A Kamaszok sorozat egy gyilkosságot dolgoz fel, és életeket menthet meg

–

Az első képkockák legalább olyan erővel rázzák meg a nézőt, mint amilyen gyorsan hullik darabjaira a Miller család élete a hajnali razzia során. Mert olyat láttunk már, ha élőben nem is mindenki, de filmen biztosan, hogy a járőrök egyeztetnek, majd rajtaütésszerűen betörik az ajtót, a lakásban lévőket felszólítják, hogy feküdjenek a földre, a gyanúsítottat meg elvezetik.

Csakhogy ezúttal a szülők simulnak a falhoz feltartott kézzel, az állig felfegyverzett rendőrök pedig egy kamasz fiút visznek be az őrsre.

Pedig Jamie egy átlagos tinédzser: sokat lóg a barátaival, a szüleivel keveset beszél, és ha otthon is van, olyankor leginkább a gép előtt ül, zárt ajtó mögött. De a néző mindezt csak a rendőrségi nyomozás kihallgatásainak részleteiből rakja össze, egy valamiben ugyanis Jamie mégis eltér a legtöbb kortársától: gyilkossággal gyanúsítják.

Sokáig mi is csak annyit tudunk, amennyit a szereplők. Hogy Jamie, ahogy azt többször el is mondja, nem követte el a gyilkosságot. Sőt, igazán nem is ismeri az áldozatot, csak néhány közös órájuk volt. Hogy a gyilkosság idején a barátaival volt, azokkal, akiket gyerekkora óta ismer. Barátnője nincs, pedig örülne neki, és jobban bízik az apjában, mint az anyjában.

Végül az apja (Stephen Graham) lesz az, aki törvényes képviselőjeként ott lehet mellette végig: amikor a rendőrök megmotozzák, amíg ujjlenyomatot, vért vesznek tőle, amikor a kirendelt ügyvéddel beszél, és vallomást tesz.

És a fokozott jelenlétének köszönhetően, közvetlen közelről nézhetjük végig mi is, hogy miként hat egy apára, egy felnőtt férfira a szembesülés – azzal, hogy igyekezzen bármennyire is megtörni a generációs és társadalmi mintákat, van, amihez kevés, amitől ő sem tudja megvédeni a gyerekét.

A dráma, hasonlóan az élethez, nem kínál megnyugtató következtetéseket, sem felemelő végkifejletet, de nézőként még csak elégtételt sem kapunk. Részről részre követjük végig, ahogy Millerék kénytelenek megküzdeni a bűncselekmény utórezgéseivel: kezdve a gyilkosság másnapjával, majd végignézzük, mi történik két nappal, hét, majd tizenhárom hónappal később.

Kiderül, hogy Jamie mindennél jobban vágyik az elismerésre és megerősítésre, hogy sokszor Andrew Tate-féle, nőgyűlölő tartalmakat sodort elé az internet, hogy Katie már korábban online bántalmazás áldozata volt, és a lány kiszolgáltatottsága miatt Jamie úgy gondolta, több esélye van randizni vele. Csakhogy Katie visszautasította a fiú közeledését, aki a hozott minták és a neten látottak miatt hajlamos haragudni minden nőre – annak ellenére, hogy nem sok tapasztalata van velük. A szülők pedig igyekeznek megtanulni együtt élni a szégyennel, és azzal a pusztítással, amit a fiuk tett.

Kényelmetlen, mégis megkerülhetetlen kérdés feszíti őket: hogy az ő hibájuk-e, lehettek-e volna jobb szülők – és elkerülhető lett-e volna a gyilkosság.

Egyértelmű választ nem kapunk, jobban csinálni viszont mindannyiunk feladata – itt, a filmvásznon kívül is. Hiszen a társadalmunk még mindig rengeteg káros berögződést hordoz, így az elszigeteltség elleni küzdelem, a fiúk támogatása az érzelmeik kifejezésében, a családon belüli bizalom kiépítése, valamint az online tudatosság talán soha nem volt ennyire sürgető. A sorozat nem kímél, könyörtelenül hívja fel a figyelmet arra, hogy a fiatal fiúkat miként befolyásolja a mérgező férfiasság kultúrája, a „manoszféra”, vagyis a nőgyűlölő online közösségek egyre növekvő hálózata, hogy a szülők erről sokszor semmit sem tudnak – és hogy ennek az árát jellemzően a fiatal nők fizetik meg. 

Ez pedig nem fikció, vagy megrendezett jelenetek sokasága, hanem a valóságunk – és mint ilyen, a Kamaszok érkezése aligha lehetne időszerűbb. A kérdés már csak az, hogy ahelyett, hogy azt gondolnánk, ez csak a filmekben, és mindig csak mással történik meg, komolyan vesszük-e végre.

Mózes Zsófi