Futásra vagyunk előhuzalozva, de a modern világban leginkább saját magunk elől rohanunk

–

Az igaz történet kiindulópontja, hogy a szerző, aki egy amerikai újságíró, maga is hobbifutó, azonban folyamatos sportsérülésekkel bajlódik. Hiába keresi fel a jobbnál jobb orvosokat, mindig azt a választ kapja, hogy a legmenőbb futócipő, felszerelés, orvosi kezelések hatására sem számíthat túl sok jóra. Amikor egy magazin lapjain megpillant egy fotót, amelyen egy férfi rohan saruban a pusztaságban, egyre többet kezd olvasni a tarahumarákról. A mexikói Réz-kanyon lakói ugyanis, akik teljesen elzárva, barlangokban élnek, a hozzájuk való út pedig életveszélyes drogkartelleken át vezet az átlagember számára meghódíthatatlan vadon belsejében, képesek akár három napon keresztül egyfolytában futni.

A maratoni 42 kilométeres táv pedig nagyjából a bemelegítést jelenti számukra.

Mit tudnak ezek az őslakosok, akik – dr. Dale Groom amerikai pszichológus szavait idézve – olyan edzettek, mint a spártaiak, miközben végtelenül szelídek és jóságosak? Ami pedig a legfőbb: mi közünk nekünk hozzájuk? Nos, a tarahumarák világa nem csupán egy izgalmas, távoli életmódot hoz közelebb: ha figyelmesen olvasunk, megmutatja számunkra, milyen alapvető velünk született képességeket és ösztönöket hagytunk magunk mögött észrevétlenül. A felismerés pedig egyszerre magával ragadó, elgondolkodtató és kétségbeejtő. Míg ők az evolúciótól kapott megdöbbentő hosszútávfutó képességet még mindig arra használják, hogy egymásért, az életért, az örömért fussanak, mi a modern világban ezt az adományt már egy másik síkon visszük tovább. Leginkább rohanunk saját magunk elől.

Evolúciós kincsünk a futás

A kötet egyik nagy erénye, hogy több szinten vezet minket a történetben: egyrészt megismerjük a szerző útját, és képet kapunk arról, hogyan jut el a Réz-kanyon titokzatos világába, milyen módon talál rá ott Caballo Blancóra, a titokzatos amerikaira, aki helyet kapott magának a tarahumarák között, és miképpen szervez meg vele egy egyedülálló futóversenyt, amely során a leggyorsabb őslakosok és az amerikai ultrafutás egyik legnagyobbja, Scott Jurek is megmérkőzik egymással. Másrészt számos szakorvos, kutató felismerését, tudományos eredményeit is beemeli a sztoriba – abszolút az emberi, „regényes” oldalról megközelítve –, hogy lassan előrelépdelve az eseményekben, összeálljon számunkra is a kirakó arról, mi közünk nekünk, átlagembereknek az ultrafutáshoz, azonkívül, hogy a rekordereit csodáljuk.

A tények számunkra világosan és egyértelmű gyorsasággal sorakoznak fel, miközben az említett kutatók, elhivatott edzők, orvosok évtizedeken át vérrel-verejtékkel megszerzett tapasztalatait tárják elénk. Vajon miért állt két lábra az ember, ha a sebessége nem gyorsabb futva, mint sok-sok állatnak, amiket zsákmányul akart ejteni? Vajon hogyan kerekedett felül a Homo sapiens a Neander-völgyi emberen a jégkorszak végeztével, amikor utóbbi sokkal erősebbnek, szívósabbnak tűnhetett? Miért lett azonos a futó és a gondolkodó ember, aki aztán az agytérfogatának növekedésével meghódította a világot és létrehozta a civilizációt?

A válasz végül – és ezt most csak az olvassa, aki nem a könyvből szeretné megtudni –, hogy az ember futásának lényege nem a sebességben rejtőzött. Hanem a kitartásban. A hosszú távban. A múltbeli ultrafutásban.

