2400. Ez az a szám, ami már látszik, tényleg „kézzel fogható” hiány.

De a valóságban ennél még nagyobb a baj, sokkal több ember hiányzik.

Csak próbálják elfedni a teljes számot. Hogyan? Nagyon egyszerűen: a kötelező 22-26 óra közti intervallumból sok helyen a maximumra töltik a tanárok óraszámát. Emellett csoportokat, évfolyamokat vonnak össze, van olyan hely, ahol több különböző évfolyamnak kell összevontan testnevelés-órákat tartani, csak azért, hogy meglegyen az elegendő óratömeg.

Igen, ez a kulcsszó: nem gyerek van, nem tanár, hanem csupán statisztikai szám.

Különös matematikai műveletekkel megállapítják, egy adott iskolára hány tanóra jut. Eggyel sem több, mint ami jár. Ebből kell megoldani a csoportbontásokat, amit lassan szinte lehetetlen kivitelezni. Nem ritka ma már újra, hogy 35-40 fős osztályokat kell tanítani. Mert nincs elég tanár, aki ellássa a feladatait. Ezért aki van, annak kell megoldani a rendszer működését. Minden szakirodalom, minden új tendencia és pedagógiai módszer a kis létszámú csoportos tanulási és tanítási formákat tartja hasznosnak. Ehelyett mi van: dolgozz egyszerre 35 emberrel, mert nincs elég munkaerő rá. Elvész a gyerek, meghal a pedagógia.

Túlélés van, nap mint nap. Sokszor szó szerint.

A rendszerben nincsenek érzelmek, ésszerűség, csak számok. Akkor most legyen itt is egy száraz számolás, mit is mutat ez statisztikailag. A 2400-as pedagógus hiány azt jelenti, hogy a minimum kötelező óraszámmal számolva is heti 52800 ellátatlan tanóra van országosan. Ha körülbelül 6000 iskolával számolunk, az heti közel kilenc ellátatlan óra iskolánként.

Azaz: hetente kilenc alkalommal nem kapnak a gyerekek megfelelő szaktanárral ellátott szakórát.

Hogy mit okoz ez belülről? Folyamatos vívódást magunkkal, a rendszerrel. Ha a pedagógusok nem vállalnának be ennyi plusz terhet – teszem hozzá, hogy teljesen ingyen, túlóra pénz nélkül – akkor már rég összeomlott volna ez az egész. De mi tesszük, mert a gyerekek érdekeit nézzük.

De meddig még? Meddig lehet még a pedagógus társadalmat a végletekig kizsigerelni és kihasználni?

Én tudom: amíg hagyjuk, amíg bírjuk. Csak az a helyzet, hogy egyre kevesebben bírják, emberileg, szakmailag, testileg, lelkileg. Igen, szép lassan rokkannak bele az emberek.

Egyre több kolléga kerül kórházba, szívpanaszokkal, kimerültséggel, a stressz okozta betegségekkel. Mert ezt hosszú távon nem lehet bírni. Nagyon nem.

Újabb és újabb helyettesítést nyomnak le a tanárok torkán, ha kell, akkor az énektanár tart kémiát heti rendszerességgel, csak azért, hogy elmondhassák: „a probléma meg van oldva”. Igen, nem országos szintű, tudom, mindenhol „csak helyi jellegű”. Meg amúgy is, „minden rendben van”. Persze.

De akkor miért hagyják el olyan sokan ezt az amúgy fantasztikus pályát?

Többek között ezért. Mert egyre nehezebb. A lelkesedést, a kreativitást nagyon gyorsan kiöli ez a fajta daráló.

Nem tudsz minőségi munkát végezni, mert lehetetlen. Persze, próbálkoznak sokan, mert mindenük a hivatásuk és a gyerekek.

A másik ok pedig tudjuk mi… Igen, a pénz. Családfenntartóként nem vonzó a pálya, az tuti. Sokszor nevetés vagy megdöbbenés övezi, mikor kimondom, mennyit keresek. Jelenleg 188.000 forintot kapok havonta, egyetemi végzettséggel, több diplomával, osztályfőnöki pótlékkal. Igen, ennyit. Nem kevés, de ha csak ezt csinálnám, szűkösen tudnék megélni, családot alapítani meg… Na, azt hagyjuk is.

De csinálom, mert szeretem, mert ez az életem. Kizárom, amit csak tudok. Hogy meddig lehet így? Nem tudom.

Jó lenne, ha végre mindenki rádöbbenne arra, hogy tényleg baj van, ezt már nem lehet elfedni.

Nyíljon fel végre a „szakemberek”, a szülők szeme, hogy ez így nem mehet tovább. Közel másfél millió gyerek sorsa van veszélyben! És a nagy nyugdíjazási hullám még csak ezután jön. Hogy akkor mi lesz, nem tudom.

Szeretném jelezni, hogy ez nem politikai támadás. Ezek a száraz tények, és sok-sok tanár kétségbeesett gondolatai.

Ismeretlen Pedagógus

Érdemes ránézni erre a linkre, 725 oldalon keresztül olvashatók az álláshirdetések, amelyekre alig akad pályázó.