Szerelem és leukémia lekottázva – Jon Batiste és Suleika Jaouad küzdelme az életért

–

2022 elején Jon Batiste tizenegy Grammy-jelölést kap (ebből öt díjat be is zsebelhet majd áprilisban, köztük a legjobb albumért, illetve a legjobb zenei videóért járót is). A zenész ezzel nagyot lendül előre a pályáján, ez nyilvánvaló. Növekvő reputációját szolgálja persze az is, hogy az előző évben a Soul (Lelki ismeretek) című animációs vígjátékhoz írt dalaival Oscar-díjat nyert.

Még a Grammy-gála előtt a 35 éves Batiste nagyszabású ötlettel rukkol elő. Egy modern kori szimfóniát akar írni – újragondolva a műfajt – amelyet egy alkalommal kíván bemutatni a Carnegie Hallban. A rá jellemző zenei sokféleség, a szilaj, tudatosan a beskatulyázás ellen dolgozó tehetség a nagy tervet is determinálja: a megálmodott Amerikai szimfónia az USA történelmének, összecsattanó kultúráinak és ezen belül ágas-bogas zenei hagyományainak a sokféleségéből építkezik.

Még csak az elején jár a nagy terv megvalósításának, amikor – éppen a Grammy-jelölések eufóriájának hetében – kiderül, szerelme, Suleika Jaouad betegsége kiújult. Matthew Heineman filmrendező ezen a ponton kezdi el követni kamerájával ezt a két különlegesen tehetséges és sokoldalú művészembert.

Kettétört élet 

Az előzményekről és Suleika Jaouadról hadd meséljek egy kicsit!  

2011-ben, 22 éves korában kezdődött a betegsége. Akkoriban Párizsban élt, haditudósítónak készült. Korábban ő is a híres művészképző intézménybe, a Juilliardra járt, mint Jon Baptise – egy nyári táborban barátkoztak össze kiskamaszként. Aztán mégis inkább az újságírást választotta, és már az egyetemi éveiben járta a Közel-Keletet, hogy gyakorolja az arabot, amely az apja anyanyelve. (Egyébként franciául is perfektül beszél, mert az anyja meg svájci.) Miután diplomát szerzett, és Párizsba költözött, megpályázott egy szerkesztőségi állást, amelyet el is nyert.

Az ígéretes pályakezdést dúlta szét a leukémia, haza kellett térnie Amerikába. Négy éven át a kórház volt az otthona. Különféle életveszélyes fertőzések támadták meg a szervezetét, nemegyszer került egészen közel a halálhoz, egy csomó kemoterápiás kezelést kapott, és mert szerencsére a testvére alkalmas volt donornak, sor került egy csontvelő-transzplantációra is.

Időközben kénytelen volt alkalmazkodni az új valóságához: a tényhez, hogy fizikailag soha sincs (és nem is lesz) teljesen jól. Megtanulta az orvosi szakzsargont, gördeszkázott az infúziós állványon, maga köré gyűjtött egy csapat fiatal rákbeteget, és lett egy tucat neonszínű parókája. Még a haditudósítói álmát is valóra váltotta, ha nem is úgy, ahogy képzelte: blogjából népszerű rovat lett a The New York Timesban.   

2016-ban végre elbocsátották a kórházból, és tünetmentes rákbetegként visszatérhetett volna a korábbi életéhez, ám ez nem sikerült. Könyvében, a Két királyság határánban pont arról ír, milyen nyomasztó érzés volt megpróbálni megfelelni a hollywoodi filmek hatására kialakult mítosznak, miszerint a gyógyult rákbeteg egy hős, aki visszatért az egészségesek „országába”, és ott mindenkit inspirál a sorsa, ha akarja, ha nem: túlélő volta példaképpé teszi. Példaképpé, aki bölcs és derűs, mert ismeri az élet értelmét, súlyát, értékét. Visszaszerzett egészségére pedig természetesen nagyon vigyáz. Teljesen másként él, mint a betegsége előtt élt, egy másik ember lett belőle.