A Homo sapiens ugyanis nem gyorsaságával kerekedett felül, hanem a szívósságával, amellyel addig űzte a vadat, míg az képtelen volt tovább futni.

Az úgynevezett fárasztásos vadászat azért lehetett ennek az embertípusnak a sajátja, mert nem sima futást jelentett: egyszerre volt hatalmas szellemi munka, az érzékekre való hagyatkozás, a vadakról, természetről szerzett ismeretek alkalmazása – például a nyomolvasásé –, az ezredmásodpercek alatt hozott döntések bátorsága, az energiák megfelelő beosztásának képessége. Miközben megadta a közösséghez tartozás lényegét: az együttműködés, az egymásra figyelés és az egymásért vállalt felelősség ösztönös voltát. Ahol minden bizonnyal – ellentétben a képpel, amely a közbeszédben él – férfi, nő, idős és gyerek közösen futott, együtt űzte a vadat.

Test és lélek folytonos mozgása

Aki ismerte a tényeket, annak is hozhat sok újdonságot a kötet: például ahogy a világ különböző pontjain, más-más területen munkálkodó kutatók, orvosok, elszánt amatőrök külön kibogozott szálai egyszer csak összefonódnak és választ adnak megannyi kérdésre. Közben egyre inkább kibontakozik előttünk a tarahumarák világa: ők – őseinkhez hasonlóan – egész nap a vadonban futnak és figyelnek, hogy miközben összegyűjtik, ami kell, elkerüljék a veszélyt. Az őslakos gyerekek játéka a futás, ami közben egy kis labdát passzolgatnak folyamatosan: kiélezik az érzékeket, tanulják az egymásra figyelést.

Nem betonon futnak: a kövekkel, fákkal, sziklákkal színezett talaj megállásra kényszeríti a leggyorsabbat is, és szerepet ad a leglassabb számára egyaránt. Egyenlőséget teremt.

Talán ez utóbbi a tarahumarák legnagyobb sajátja: futnak a férfiak, futnak a nők, futnak a gyerekek, futnak az idősek. Az öregek pedig tényleg nagyon gyorsak: mert nem a futáshoz vagy idős – vallják –, akkor leszel öreg, ha abbahagyod a futást.

Dr. Daniel Noveck antropológus szerint a tarahumarák „kulturális értelemben megfejthetetlenek”. Miközben atlétikai teljesítményük egyedülálló, növényi gyökereken, babon, chiamagon élnek. Utóbbiból készített főzetük olyan szintű tápanyagtartalommal bír, hogy miután megissza, a legfáradtabb vándor is képes nekivágni még egy hegynek. A daganatos megbetegedéseket nem ismerik (legalábbis sokkal kisebb számban fordul elő náluk, kevésbé azonosítják). Egész nap mozognak, közösségben léteznek, tisztelik és szeretik egymást. Miközben rengeteg kukoricasört isznak, ünnepeiken pedig szó szerint kieresztik a gőzt, üvöltenek, meztelenre vetkőznek, dorbézolnak – férfiak és nők egyaránt: de ha hajnalig tartott is a mulatság, másnap gond nélkül elindulnak futni, és akár három napon át teszik ezt, akár több száz kilométert teljesítve. A tarahumarák nem makulátlanok: egyszerűen őriznek valami ösztönöset az emberi létből, amelyben test és lélek folyamatos mozgása egymást szolgálja, és segít jó emberré lenni.

Mit kezd ezzel mégis a modern társadalom?

Amellett, hogy a titok számos edzőt, újságírót, kalandort mozgatott meg, és nagy részük tiszteletben tartva a helyi kultúrát igyekezett tájékozódni, ezt az őslakos törzset sem kerülték el olyanok, akik csak kihasználni kívánták őket. Mivel a pénzt nem ismerik, a falunak adott kukoricával „vásárolták meg” a közösség nyitottabb tagjait egy-egy nyilvános futásra. Még a Nike is alapozta rájuk egy új futócipő bemutatását, az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy ezt a verseny közben eldobták és a szokásos sarura cserélték, mert egyszerűen nem tudtak benne jól, sérülés nélkül futni. A közösség azonban a rossz tapasztalatok miatt idővel teljesen összezárt, és nem akart kívülállót beengedni. Ebbe a közegbe érkezett meg Christopher McDougall, és talán mert ő maga alázatról és tiszteletről tesz tanúbizonyságot, szép lassan beleláthat a hétköznapokba. 

