Tóth Flóra: A természetes vízen való korcsolyázást nem pótolja a jégpálya
A cikk megírása közben jöttem rá, hogy óriási hiány az életemben, hogy évtizedek óta nem korcsolyáztam természetes vízen. Úgy is mondhatnám, hogy „Flóra vagyok, nyílt jeges korizás-függő, aki csak most ismerte fel a problémáját”. Sajnos a klímaváltozás ellenem dolgozik, de nem adom fel. Ráadásul a gyerekeim még sosem tapasztalták meg, milyen úgy siklani a jégen, hogy közben előtted a végtelen horizont. Tóth Flóra írása.
–
Ha tél, akkor korcsolyázás a tavon
Vissza sem tudok emlékezni, mennyi idős koromtól evidens, hogy ha tél van, akkor korcsolyázunk a közeli tavon. Gyerekkorom telei azzal teltek, hogy vártuk, mikor fagy be a Csónakázó-tó, mikor lesz elég vastag a jég, hogy rá lehessen menni, és amikor ez bekövetkezett (sokszor már decemberben, de januárban biztosan), akkor suli után és hétvégén is – hetente többször – korizni mentünk.
Előttem van, ahogy a szüleim keze pirosra fagy, amíg bekötik a korcsolyáinkat (később aztán lett csatos, azzal már mi is elbántunk), ahogy isszuk a már langyos teát a kék termoszból, ahogy „vérre menő” csatákat folytatunk ütő nélkül egy jégkoronggal, és egyáltalán: ahogy kilométereket korizunk szabadon a tavon.
Mire fiatal felnőtt lettem, már csak a különböző műjegeken tapasztalhattam meg, hogy milyen farmerben és kötött pulcsiban korizni – mint ahogy azok a nagylányok tették, akiket gyerekkoromban irigykedve figyeltem –, a Csónakázó-tó ugyanis nem fagyott be telente.
Pedig olyan mértékű szabadságélmény volt (még az anyukám által rám kényszerített overálban is), amit sajnos egyetlen épített jégpálya sem adhat meg.
A klímaváltozásnak sok kézzelfogható jele van, de kevés megy „mélyre” a legtöbb embernél
Nem vagyok még 40 éves, bár a gyerekkori teleim valóban az előző évezredben voltak – de ez nem azt jelenti, hogy valami 50-60 évvel ezelőtti távoli világra gondolva nosztalgiázom a koris élményeimmel. Az, hogy ma már a legtöbb tizenéves vagy annál fiatalabb gyereknek el kell utaznia legalább országon belül, hogy egy estére elolvadó hóembernyi mennyiségnél több havat lásson, ugyanolyan fájó pont nekem, mint a természetes vízi korizás hiánya.
Néhány évtizede alap volt, hogy telente volt hó és jég, hogy különösebb erőfeszítés nélkül tanulhattuk meg a téli sportokat – nemcsak a korizást, hanem olyan elképesztő dolgokat mint egy szánkó irányítása egy hosszabb lejtőn.
A mai magyar gyerekeket legtöbbször ehhez „telelni” kell vinni (persze tudom, hogy sok helyen van egy-egy hóesős nap, akkor viszont óriási a tömeg és esélytelen a téli sportok korábbi szabadság-élményét megélni, mert többszáz másik család is ugyanazon a három havas napon tudja csak átélni ezt az élményt).
Én még olyan telekre tudok visszaemlékezni, amikor bárhova indultál, hó és jég volt – és ehhez nem az ország 6 pontjának egyikén kellett lenned a megfelelő pillanatban... –, és nagyon bánt, hogy ezt nem tudom a sima hétköznapokon megmutatni a gyerekeimnek.
Év elején a Magas Tátrában jártunk – és ott is szerencse kellett a hóhoz!
Nagyon régi tervem volt már, hogy az amúgy kifejezetten jól korizó lányaimnak megmutassam, hogy mennyire jó ezt a természetben, egy tavon csinálni.
Évek óta aktívan figyelem, hol lehet természetes vízen korcsolyázni, de sajnos sosem sikerült elcsípnünk azokat a ritka alkalmakat, amikor erre egy rövid ideig éppen lehetőség nyílt volna.
Ezért fogalmazódott meg a gondolat, hogy keresünk egy tartósan hidegebb helyet: Ótátrafüreden már többször jártunk, így arrafelé nézelődtem. Mivel ez nem egy 10 perces autózás otthonról, meg volt kötve a kezünk időpont tekintetében.
Először úgy volt, hogy abban az időben, amikor tudnánk menni, nem lesz hó, így szánkózás helyett kirándulást és korizást terveztünk.
A közeli Csorba-tavat néztem ki, ahol egy komplett látogatóközpont van, és olyan nagy a tó, ami egészen más élményt adott volna, mint az épített jégpályák. Aztán úgy alakult a kiszámíthatatlan időjárás, hogy pont az ellenkezője történt, mint amit napokkal előtte jeleztek: egy éjszaka alatt annyi hó esett, hogy a tavon nem lehetett korcsolyázni a vastag hórétegtől (végül szánkózni legalább tudtunk).
Viszont
csak az, hogy cipővel felmentünk a befagyott tó jegére, és ott másználtunk, olyan őrületes élmény volt, hogy muszáj tovább keresnem a lehetőségét a nyílt jeges korizáshoz,
mert tényleg visszahozta a gyerekkori teleim legjobb pillanatait.
Nem vitatom, hogy van létjogosultsága a műjégnek, de...
Ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy kezdek kicsit kiszeretni a korcsolyázásból, amit 3 éves korom óta töretlenül imádok, mert nem olyan jó élmény ám ez a műjeges tömegjelenet. Korcsolyatanulásra, szinten tartásra szuper, és őszintén csodálom a gyerekeimet, hogy még így is meg tudták szeretni ezt a sportot, de nem ez az igaz valója. Az igazi valója, hogy
nem kell tartanod attól, hogy ha hosszan mész hátrafelé, akkor hány embert fogsz elkaszálni (maximum attól, hogy egy kiálló nádban elesel), hogy nem csak egy irányba tanulsz meg kanyarodni a körkörös pályán, hogy korizás közben nézed a horizonton az összeérő eget és jeget...
aki tapasztalta, az tudja, miről beszélek. És nagyon szeretném a gyerekeimnek is megmutatni, így nem adom fel. Tudom, hogy a Pécsi-tó év elején korcsolyázható volt egy darabig, szóval nem esélytelen akár határon belül is megtalálni a lehetőséget, csak jóval bonyolultabb, mint néhány évtizede.
Ti hogy vagytok a természetes vízi korizással?
Kiemelt képünk a szerző tulajdona.