Lázadás a gyógyult rákbeteg skatulya ellen

Suleika Jaouad nem titkolta egy percig sem, hogy ő ennek a képnek nem tud és nem is akar megfelelni. „A betegség legrosszabb része nekem azután kezdődött, hogy meggyógyultam” – mondta TEDx-beszédében. Négy év kórház után, még mindig nagyon gyengén és poszttraumás depressziótól szenvedve fogalma sem volt arról, hogyan tovább, de a világ azt várta tőle, legyen felszabadult és hálás, hogy él. Annak ellenére, hogy a kezelések nyomot hagytak testén-lelkén, tele van hegekkel, meddővé vált, elvesztette a legjobb barátnőjét csontrákban, ráment a boldog párkapcsolata a betegségre, és egészen idegennek érzi magát az egészségesek közt.

Jaouad szégyellte magát a „nyűglődésért”, bűntudata volt, hogy nem értékeli a szerencséjét. Szinte hiányzott neki a kórház, ahol legalább mindenki hasonló cipőben járt, mint ő. Az egészségesek közt marslakónak érezte magát.

Végül a levelek mentették meg. Azoktól az ismeretlenektől kapott levelek, akik olvasva a rovatát a The New York Timesban, írtak neki, hogy szolidaritásuknak hangot adjanak, és beszámoljanak saját történetükről, izolációjukról, amellyel kezdeniük kellett valamit. Hatásukra tette fel magának a kérdést: hagyja, hogy egész életét a szenvedés emléke tartsa fogva, vagy találjon inkább módot a folytatásra? 

És Jaouad nem adta fel. Kereste az útját. Kutyájával, egy rozoga, kölcsön kapott autón, friss jogosítvánnyal végiglátogatta egykori levelezőtársait. 25 ezer kilométert tett meg 100 nap alatt. Levelezőtársainak személyesen mondott köszönetet a támogatásért, és bár tanácsot kért és kapott is általában tőlük a folytatáshoz: a saját válaszát a kétségeire ő maga találta meg végül.

Ekkortájt vált ráadásul szerelemmé az a régi barátság, ami a zenésztárs Jon Batiste-hoz fűzte. 2021-ben volt az esküvőjük. Suleika Jaouad könyve pedig időközben bestseller lett világszerte.

Csakhogy, mint már említettem, a betegség kiújult. És miközben férje az Amerikai Szimfóniára készült, ő bevonult a kórházba egy újabb csontvelő-átültetésre. Hosszú heteket, hónapokat töltöttek nagyrészt egymástól elválasztva, videócseten beszélgetve. Miközben Batiste élete egyik fő művén dolgozott, komponált és több tucat zenészt instruált, Suleika Jaouad az életéért küzdött.

Megrendítő pillanatai a filmnek kettejük találkozásai. Az, ahogyan tartják egymásban a lelket a legnehezebb pillanatokban. Nagy szavak és érzelgősség nélkül, csendesen, meghitten, a lehetőségekhez képest humorral. A legdrámaibb pillanatokban pedig kommentár nélkül, némán. Csak a szemek beszélnek. És az alkotások persze, amelyek születnek közben. Suleika rendületlenül fest, akármilyen rosszul van is, Jon zongorázik és énekel. Ha már elviselhetetlen a fájdalom, fejükre húzzák a párnát. Elképesztően erősek és fegyelmezettek, miközben félnek, és tele van a szívük szeretettel, aggódással. 

A szimfónia valójában kettejük történetéből íródik. Szerelemből és szenvedésből, nevetésből és gyorsan letörölt könnyekből.

A filmkészítő nagy erénye, hogy diszkrét. Nem tolja a szereplők arcába a kamerát, de nem is marad le fontos pillanatokról. Nem hatásvadász, sőt inkább szemérmes: nem fél kérdőjeleket hagyni, távol maradni attól, ami nem tartozik rá, sőt senkire sem az érintetteken kívül, nem von le szájbarágós következtetéseket, nem akar kiváltani instant érzelmeket. 

Ez a film, ez a történet igazi. Ezek az emberek valódiak. A boldogságuk és a mélypontjaik is.

Suleika nem gyógyul meg, de újabb haladékot kap. Ott lehet Jon koncertjén a Carnegie Hallban. Ahol a szimfónia végére a színpadon marad egy zongora, egy férfi, és egy dal, amit a feleségének írt. „It Never Went Away.” Egyetlenegyszer játssza le. 

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Kurucz Adrienn