Szívből született gyerek: így lett Matyi Krisztina és Péter örökbefogadott fia

–

Amikor Krisztina és Péter megismerkedtek, Péter azonnal tudta, hogy a lányt szeretné gyerekei édesanyjának. Krisztina azonban, túl egy váláson, és mert a karrierje épp szárnyalt, úgy érezte, korai volna még babára gondolni. Másfél évvel később azonban ráébredt, hogy ő is anya szeretne lenni. Csakhogy hiába volt minden igyekezet, a baba nem jött. 

Egészen mostanáig, ugyanis néhány héttel ezelőtt Krisztina és Péter váratlanul szülővé váltak. Megérkezett hozzájuk Matyi, a hároméves kisfiú, akit egy kéthetes ismerkedés után a nevelőszüleitől vihettek haza. Boldogok, teljesnek érzik az életüket, mégis rengeteg félelmük és nehézségük akad, melyekről szívesen mesélnek. 

„A kisfiunkra összesen másfél évet vártunk, ami nem számít soknak. Igaz, mi újszülött kortól négy éves korig, nemi és származási megkötés nélkül, nyílt vagy zárt örökbefogadásból, megyei vagy országos listáról is fogadtunk volna kisgyereket” – meséli Krisztina. Azt is mondja, hogy akár a több száz kilométeres, rendszeres utazást is vállalták volna, ha szükséges.

Mások mondják meg, elég jó lennél-e szülőnek

„Egészségi okokból nem sikerült teherbe esnem, a lombikozásról pedig mélyen belül úgy éreztem, nem a mi utunk. Csodálatos dolog, de nem nekünk való” – folytatja Krisztina, akinek tágabb családjában több szívben született gyerek is él. „Mivel a környezetünkben élnek örökbefogadó szülők, először őket faggattuk. Ezután beléptünk minden létező Facebook-csoportba és próbáltuk felcsipegetni az információkat. A tanfolyamon aztán rengeteg hasznos információval, jogi ismerettel és praktikus tippel láttak el minket, miközben végre olyan emberek között lehettünk, akik azt az utat jártak be, amit mi magunk is” – meséli, és úgy véli, ők igazán szerencsések voltak, hiszen kiváló ügyintézők támogatták őket a teljes folyamat alatt. Igaz, ehhez először össze kellett házasodniuk, majd elvégezték a Területi Gyermekvédelmi Szolgálat örökbefogadó szülők számára szervezett tanfolyamát. (Ez korábban kötelező volt, ma azonban már önkéntes alapon elérhető, az örökbefogadásnak nem feltétele.)

„A legtöbb várakozó azt kérdezi az ügyintézőjétől, hányadik a sorban, mennyit kell még várnia, míg gyerekhez jut. Én mindig azt kérdeztem, mit kellene még tennem ahhoz, hogy alkalmasnak találjanak a szülőségre” – mondja Krisztina. 

„Fura helyzet ez, hiszen aki tud, bármikor szülhet, mindenféle megkötés nélkül. De aki nem tud, annak nemcsak azt kell bizonyítania, hogy képes anyagi biztonságban, élhető környezetben felnevelni egy gyereket, hanem – én legalábbis úgy éreztem – azt is, hogy elég jó anya lesz-e. “

Mint mondja, a folyamat során voltak elbeszélgetések, készült környezettanulmány, részt vettek pszichológiai alkalmassági vizsgálaton és számos más szűrőn is át kellett menniük, hogy végül örökbefogadónak minősítsék őket. Ez a huzavona pedig mindkettejüket megviselte.

