nem akart tovább élni.

A történet „valódisága”, életszerűsége minden mozzanaton áthat, itt nincsenek jól bevált dramaturgiai fordulatok. Hagyományos cselekmény sincs: megtörténik a baj, és onnantól a halál felé vágtatunk, csak gyorsított tempóban.

Az egész filmet áthatja a pánik, hogy most mi lesz. Itt ez a zsarnoki természetű férfi, aki nem bírja elviselni a kiszolgáltatottságot, és aki tulajdonképpen az egész életét önző módon élte: felvállalta a homoszexualitását, de közben otthon, a családi fészekben macsóként viselkedett: bántotta a lányait és bántotta a feleségét is, miközben jólétet biztosított nekik. Többször elhangzik, hogy „nem lehet neki ellentmondani”, mert nem tűri, ezért kezd a Sophie Marceau által alakított lány az asszisztált halál lehetőségével komolyan foglalkozni. Mert nincs más választása, nem léphet ki a családi szereposztásból.

Vajon mi lenne az első reakciód, ha valaki azt kérné tőled, hogy segíts neki meghalni? Te is elrohannál? Gyilkosnak éreznéd magad, ha igent mondanál? Ha igazán szereted, el kell fogadnod a döntését?

A filmbéli Emanuèlle-nek hosszú utat kell bejárnia addig, míg fel tudja vállalni ezt a felelősséget. Meg kell értenie, hogy a döntés tulajdonképpen akkor sem az övé – ezért nem is kíséri el az apját a tettig. Egy ponton meg kell állnia, és magára kell hagynia, hiszen az igazság pillanata az lesz, amikor kiderül, tényleg komolyan gondolta-e. Ez az utolsó percig kérdéses – mindaddig, míg a terv csak fikció – ott viszont az apának egyedül kell megállnia a helyét.

A Minden rendben ment azonban nem azt a kérdést feszegeti, hogy az eutanáziához jogunk van-e. Nem az apa kétségeit, lehetőségeit boncolgatja – mint például a Mégis, kinek az élete? című amerikai film, vagy nemrégiben a Szupernóva és a Csendes szív – bár utóbbiakban már erőteljesen megjelenik a segítők helyzete is. De itt még el kell jutni a döntésig is – különböző utakon, mindenkinek. És közben The Father is eszünkbe juthat arról a helyzetről, ahogy egy lány az egykor erős és karizmatikus apját gondozza, és a testi-lelki hanyatlását végig nézi.

Ahogy felcserélődnek a szerepek, és a saját szüleink szüleivé válunk, ők pedig gyámoltalan gyermekké változnak.

A fókusz ezúttal egyértelműen a lányon van. Sophie Marceau pedig talán még sosem játszott ennyire megterhelő szerepet, ami ilyen nyíltan megmutatta az esendőségét, törékenységét, miközben erős és aktív is marad. Az életközepi korszak megtestesítője: mindenki csak a támaszt keresi benne, és neki nincs kire dőlnie, legfeljebb rövid pillanatokra. Mosolyogni alig látjuk, viszont ott vagyunk vele a legnehezebb állapotokban, és annyira jólesik őt Embernek látni, nem nőnek, és végképp nem nagybetűs nőnek. Persze, hogy így is az, mindig is az lesz. De az ember most fontosabb. 

Ez már egy új korszak, amiben a hiúságnak nincs helye, jöjjenek a fiatal, hamvas, üde lányok, Sophie Marceau pedig köszöni, nem a Catherine Deneuve-i utat választja, nem óhajt örök idol maradni. Mintha ezzel a filmmel azt üzenné: már csak az igazán fontos dolgok érdeklik, az élet, a halál, a család, és az emberség. Persze, tudjuk, hogy ez csak egy film a sokból, jön még majd a többi, hol van még az út vége… De az biztos, hogy amit az utolsó közeliben mutatott, az még hosszan velünk marad. Ez a közeli, és mindaz, ami az arcán tükröződött volt az egész film értelme.

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média