Az összetört tárgyak meséi – Vaja László porcelánrestaurátor műhelyében jártunk

–

Vaja László festőművész, keramikus, porcelánrestaurátor műhelye 1982 óta áll a belváros szívében, a Veres Pálné utcában. A környéken élők tudják, délutánonként a mester a műhelye előtt a combjára könyökölve levegőzik – immár 40 éve, ugyanabban a jellegzetes testtartásban. Most épp egy közterületfelügyelő lép oda hozzá, érdeklődik, mit kezdhetne a nagymama hiányos teás készletével, és vajon mennyit kóstálhatnak a porcelánok.

Ahogy belépünk az ajtón, megcsap a hígító jellegzetes, erős illata. Az ajtóval szemben álló vitrinben sok színes porcelán áll, beljebb a műhelyben sorakoznak azok a darabok, melyek türelmesen várakoznak arra, hogy a restaurátorok keze alá kerüljenek. Az egyik polcon egy meztelen női test fekszik darabokban, szomorú látvány. Egy másikon egy ordító férfit ábrázoló falikút egykor szebb napokat látott szobra hever, mellette egy fényes vörös Lenin torzó, alatta cirádás, csonka vázák – néhol csak lepattant a zománc, de vannak egészen hiányos darabok is. Utóbbiakat, mint beszélgetésünkből később kiderül, már nem lehet restaurálni, csak rekonstruálni, de ezek a munkák ritkábbak. Megakad a szemem egy női szobron, látszólag épnek tűnik. Vajon mi történhetett vele?

Csorba bögrétől a több száz éves porcelánig

Vaja László története az Aquincumi – Hüttl féle – porcelángyárból indul. A porcelánrestaurálás nem volt szerelem első látásra, inkább szükség. Először korongosként, aztán figuraösszeállítóként dolgozott. Ám egy fiatalember számára, aki művészi adottságokkal bír, a normacédulákra való rajzolás nem igazán volt kielégítő, ezért kitanulta a gyárban a restaurátor szakmát. Hamarosan lehetőség adódott gazdasági munkaközösséget (GMK) csinálni, azóta gyakorlatilag önállóan dolgozik. „Modern művészetből megélni nehéz ügy volt akkor is, így aztán beleástam magam a porcelánba, de meg kellett érkeznem oda, hogy igazán szívből végezzem a munkámat. Ebben nagy szerepe volt Emőd György gyűjtőnek is, mert vele rengeteg szakmai beszélgetést folytattam, és egyszer csak elkezdett kinyílni ez a világ. Tanítani kezdtem anyag- és gyártásismeretet, illetve porcelánkerámia-történetet, és így tanítva tanultam meg igazán a szakmát abban a 17 évben” – meséli.

Műhelyében Tóth Anita porcelántervező-művésszel dolgozik együtt. Anita végzi a munka plasztikai részét, tehát ő ragasztja és pótolja a tárgyakat. Ha hiányzik egy kéz, megformázza, utána pedig László megfesti. Az utcáról behozott tárgyakból élnek, így amit lehet, megmentenek, nem válogatnak, de múzeumoknak is dolgoznak, például az Iparművészetinek, a Nemzeti Galériának vagy a Festetics-kastélymúzeumnak – ám ezekből a megkeresésekből van kevesebb.

„Gyakori, hogy egy behozott tárgy kereskedelmi értéke a nullával egyenlő, de az ügyfélnek valamiért fontos, emlékek fűzik hozzá, szeretné egyben látni újra, túlesni azon a stresszen, hogy darabokra tört, és nem akarja újra és újra átélni ezt a történetet, amikor ránéz”

 – mondja Vaja László.