„Úgy éreztem, górcső alatt van az egész életünk. A férjem pedig attól tartott, hogy a végén úgy ítélik meg, nem vagyunk képesek méltó körülmények között felnevelni egy babát, vagy nem találják meg azt a gyereket, akinek mi vagyunk a legjobb szülei” – számol be félelmeikről Krisztina. – „Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a folyamat jól működik, és természetes, hogy alaposan megvizsgálják a leendő szülőket, hiszen nehezített pályán válnak egy traumatizált kisgyerek anyukájává és apukájává. De ezt ott, az adott pillanatban, az alapos tájékoztatás ellenére is nehéz megérteni. “

Ő még nem a mi gyerekünk

A várakozás ideje alatt a leendő szülők úgy döntöttek, polgári esküvőjük már volt, legyen egy népes lakodalmuk is. Az előkészületek már javában zajlottak, amikor aztán megcsörrent a telefon…

„Lehetséges örökbefogadóként szóba kerültünk egy kisfiúnál, aki minden szempontból tökéletesnek tűnt. Csakhogy a nyakunkon volt az esküvő és a férjem munkahelye váratlanul épp bizonytalanná vált – így a család megélhetése is. Nem tudtuk, mit csináljunk” – mondja Krisztina, aki nem tagadja, sokat sírt akkoriban. – „Végül úgy döntöttünk, ez a gyerek még nem a mi gyerekünk, és nemet mondtunk. Tudtuk, hogy nem lenne felelős dolog hazahozni most egy gyereket. Természetesen nem az esküvő miatt határoztunk így, hanem azért, mert annyira stresszes volt az anyagi bizonytalanság, hogy ezt éreztük a legfelnőttesebb döntésnek. “

Krisztina azt mondja, bár a tanfolyamon felhívták a figyelmüket arra, hogy néha egyszerűen nem megfelelő az időzítés, és lehet nemet mondani egy gyerekre, mégis borzasztóan nehéz volt. Kérték is, hogy átmenetileg távolítsák el őket az aktív várakozók listájáról.

Aztán folytatták az utat, és célba értek.

„Amikor kiválasztanak egy gyerekhez, be kell menni aktamegtekintésre. Ebben a helyzetben a gyereket még nem mutatják meg, csak információkat osztanak meg róla, ismertetik a történetét és az egészségügyi állapotát, illetve a pszichológiai jellemzését. Ha kéred, fotókat is mutatnak róla. De mi már azelőtt tudtuk, hogy Matyi a mi fiunk” – meséli Krisztina, aki szerint bőven voltak jó előjelek. – „Nagy kutyások vagyunk, a nevelőcsaládnak pedig épp olyan kutyája volt, mint nekünk. A leírásban, a jellemzésnél pedig az is szerepelt, hogy Matyi egy szőke fürtös kisfiú… Pont mint az unokatestvérei.

Amikor először találkoztunk, Matyi azt kérdezte a nevelőanyjától, mi leszünk-e az igazi szülei.

Az is az első perctől egyértelmű volt, hogy kedvel minket. Az apját sem kellett győzködni. Én azonban szorongtam. Nem a gyerek miatt, hiszen őt azonnal megszerettem és mindig olyan izgalommal készültem hozzá, mintha randira mennék. Sokkal inkább azért aggódtam, hogy tudtam, örökre megváltozik az életünk – és fogalmam sem volt, elbírunk-e a nehézségekkel”.

Félt attól is, mi lesz, ha a gyerek haza akar majd menni tőlük a nevelőszülőkhöz.

„Ha szülsz egy gyereket, akkor ő az első pillanattól a tiéd. Kapsz tanácsokat, érnek benyomások, de úgy képzelem, hogy a babád és te egymást formáljátok. Viszont amikor egy háromévest kapsz a kezedbe, akkor nemcsak gyereket, hanem egy eredettörténetet is örökölsz. A tanfolyam rengeteg dologra felkészít, de nincs két egyforma örökbefogadás, ahogy nincs két egyforma gyerek, nevelőszülő vagy szülő sem. Nekem nemcsak az okozott szorongást, hogy elég jó szülő tudok-e lenni, hanem például az is, van-e jogunk elhozni a gyereket a kimondottan tehetős nevelőszüleitől egy sokkal egyszerűbb, kisebb lakásba” – meséli az anyuka, aki sosem ült még repülőn, így Matyi beszámolója az átélt utazásokról eleinte zavarba hozta őt. Később azonban ráébredt, hogy nem a gyerek által a korábbi környezetben megtapasztalt jómód zavarja, hanem a tény, hogy akkor még nem egy család voltak, nem együtt szereztek élményeket.

