– 

Szeptember közeledtével az iskolakezdés tartja lázban a gyereket nevelő családok többségét. A szülők igyekeznek felkészíteni a gyerekeiket: megveszik az füzeteket, tollakat, lecserélik a kinőtt tornacipőket, és persze kezdenek valamit a gyerek iskolával kapcsolatos érzéseivel is. Biztatás, nyugtatás, megerősítés – a szülői támogatás minden formájára nagy szükség van ilyenkor. De nemcsak a gyerekek készülnek, hanem a „másik oldal” is; az intézmények.

Érdemes végignézni, hogy milyen kihívások közepette működnek az iskolák ma, mert ebből látszik, hogy a felelős szülői működésre, a gyerek érzelmi támogatására (és gyermekjogi védelmére) talán soha korábban nem volt akkora szükség, mint most.

1. Tanárhiány

Az egyik legfontosabb probléma, hogy nincs elegendő jól képzett, felkészült tanár. Az, hogy a nyári adatok szerint mintegy kétezer pedagógus hiányzik a rendszerből, igazából következmény és ok egyszerre. Az oktatási rendszer általános állapota miatt nincs elég pedagógus, sok a pályaelhagyó és nincs elég fiatal, aki szakmájának választaná a tanítást. Ez országosan nagyon egyenlőtlenül jelenik meg.

A fővárosban és a megyeszékhelyeken, nagy városokban jobb a helyzet, a vidéki, kisebb településeken pedig gyakran katasztrofális.

Éveken keresztül betöltetlenek maradnak álláshelyek.

Az evolúciókutatók azt mondják a mamutok kihalásáról, hogy már jóval azelőtt visszafordíthatatlanul kipusztult a faj, mielőtt még valójában eltűnt volna a Föld színéről. Az ősemberek még vidáman vadásztak rájuk, de a nőstények már nem tudták a hosszú vemhességi idő miatt az utódokat biztosítani, és azok nem élték túl a nagyon kiszolgáltatott első hónapjaikat, éveiket. Így az öreg és rutinos mamutok látványa miatt az ősember még egy ideig azt hitte, hogy a faj létezik, de ez már csak illúzió volt. Ez a hasonlat jutott eszembe, amikor a tanárhiány és annak következményeire gondoltam.

Minden társadalom alapját jelenti a színvonalas oktatás, így a tanárok az egyik legfontosabb szereplői a világunknak. Egy olyan „faj” a pedagógus, akire nagyon kellene vigyázni, és már sokkal korábban fel kellett volna ismerni, hogy kihalóban van.

Ideje lenne tényleg komolyan venni ezt a problémát, és a tüneti kezelések helyett valódi válaszokat keresni.

2. Az alkalmatlan tanárok növekvő száma

Mert a tanárhiány nemcsak azt jelenti, hogy betöltetlen álláshelyek maradnak az iskolákban, hanem azt is, hogy az alkalmatlan tanárokat nem küldik el az igazgatók, mert nem tudják pótolni őket. Gyereket bántalmazó, megfélemlítő, mindenki által a pedagógusi pályára nem valónak tartott tanárok is megmaradnak a rendszerben, mert kiszolgáltatottak az iskolák, és inkább úgy döntenek, hogy a gyerekek „majd túlélik valahogy”, vagy legfeljebb elviszik egy másik iskolába azt, aki már nagyon nem bírja. A vezetés számára az intézmény „túlélése” fontosabb.

Rettentő fájdalmas, amikor egy bántalmazó tanár ügyében az igazgató azt mondja nekünk:

„ha most elindítják ezt az eljárást, én nem fogom felfüggeszteni a tanárt, és azért fogok drukkolni, hogy ne mondjon fel, mert örülök, hogy legalább van valaki, aki eljön ide dolgozni”.

