Az utóbbi időben megszoktuk, hogy nincs Karácsony Bridget Jones nélkül (meg persze Kevin nélkül se), és bár remek dolog egy-egy filmet századszorra is visszanézni, de lássuk be, a Bridget Jonest sok szempontból meghaladta az idő. (Mielőtt vitát nyitnánk erről, olvassátok el Tóth Flóra cikkét.) Itt az idő, hogy egy új szinglitörténeten szórakozzunk ez idő tájt, és ebben a norvégok siettek segítségünkre, akik megalkották Johannét, egy sokkal korszerűbb karaktert, és az ő kálváriáját, amibe még a karácsonyt is jobban be lehetett szőni, mert keretet és értelmet ad neki.

Johanne épp harmincéves, nővérként dolgozik egy kórházban, van egy szép, népes családja, amiben már mindenki megállapodott (a nővére és az öccse is kétgyerekes szülő), úgyhogy más témájuk nincs is, amikor összejönnek, mint hogy Johanne mikor ér már révbe, mikor kötik be a fejét. Karácsonykor meg aztán végképp ez a kedvenc lemezük, amit feltehetnek, és bár Johanne – Bridget Jones-szal ellentétben – nem küzd súlyproblémákkal, és nincsenek nagy szakmai ambíciói sem (a hivatásában megtalálta a helyét), van saját lakása, és valójában átlagon felüli szerencsés adottságokkal rendelkezik (értsd: kibaszott jól néz ki), a magánélete tényleg nem akar rendeződni, mióta az első komoly szerelme, Christian szakította vele (három évvel korábban).

Az az alaphelyzet, hogy

Johanne megelégeli a családja basztatását, és hogy beléjük fojtsa a szót, bejelenti: a karácsonyi vacsorára már partnerrel érkezik, az új pasijával. Aki persze nem létezik.

Vagy létezik – valahol –, csak még nem az ő életében. Mit tehet egy szingli 2019-ben (amikor a sorozat első évada készült), hogy ez a probléma záros határidőn (értsd: három héten) belül megoldódjon? Hát, felmegy egy randiappra. Az olyan „jó csajok” esetében pedig, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nekik kell vadászni, megteszi ezt egy barátnő is helyettük. Johannét a lakótársa, Jorgunn regisztrálja, és ő kezd először szelektálni a jelentkezők között, Johannénak „csak” annyi a dolga, hogy adjon azoknak egy esélyt, akik fennakadnak a szűrőn.

A Home for Christmas első évada tehát arról szól, hogy hiába áll látszólag minden rendelkezésre ahhoz, hogy az ember társra találjon, ha az ideális jelölt valahogy mégsem tud befutni.

Mindezt olyan mulatságos, de értelmes helyzeteken és párbeszédeken keresztül mutatják be, amik egyrészt sok valós tapasztalatról árulkodnak, másrészt felidézik a skandináv filmeknek azt a jótékony hagyományát, hogy hús-vér karakterekkel mesélnek történetet, akikkel könnyű azonosulni. Johanne is amolyan európai értelemben szép nő: néhol kislányos, néhol lepattant, olykor meg kipattintja magát, felveszi a flitteres miniruháját, és akkor döglesztő. Ezúton is küldök egy piros pontot a styistjának, aki olyan ruhatárat állított össze neki, ami reálisan passzol a karakteréhez (és aminek szívesen lenyúlnám a felét).

Természetesen egy romantikus sorozat nem torkollhat kudarcba, még ha a norvégok mindenáron igyekeznek is elkerülni a hollywoodi végkifejletet, és az utolsó percig húzzák is az agyunkat, hogy Johanne végül is megtalálja-e a szerelmet. De nem is a happy endért nézi az ember egyik epizódot a másik után darálva, hanem mert közben annyi vicces helyzetet élhet át, annyira megnyugtató és vigasztaló érzés egy ilyen „jócsajt” követni a bukdácsolásban. Ki ne élte volna már át például, hogy bujkálnia kell a volt szerelme elől, mert az már rég családot alapított, ő meg még nem tud „felmutatni” semmit; hogy egyik béna randiból esik a másikba, és kezd az egész teljesen reménytelennek tűnni; hogy persze pont annak kellene, akitől feláll a szőr a hátán; és hogy az srác, aki végre olyan szimpinek látszott, egy éles fordulattal pökhendi seggfejjé változik?

Mégis, az első évad arra koncepcióra épült, hogy mindenki másnak valahogy összejönnek a dolgok, mindenki élete sínen van, csak épp Johannénak nem akar összejönni semmi.

Aztán elkészült a második szezon, amihez új tervet kell szőni, a sorozat készítői pedig arra jutottak, hogy ki kell tágítani a nézőpontot. Így ezekben az epizódokban már jóformán senki nincs a „helyén”, Johannén kívül is mindenki küszködik, és újra meg újra elbukik, beleértve a saját, stabilnak hitt családját is.

Maradunk a decembernél, mert az egy jó hónap arra, hogy az ember kicsit összegezzen, és nagy elhatározásokat tegyen a jövő évre vonatkozóan – a köztes 11 hónapot pedig lezavarják pár snittben. Egyben magyarázatot adnak arra is, miért van Johanne megint egyedül, miért tart immár 31 évesen is ott, hogy egy társ nélküli karácsonynak nézzen elébe. És bár a második évad talán egy fokkal kevésbé lendületes és intenzív, mint az első volt – ugyanakkor a mélysége most is megvan –, azért így is berántja az embert annyira, hogy miután behabzsolta, ott álljon tanácstalanul, hogy akkor most mi lesz vele. Mit fog most nézni?

Mikor jön már a harmadik évad, és addig hogy fogja kibírni?

(Jó hírem van: már csak három hét: december 16-án kerül ki a Netflixre.)

Jóval többről van itt szó, mint hogy végre hiteles képet kapunk arról, hogy valahol a világon létezik még fehér karácsony. Hogy elmerülhetünk a karácsonyi giccs skandináv verziójában, ami persze csöppet sem ízléstelen. Hogy lelki támaszt és megerősítést kapnak azok, akik egyedül karácsonyoznak, társas magányban, esetleg családban ugyan, de társ nélkül, vagy épp kapcsolati válságban. És hogy reményt adnak mindenkinek, aki már totál reménytelen esetnek érzi magát – és felhatalmazást azoknak, akiknek a választása baromira nem passzol a társadalmi normába. A Home for Christmas az az esti időtöltés, amire mindenki vágyik ebben a korán sötétedő, negyedik hullám árnyékában élő, egyre csak dráguló, komor világban. 

 Gyárfás Dorka

Képek: Netflix