– „Amikor arra gondolsz, hogy örökbefogadsz egy gyereket, úgy képzeled, jobb életet adsz neki. Idő kellett, hogy rájöjjünk, a jobb életet nem csak anyagi javakban, hanem időben, figyelemben, szeretetben is lehet mérni.”

„Minket nyomaszt, hogy egy kétszobás lakásban élünk, és aggódtunk azon, hogy a korábban megszokott körülmények miatt Matyi rosszul érzi majd nálunk magát. A fiunk azonban imádja, hogy közel vagyunk egymáshoz, mégis van saját szobája is” – mondja Krisztina, aki azért azt sem tagadja, akadtak nehézségek is kezdetben: – „A barátkozás ideje alatt szokás ajándékkal meglepni a gyereket. Az akkor kapott kisautót, pókemberes melegítőt a fiunk ma is nagy becsben tartja, az azonban eltartott egy ideig, amíg elfogadta, hogy az együttélésünk alatt nincs minden nap ajándék, vagy csoki a boltban.”

Ennél fájóbb azonban, amikor a gyerek ráébred arra, hogy a régi életének egyszer és mindenkorra vége van.

„Mielőtt Matyit elhoztuk a nevelőszüleitől, megmutattuk neki a lakásunkat és megkérdeztük tőle, szeretne-e velünk élni. Igent mondott. Néhány nappal később a nevelőcsaládja körbeállta őt, énekelt neki és útjára engedte, mi pedig megkezdtük a közös életünket” – mesélik a szülők, akik a tanfolyamon megtanulták, hogy a gyerek előbb-utóbb haza akar majd menni a korábbi nevelőszülőkhöz. 

„Az első ilyen helyzet nem volt éppenséggel könnyű, de olyan nyugalom szállt meg, amin magam is meglepődtem. Elmondtam a gyereknek, hogy volt egy néni, akinek a pocakjából született erre a világra, és mivel ő nem tudta felnevelni, egy ideig a nevelőszüleinél lakott, amíg megtaláltuk egymást. Aztán végigvettük, hogyan ismerkedtünk össze, miként lett ez az otthona és azt is, hogyan formálódik majd együtt a jövőnk. Végül megkérdeztem, elkezdhetjük-e a napot. Azt mondta, igen. Szóval elkezdtük” – idézi fel Krisztina, akinek azóta is többször meg kellett válaszolnia ezt a kérdést.

Minden szülő aggódik azon, elég jó szülő-e.

„Anyának lenni néha elképesztően nehéz. Ez nem azt jelenti, hogy nem imádod a gyerekedet, csak azt jelenti, hogy elfáradtál, mert egy perc időd sincsen magadra, és folyton kérdésekre válaszolsz, orrot törölsz, jössz-mész, ölelsz. A pörgés állandó és ez csodálatos, ahogy Matyi is az. A szülőségre mégsem lehet teljes egészében felkészülni”– mondja Krisztina. „Állandóan jár az agyam. Elég jó-e az étel, amit a gyereknek adok? A megfelelő mesét nézi-e? Nem néz-e túl sokat? Kikapcsoltam, bedugtam, elhoztam, elzártam-e, amit kell? Nem felejtettem el valami fontosat?"

Büszkék vagyunk a fiunkra

Krisztina és Péter azt mondják, egyetlen percre sem bánták meg, hogy az örökbefogadás mellett döntöttek. Az édesanya szerint az összecsiszolódás nem feltétlenül fáj kevésbé, mint a gátmetszés, de megér minden áldozatot az eredmény, hogy egy család lettek. „Épp új otthont és ovit keresünk, rendeződnek lassan a dolgaink, és úgy érezzük, mintha ez az okos, beszédes Matyi gyerek, akire olyan büszkék vagyunk, mindig is a mi gyerekünk lett volna.”

Z. Kocsis Blanka