Mondja ezt egy olyan ügyben az igazgató, ahol bizonyíték van arra, hogy a tanár rendszeresen megüti a gyerekeket, és a korábbi iskolájából is azért kellett eljönnie, mert a szülők büntetőeljárással fenyegették meg, ha marad. És ezt mindenki tudja. Mindenki tisztában van vele, hogy ez a tanár veszélyes a gyerekekre, és sérülést okoz nekik (nemcsak fizikait, hanem érzelmit is) –

mégis, az intézményi érdek felülírja az gyerekek érdekeit.

A gyerekbántalmazással szembeni zéró tolerancia pedig az iskolák számára egyfajta választási lehetőséggé silányul: ha tudják, akkor biztosítják, ha meg nem, akkor nem.

További probléma, hogy az alkalmatlan tanárok munkaviszonyát általában közös megegyezéssel szüntetik meg (ez a legolcsóbb és legkevésbé „kockázatos” az iskola szempontjából), viszont így nincs is nyoma annak, ha valaki valójában alkalmatlan. Sőt, annak sincs nyoma, ha veszélyes – például azért, mert képtelen tartani a tanár-diák közötti határt, és szexuálisan közeledik a rábízott gyerekekhez.

Hiába írja elő most már a törvény, hogy eltiltható a foglalkozásától az a tanár, aki gyerekkel szembeni visszaélést követ el, valójában azonban ez a rendelkezés nem érvényesülhet, mert elképesztően kevés az olyan ügy, ahol az iskolák felvállalják azt, hogy eljárást kezdeményeznek az alkalmatlan tanárukkal szemben. Azt hiszik, ezzel védik az iskola hírnevét (nehogy kiderüljön, hogy alkalmatlan tanárt foglalkoztattak), és ezzel védik az iskola büdzséjét is (mert mi van, ha bukik a per, és utána fizetni kell).

Nyilván ezekben a helyzetekben egyetlen dolog nem kerül szóba: a gyerekek érdeke.

3. Összevonások

A tanárhiány másik következménye, hogy egyre többször összevonják az osztályokat egy-egy tantárgy kapcsán. Az utóbbi időben leggyakrabban a tornaórák esetében merült ez fel. Nyáron több intézményből is kaptunk jelzést, hogy az idei tanévben úgy tervezik az órarendet, hogy két, de akár három osztályt is összevonnak.

Az ok egyértelmű: kevés a tanár, kicsi a tornatermi férőhely, a mindennapi testnevelést azonban biztosítani kell. Elképesztő helyzet.

4. Elavult pedagógiai program

Az objektív mérések, mint például a PISA-teszt, egyértelműen mutatják, hogy baj van a magyar iskolák oktatási programjával. A gyerekek túlterheltek, nyolctól négyig az iskolában vannak, mégis rosszul teljesítenek a kompetenciateszteken. Mivel a pedagógia program közérdekű információ, ezért minden iskolának fel kell töltenie a honlapjára. Nagyon izgalmas olvasmány egy-egy ilyen anyag, főleg ha mellétesszük a legfrissebb neveléstudományi kutatások eredményeit. Például azokat, amelyek szerint az érzelmi intelligencia a legfontosabb a sikeres életpálya szempontjából, vagy azokat, amelyek azzal foglalkoznak, hogy a készségfejlesztés (mint például a csoportban dolgozás, a problémamegoldás, a kommunikáció) domináns kellene, hogy legyen az iskolákban, mert a gyorsan változó világunkban ezekre hatalmas szüksége van a gyerekeknek.

Nem az a kérdés, hogy egyiket vagy másikat tanítjuk-e csak az iskolákban, hanem az, hogy el lehet-e érni: ezek (a jelenleg teljesen hiányzó készségek és intelligenciafejlesztések) is megjelenjenek a tantervekben.

Mert most az a helyzet, hogy a pedagógiai programok döntő többsége még csak említés szintjén sem foglalkozik az érzelmi intelligenciával vagy társas készségek fejlesztésével.

Így viszont még tovább mélyül a szakadék a gyerekek valódi érdeke és szükséglete, és aközött, amit az iskolák biztosítani tudnak/akarnak.