Minden megszűnik ebben a koncentrált figyelemben

A kevésbé értékes darabok mellett feltűnnek egészen ritka, különleges porcelánok is, sőt előfordult már, hogy még a porcelán előtti időkből való, tehát 1710 előtt készült kerámia fajansszal is dolgoztak. Az egyik legizgalmasabb munkájuk a Festetics-gyűjteményből származó, 1745-ös labdarózsás meisseni váza volt. „Fantasztikus kihívás volt, rengeteg tudást kellett hozzá mozgósítani, nem szabadott hibázni. Olyan fókusszal kellett dolgozni, hogy nem volt belőle kitekintés.

Megszűnt a telefon csörgése, nem szólt a rádió, semmit sem hallottam meg a külvilágból. 

Mielőtt nekikezdek egy ilyen munkának, kell egy kis ráhangolódási idő: ilyenkor kicsit kitakarítok, teszek-veszek, mosogatok, utána fogok csak hozzá. Valószínű, hogy ez a tornászmúltamból jön: az ember bemelegít, majd szólítják, megáll a szőnyeg szélén, kihúzza magát, vigyázzba áll, onnantól ki van zárva a világ, csak a szőnyeg létezik és a gyakorlat. Tulajdonképpen itt is ugyanez a fegyelmezettség kell” – mondja, és hozzáteszi: előfordul, hogy a polcon már három hete ott áll egy festésre váró tárgy, majd egyszer csak fél óra alatt kész lesz. „Meg kell érkezni ahhoz a tárgyhoz. Persze az ügyfelek ezt nehezen tolerálják, amit mélyen megértek, de azt szoktam nekik mondani, hogy a minőség miatt muszáj megvárnia, amíg ténylegesen ráhangolódom egy bonyolultabb munkára, hiszen a művészet és mesterség nem válaszható el egymástól. Az ügyfelek általában megértik ezt, és kivárják.”

„A tárggyal beszélgetünk”

A restaurátor hozzálát a munkához: egy 60-as évekbeli csésze van soron, lepattant a zománc. A szín kikeverése a legnehezebb feladat. A mester szerint fehérből van a legtöbb árnyalat: ehhez például a többféle szín mellett még biztosan kell akvamarin, és bármilyen furcsa is, égetett sziéna, hogy kicsit megmelegítse a fehéret. A mester a próbákat rajta hagyja a csészén, mígnem elkezd közelíteni az eredeti színhez. „És most sikerült?” – kérdezem. „Igen, hat próbálkozás alatt, elég hamar” – válaszolja. – „Nagyon sok minden múlik az eldolgozáson. A csíkot holnap kapja majd meg. Hogy lesz ilyen szabályos? Levegő beszív, benntart, majd ha kész a csík, kifúj. Kérdezték már, miért nem szemorvos szakmát választottam, mert simán menne.

A restaurátor szakma kézimunka, ezért is nagyon nehéz az utánpótlás. Elég sok minden kell hozzá. Először is türelem, de a rajzolási, mintázási képesség, a formaérzék is elengedhetetlen. Tulajdonképpen több művészeti szakmához is értenünk kell” –

magyarázza, majd hintőporba mártja a csészét, hogy jó matt legyen.

A festés holnapra megszárad, akkor lehet folytatni a munkát. A mester másnap lezsűrizi saját magát, ahogy a porcelángyárban mondták, lemeózza, és ha szükséges, korrigál.

Bár ez a kis műhely egy időtlen világnak tűnik, amely alig változott a ’80-as évek óta, a porcelánrestaurátor szerint a szakma és a piac is folyamatosan megújul. Bár van, amiben ugyanazt az anyagot használják, mint 30 éve, de például a gipsz helyett ma már sokkal finomabb anyagokkal dolgoznak, az viszont fontos, hogy az anyag bontható legyen 100 év múlva is. A változás az ügyféligényeken is látszik: meisseni figurákból például régen sokkal többet restauráltak, ezek száma mára jelentősen lecsökkent. Viszont korábban, ha egy retro darab eltört, akkor azt az emberek kidobták, ma elhozzák a műhelybe. „Mi, restaurátorok is változtunk. Annak idején jobban figyeltünk az ügyfél elképzeléseire, ma már a tárggyal foglalkozunk többet. Tehát egész egyszerűen az vált a fontossá, hogy a tárgy mit kíván. Kérdezte egyszer egy ügyfél, hogy fogom megcsinálni a faliképet, mire azt válaszoltam, fogalmam sincsen, majd amikor csinálom, tudni fogom. Az alapok persze megvannak.

