Szent Iván éjszakája: egyetlen őszinte pillanata sincs ennek a sorozatnak

–

Nem kevés empátiára, türelemre és önmegtartóztatásra van szükség általában a nagycsaládi ünnepeken. Még az egymást amúgy szerető rokonok is képesek összeugrani a buli sokadik órájában, amikor már mindenki fáradt, a gyerekek felpörögtek a sok édességtől, a felnőttek meg túl vannak minden komforttémán, esetleg iszogattak is, és előbb-utóbb kibukik az a bizonyos mondat, ami kiveri valakinél a biztosítékot, és láncreakció-szerűen robban a lefojtott feszültség, a mélyben kelesztett régi sérelem. Vagy inkább sérelmek, így sokkal életszerűbb.

A filmrendezők is gyakorta használják a vendégség – és a szekrényből kidőlő csontvázak – témáját drámai alaphelyzetként: gondoljunk csak a Születésnap című Thomas Vinterberg klasszikusra, vagy az Augusztus Oklahomában című filmre (John Wells). De a romantikus vígjátékok kedves toposza is a botrányba fulladó családi ünneplés: évforduló, eljegyzés, esküvő. Személyes kedvencemet hadd írjam ide gyorsan: Fleabag. Phoebe Waller-Bridge sorozata jó példa arra, hogyan lehet zseniálisan vegyíteni a humort a szentimentalizmussal.

A Szent Iván éjszakája meg a rossz példa

A netflixes minisorozatot (ami voltaképpen egyetlen film öt rövid részre szabdalva) Per-Olav Sørensen rendezte, aki többek közt az Új barát karácsonyra című sorozatot is jegyzi, így, bevallom, sokkal többet vártam tőle előzetesen.

Próbálom nem elspoilerezni a sztorit, de az már az előzetesből is kiderül, hogy ezúttal is egy családi ünnepségbe csöppen a néző, csak nem a karácsony az apropó, hanem a skandináv országokban legalább annyira népszerű Szent Iván éjjele, azaz a nyári napfordulóhoz legközelebb eső péntek, amikor a svédek szabadságra mennek, virágkoszorút biggyesztenek a fejükre, májusfát állítanak, máglyával űzik el a rossz szellemeket, népdalokat énekelnek, bolondos versenyeket rendeznek, a lakomán pedig az epertortáé és az alkoholé a főszerep.

A „midsommar” alkalmával a 65 éves Carina (Pernilla August) is családi ünnepséget szervez gyönyörű, tengerparti házába, amit a férje, Johannes (Dennis Storhøi) épített a saját kezével. A házaspár terve az, hogy az összejövetelen bejelentik a felnőtt gyerekeiknek és a többi rokonnak: harminc év után elválnak útjaik. Igaz, a férj nem szeretne válni, ő csupán tudomásul vette a felesége óhaját.

Az alaphelyzet tehát izgalmas és akár tabudöntőnek is gondolható: miért is kellene együtt maradnia egy idősödő párnak, ha nem boldog már a kapcsolatuk? Miért is ne kezdhetne új életet valaki akárhány évesen, ha úgy érzi, fojtogatják a keretek?

Corina ki is mondja a film elején, hogy feltehetőleg van még hátra húsz éve, és ebben a húsz évben nem szeretne lemondani a táncról, a szexről, az utazásról, azokról a dolgokról, amikre vágyik, és amikre eddig nem volt ideje, és amelyekben Johannes nem társa immár (vagy nem is volt az sosem igazán.)

A családi ünnepségen aztán kiderül, hogy nem az ő kapcsolatuk az egyetlen, amelyben komoly gondok vannak az idilli felszín alatt. Csupa látszólag boldog emberről derül ki, hogy elhallgatják az érzéseiket, a félelmeiket, a vágyaikat. Mindenkinek titkai vannak a múltban, és ezek a titkok szép sorban ki is kerülnek az asztalra az epertorta és a hering mellé. Kérdés, hogyan tovább ezek után? Győz-e a fény a sötétség felett, ahogy azt a Szent Iván éj hirdeti?

A film(sorozat) akár jó is lehetett volna

A figurák ismerősek lehetnek bármelyikünk családjából. Az üres fészekből menekülő asszony, a magának való, örökké barkácsoló férj, az elhanyagolt féltestvér, a playboy nagybácsi, a tökéletes nővér, az irigykedő húg, a „Hufnágel Pisti”, az „elefánt a porcelánboltban” anyós. A színészek erősek, különösen érdekes volt látni az anyós szerepében Linn Skåbert, aki szívemnek kedves író, és egy nálunk is nagyon népszerű sorozatnak a szerzője (A szívem egy bezárt bódé, Ma négykézláb akarok járni, A szél most a legigazibb). A gond nem is velük, hanem a mondatokkal van, amiket a szájukba adtak.

Nemegyszer volt olyan érzésem, hogy a színészek sem hitték el, hogy a karakterük (vagy bárki) így reagálna abban a helyzetben, amibe épp keveredtek.

Miközben néztem a sorozatot, eszembe jutott a Sex Education befejező évada, ott bosszantott ennyire a túltolt didaktika. A folyamatosan adagolt, szájbarágós tanítás, ami életszerűtlenné és idegesítővé teszi a történetet, és ezáltal nemegyszer hiteltelen tanulsággá válik. 

Felmerült bennem az is, talán az AI írta a Szent Iván éjszakája politikailag korrekt, ám teljesen életszerűtlen párbeszédeit. A viták egy asszertív kommunikációt tárgyaló könyv példapárbeszédei is lehetnének. Jó volna persze, ha ilyen kulturáltak tudnánk lenni életünk legdrámaibb pillanataiban, ha mindig megőriznénk a hidegvérünket, és támogatásunkról biztosítanánk a szeretteinket minden körülmények közt, még akkor is, amikor épp összetörik a szívünket, de a valóság nem ilyen (sajnos vagy szerencsére). A való életben olykor a taknyunkon csúszunk (és nem akkor vagyunk a legszebbek, mikor végigsírtuk a napot, mint Hanne – Amalia Holm Bjelke). A való életben sokszor hülyén reagálunk, vagy nem találjuk a szavakat a vita hevében. Elrohanunk, ahelyett, hogy kimondanánk, amit érzünk. Megalázkodunk, és utóbb megbánjuk.

Gyarló emberek vagyunk, és ha vesztésre állunk, meglehet, könyörgünk és kiabálunk, és csinálunk még egy rakás olyan dolgot kétségbeesésünkben, dühünkben vagy szomorúságunkban, ami ebből a filmből mind kimaradt.

A jó művek kérdéseket szülnek bennünk. A rosszak feltesznek kérdéseket, és ránk akarják tukmálni a válaszaikat. Ez történt ebben a filmsorozatban is.

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Kurucz Adrienn