Christopher kitartásának köszönhetően aztán kiépül az a bizalom, amelynek hatására a titokzatos, civil amerikaiból tarahumarává lett Caballo Blanco belekezd régi álma megvalósításába, és annak ellenére, hogy 100 kilométert kell futnia egy-egy e-mailért vagy telefonért, különleges futóverseny szervezésébe kezd. Ide pedig nem csupán Scott Jurek és az ő megejtő története érkezik meg, hanem még négy-öt külsős résztvevő, velük pedig ugyanennyi emberi jellem és sors. Az ide vezető útjaikat pedig egyszerre szívhez szóló, vicces és tanulságos megismerni.

Azt nem árulom el, hogy a legszívósabb őslakos vagy a világhírű ultrafutó nyeri-e az egyedülálló versenyt. Azt viszont igen, hogy a végére ez teljesen lényegtelenné válik. A rajtvonalnál ugyanis olyan futók sorakoznak fel, akik, legyenek helyiek vagy versenysportolók, ugyanazért futnak.

A közösségért, az örömért, a szenvedések, tapasztalatok és óriási energiák árán kiásott valamiféle ősi ösztönből, ahol az izmok mellett egyaránt mozgat az alázat, a becsületesség és a szeretet.

Igen – mondja ki a sikeres amerikai edző, aki évtizedeket tett fel a jó futó titkának megfejtésére –, bármilyen hülyén, furcsán, közhelyesen hangzik, valahogy a több száz kilométeres sikerek mögött muszáj, hogy ott legyen a szeretet. A hosszútávfutás valahogy jó emberré tesz – vonja le a konklúziót Joe Vigil.

De akkor miért utálnak sokan futni?

Teszi fel a kérdést a szerző a tudományos tények és a tarahumarák között szerzett tapasztalatok tükrében az egyik kutatónak. Egyszerű a válasz, mondja ő: mivel a futás igényét alapvetően a túlélésért való küzdelem táplálta, ma már a kanapén fekve, a gép előtt ülve nehéz lenne az agyunknak azt az információt küldeni a testnek, hogy fusson, ha kedves az élete. Miért futnánk, ha annyi minden mást tehetünk? Pedig a mondás, hogy futni születtünk, igaz! Mennyi-mennyi kutatás támasztja alá, hogy a szabadban való futkosás, futás fejlesztő a gyereknek, életmentő a léleknek, betegségmegelőző a test számára. 

Ahogy megdöbbentő szembesülni vele, hogy a futócipők betörésével érkeztek meg sportsérülések ezrei a világba, úgy még érdekesebb a felismerés: a láb számára a futásnak az a módja a legegészségesebb, ahogy a felszabadult, örömittas és mezítlábas gyerek rohangál a szabadban. 

Nem állítom, hogy barlangokban kellene élnünk, a vadon sziklái között futva az élelemért, távol a nyugati civilizációtól. A modern élet lehetőségeit már nehéz lenne elengednünk, és nem is kell minden technológiai vívmányt az ördög találmányának titulálni. Ugyanakkor bevallom, a könyvet olvasva számomra még inkább egyértelművé vált, hogy a növekedés további hajhászása sok szempontból hátrafelé vezet. 

  

Jó lenne megérezni: a rakétaüzemmód mennyire nem fekszik nekünk. Muszáj megértenünk, hogy vannak dolgok, amelyekben egyszerűen vissza kell szaladnunk egy kicsit a múltba. El kell hinnünk, és menni fog. Elvégre a hosszútávfutás a mi műfajunk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt

Széles-Horváth Anna