–

Vannak könyvek, amelyeket újra és újra elő lehet venni, ahogy telik az idő: minden korszakunkban mást fognak jelenteni ugyanazok a mondatok. Vagy más mondatok lesznek fontosak ugyanabból a szövegből. Tapasztalataink átszínezik a sorokat olykor egészen. Életem egyik legizgalmasabb tapasztalása ez, nagyon szeretek újra elő és előszedni régi nagy kedvenceket. Meg olyanokat is, amelyekből nem lehettek nagy kedvencek, mert nem értettem őket akkor, amikor a kezembe tévedtek, de éreztem, egyszer majd megérek a nagy rácsodálkozásra, a valódi befogadásra.

Azt hiszem, így vagyunk az emlékeinkkel is valahogy. Vannak történetek, amelyeket újra és újra elő kell vennünk, ki kell csomagolnunk, és meg kell vizsgálnunk, hogy egy nap megértsük a miérteket, levonhassunk egy újfajta tanulságot, esetleg más szemüvegen át tekintsünk egy problémára.

Vagy megbocsássunk valakinek. Magunknak vagy másnak. Vagy átértékeljük a körülmények és az emberek szerepét egy-egy sztoriban. Meglássuk a lényeget végre. Esetleg rájöjjünk, nincs tanulság, hiába is keressük oly régóta.

A kamaszkor tele van fontos történetekkel

Minden perce lényeges, még ha belülről oly szürkének és eseménytelennek tűnik is néha. Nyomatékot ad ugyanis minden mozzanatnak az a tény, hogy éppen megszületik egy ember, aki egyszer már megszületett. Abból a kisgyerekből, aki tizenvalahány éve világra jött, lassan felnőtt lesz, és ez millió külső-belső változással jár, ami az örök bizonytalanság okán különösen sebezhetővé tesz bárkit és mindenkit.                      

„A szívem egy bezárt bódé” című könyv (Scolar Kiadó, 2020.) ezt a törékenységet – és a törékenységben rejlő páratlan lehetőséget, fogékonyságot, erőt mutatja meg nekünk felnőtteknek, akik hajlamosak vagyunk a kamaszkorban elsősorban a gubancokat látni.  

Ezért is ajánlom a könyvet elsősorban felnőtteknek (annak ellenére, hogy rendkívül fontos olvasmánya lehet, gyanítom, a kamaszoknak is, én is a gyerekem kezébe nyomtam amint elolvastam). És nem csak azoknak a felnőtteknek ajánlom, akik tinédzsert nevelnek. Hanem mindenkinek, függetlenül attól családosak-e vagy sem. Ugyanis a könyv nem csupán a mai fiatalokról szól. Hanem a fiatalságról – évszámtól függetlenül. Mindegy, hogy 2020-at vagy 1980-at írunk.

A szerző, Linn Skåber ötvenéves, sikeres színpadi ember: színész, komikus, énekes, szövegíró hazájában, Norvégiában. Ez az első könyve. Talán nem véletlen, hogy az ő figyelme is most fordult a kamaszkor felé, lehet, számára is most jött el a szembenézés ideje. Történeteket jegyzett le, hogy a sorok közé ékelje a sajátját. Több tucat tinédzserrel beszélgetett, mondataikat, megállapításaikat, meséiket, azt mondja, sokszor szó szerint idézi. Töprengenek ezer dologról, testi változásokról, rossz tartásról, szájszagról, mitesszerekről, gyenge izmokról és pluszkilókról, fogszabályzóról és hatalmas lábakról, szépségről és csúnyaságról, kerek és csonka családokról, szülők válásáról, gyászról, és szerelemről, iskoláról, álmokról, vágyakról, bánatról, lelkiismeret-furdalásról, szégyenérzetről és félelmekről, és még rengeteg dologról, ami meghatározhatja a kamaszkor közérzetét.

A monológokat lenyűgöző képek egészítik ki, egy népszerű norvég grafikusművész, Lisa Aisato munkái. E két nő (Skåber és Aisato) egyenrangú partnerek az alkotásban: ezt a könyvet egyszerűen jó kézbe venni, lapozgatni. És még jobb el is olvasni első betűtől az utolsóig. Sírsz, nevetsz közben, olykor egyszerre, mintha kamasz lennél megint. És talán meg is lepődsz olykor, mely történetek, részletek kavarnak fel a leginkább, esetleg nem is gondoltad volna, hogy épp egy ehhez vagy ahhoz hasonló, gondosan elraktározott élmény-érzés határoz meg majd téged ennyire, vagy hogy ilyen felkavaró az emlékezés, ennyire mélyre ment annak idején egyik-másik tüske…

Biztosan lesz olyan pont, amikor felkiáltasz, ez velem is megtörtént!

Vagy: talán az én gyerekem is valami hasonlót érezhet néha.

Például azt, hogy olyan, mintha átrendezték volna a szobáját a tudta nélkül, és hirtelen minden ismeretlen, minden teljesen más, ő pedig ott áll a küszöbön, és bár fűti a kalandvágy, a felfedezés izgalma, retteg is, hogy mi lesz most. Magányos, a körülötte lévők már nem babusgatják annyit, mert már nem olyan cuki, mint volt, ráadásul nem is hagyja a tutujgatást többé, hiányoznak neki, ha nem is vallja be, a megszokott játékok, érzések, a biztonságos környezet, az ismerős illatok. Alapélménye pedig az, hogy „15 éves a bőröm, a csontom, a szemem, a lábam és a karom, de a szívem nem. A szívem úgy kábé hét és fél éves.”

Időutazás ez a könyv, önmagunk felé vezet a gyerekeinktől indulva. Segít a megismerésben, a megértésben, abban, hogy valóságosan a jelenben vagy akár a múltban, a képzelet és némi időutazás segítségével átölelhessük azt a tinit, akinek valamikor valami nagyon fáj(t).      

Kurucz Adrienn