5. A vezetés nem szakmai

Ha méltatlan körülmények között kell dolgozni, ha kevés a jó munkaerő, ha folyton változnak a működési feltételek, ha nincs kellő önállósága az intézményeknek, akkor óhatatlanul csökken a szakmailag felkészült vezetők száma, és maradnak az „ejtőernyősök”, akiket valamilyen külső (fenntartói) szempontok miatt pottyantanak le egy-egy iskola élére, és maradnak azok, akik nagyobb kompromisszumokra is képesek.

Sajnos gyakran látjuk, hogy olyan vezetők mondanak fel, vagy küldik el őket, akik a nehéz körülmények között is képesek voltak a gyerekek érdekeit szem előtt tartani, és akik tudták és értették, hogy az iskolák nem öncélú intézmények, hanem azért jöttek létre, hogy abban a gyerekek fejlődhessenek, tanulhassanak, és jól érezzék magukat.

A jelenlegi rendszerben egyfajta kontraszelekció látszik. Egyre nő azoknak a vezetőknek az aránya, akiknek semmiféle szakmai „hiúsága” nincsen, és akiknek nem elsődleges céljuk, hogy az iskolájuknak jó pedagógiai programja legyen.

6. Hárítás, rejtőzködés, az átlátható működés teljes hiánya

Ilyen körülmények között pedig egyértelmű, hogy ha gond van, akkor az iskola hárít (főleg a gyerekre és a szülőre), húzza az időt, illetve kibújik a felelősségvállalás alól. Az átlátható működés általában nem biztosított. Egyéni alkuk köttetnek gyakran, meg „kisszobás egyezségek”, négyszemközt, titokban, ami totálisan lehetetlenné teszi a bizalmi alapú működést.

Volt egy ügyünk, ahol (szintén bántalmazó tanárról volt szó) az igazgató felajánlotta jegyzőkönyvön kívül, hogy ha nem visszük tovább az eljárást, akkor átteszi a tanárt egy másik osztályba, így a gyerek, akit képviseltünk, nem kell, hogy többet együtt legyen vele. Nem vitatta, hogy a tanár alkalmatlan és bántalmazó, és azt sem vonta kétségbe, hogy a másik osztályban is előbb-utóbb probléma lesz. Egyszerűen csak megoldás helyett alkut ajánlott.

Ez az attitűd pedig egyre általánosabb: oszd meg és uralkodj, hárítsd a felelősséget és húzd az időt. Egyre több ügyben találkozunk ezekkel a taktikákkal.

Ezek csak azok a problémák, amikkel mi a gyermekjogi eseteinkben leggyakrabban szembesülünk, de ezeken kívül rengeteg minden mást is fel lehet sorolni a forráshiánytól kezdve a jogszabályi problémákon át a KK (korábban KLIK) működéséig.

Jelenleg azt látom a legnagyobb problémának, hogy – bár mindenki tisztában van azzal, hogy az állami oktatási rendszerrel nagyon nagy bajok vannak – nincs valódi szándék arra, hogy ebben változás legyen. Megy az idő, egyre több gyerek kerül be ebbe a rendszerbe, és kerül ki belőle kisebb-nagyobb sérülésekkel és hátrányokkal. Nyilván ez a legnagyobb veszteség – de azt sem szabad elfelejteni, hogy ez az egész struktúra azoknak sem jó, akik tanárként vagy intézményvezetőként benne vannak.

Mindenki vesztese a kialakult helyzetnek. Elképesztően fontos lenne változtatni rajta.

Tamási Áron arra tanított minket: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A gyerekeinknek az iskola meghatározó élménye, a második otthona, élethossziglani tapasztalata, ami kikerülhetetlen. És ahogy a gyerekekkel kapcsolatos egyéb területeken is, úgy itt is a mi felnőtt felelősségünk az, hogy a gyerek biztonságban és jól legyen. Ahogy a mi felelősségünk a jelenlegi helyzet is.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ supersizer