De hogy a színeket miként keverem ki, és hogyan utánozom a művész kézmozdulatait, az előre nem tudható. A folyamat során derül csak ki, hogy a tárgynak mi tesz jót.”

A rajta hagyott hiba nemesebbé teheti a tárgyat

Vaja László szerint ma már nem csak egyfajta restaurálás létezik. Kedvence a keleti kintsugi-technika, évek óta tanulja (a kintsugit a kerámia- és porcelántárgyak javítására használják, a cél azonban nem a repedések eltakarása, hanem azok finom kiemelése arany, ezüst vagy platina pigmentek keverékével – a szerző.). Erre azonban nem lehet minden ügyfelet rábeszélni, és nem is minden tárgynak áll jól. Alkati kérdés is: ha a törés stressze túl nagy, lehet, hogy az ügyfél nem szeretné, hogy látszódjon a hiba, másnak viszont érték, ha nem titok, hogy a tárgy valaha el volt törve. „Volt olyan ügyfelem, akinek kifejezett kérése volt, hogy a családi címerrel ellátott dísztálat, amit valaki összetaposott, és száz darabra esett szét, úgy rakjuk össze, hogy elölről ugyan ne lehessen érzékelni a hibát, de a tárgy hátulját hagyjuk meg a szűz összeragasztott állapotban. Az ügyfél pedig mögé tett egy tükröt, hogy lehessen látni, hogy ez a tál egykor száz darabra tört. Ő nem akarta eltörölni a múltat, nem szégyellte, ami történt. 

Japánban úgy vélik, hogy a tárgynak két művésze van: az, aki megalkotta, és az, aki restaurálta. Ennél fogva pedig nem olcsóbb a tárgy, hanem éppen hogy drágább, mert két művész alkotása.

Ez egy másfajta, alázatosabb hozzáállás ehhez a munkához” – véli. Hozzáteszi: csak nagyon ritka esetben nem találkozik a restaurátor és az ügyfél elképzelése. Általában akkor, ha a tárgyat valaki csonkolni szeretné, például levágni a váza száját. Arra nem hajlandóak a restaurátorok, ahogy arra sem, hogy belenyúljanak a jelbe. „Az szent és sérthetetlen” – szögezi le a mester.

A tárgyak a restaurátor szerint mesélnek. Egyszer például egy kettétört figura belsejében megtalálta az eredeti készítő ujjlenyomatát az 1700-as évekből. Megesik azonban, hogy szabad szemmel nem fedhető fel a történet, csak tapintással.

Egy gyönyörű míves keretet hoz, megfogom. Azt mondja, már restaurálták, ami nem látható, de érezni lehet a hőkülönbséget, mert a porcelán hideg anyag, a restaurált rész melegebb. Végighúzom az ujjbegyeimet a kereten, nyilván semmit sem érzékelek…

De a behozott tárgyakról maguknak az ügyfeleknek is akad mondandójuk. „Ha még sietni is kellene, itt kiönthetik az emberek a lelküket, hogy mi történt, hogy leverte a tányért a macska vagy a férj, hogy tönkrement a porcelán a mosogatógépben, vagy ráesett egy alma a csészére reggelizés közben. Sokszor meg kell értenem, milyen ember az ügyfél, hogy melyik restaurálási variációt javasoljam neki, mire nyitott. Ez egy beszélgetős műhely, mi pedig egy kicsit pszichológusok is vagyunk.” 

Bánosi Eszter