Macskák és antik istennők: több a közös bennük, mint hinnéd

–

Alleyn Diesel vallástörténész a női istenségeket kutatja, illetve a nők szerepét a különböző korok vallási kultuszaiban. Diesel azt állítja, hogy szoros kapcsolat van az istenségek női minősége, princípiumai, illetve a macskafélék között: az istennők a macskákhoz hasonlóan erősek és függetlenek, önmagukra támaszkodnak, nem igénylik a hím védelmét, hanem elérik, amit akarnak. Mindemellett intelligensek, elegánsak, szépek, és valójában nem lehet őket megszelídíteni, mint ahogy a házi macska is inkább csak elviseli az ember „szolgálatát”, de valójában ragadozó életmódot folytat. 

Ősi kapcsolat

Időszámításunk előtt 7000 körül készíthették azokat a törökországi Çatal Hüyük, illetve Hacilar területén fellelt szobrokat, amelyek termékenységkultuszhoz köthető női alakokat ábrázolnak. A nők kísérői leopárdok. Más kutatókkal egyetemben Diesel is úgy véli, hogy ez a korai termékenységkultusz lehetett a későbbi Istár-kultusz előzménye vagy gyökere. Mindenesetre az anatóliai leletek a a legkorábbiak, ahol az anyasághoz és a termékenységhez védőállatként valamilyen macskaféle társul. 

Bár az oroszlán képét ma már általában királyokkal azonosítjuk, Diesel szerint az ókorban a női istenségek szimbóluma is volt, és erre példaként Istár (más néven: Inanna) kultuszát hozza fel. Istár az akkád-babiloni mitológia termékenységistennője, az ő uralma alá tartozott nemcsak a szerelem, a háború és a viszály, hanem minden állati és növényi létforma is.

Ereje és hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, amit nevei is mutatnak. „Világ fénye”, „Méhnyitó”, vagy éppen „Hangosan mennydörgő vihar”, amely jól rímel arra, hogy Labbatunak, azaz nőstényoroszlánnak is nevezték. Istár szent állata is az oroszlán, amelynek egyik emléke Babilon egyik legcsodálatosabb remeke, az Istár-kapu, amelyet 120 oroszlán képe díszített. 

Istárt, aki élet és halál irányítója, szélsőséges jellemvonásokkal látták el: állandóan változott, mégis ugyanaz maradt.

Ritkán ábrázolják jó feleségként vagy gondos anyaként. Sokkal inkább jellemző rá az erőszakosság, a harc. Himnuszaiban úgy írják le, mint aki lendületes, parancsoló, ambiciózus, sikeresen harcol előjogaiért, és nem mellesleg erőteljes szexualitás is jellemzi. Mindezeket a tulajdonságokat a korban az oroszlánokkal azonosították. 

Az istennő alakváltozatának következő állomása a vallástörténészek szerint Kübelé (Kybele/Cybele), akit szintén Kis-Ázsia anatóliai részén, az akkori Frígiában (Phrygia) már minden istenek anyjaként tartották számon, és védő, illetve kísérő állata neki is az oroszlán. Trónja körül is oroszlánok ültek, és ő maga is nemegyszer tartott oroszlánkölyköt a kezében. Kybelé kultusza átterjedt Görögországra, és később elérte Rómát is, ahol mint Magna Matert, a mindenség anyját tartották számon. Tavasz ünnepén oroszlánok húzták a papok által kísért szekerét.

Ünnepségei valójában fékevesztett orgiák voltak, amelyek során a transzba került papok nemegyszer önkasztrálást hajtottak végre, ezzel demonstrálva az istennő hatalmát és felsőbbrendűségét, ahogyan Attis Kübelé szerelme is tette. 

Az egyiptomi macskák

Kétségtelen, hogy az ókori egyiptomiak imádták a macskákat. Számos régészeti lelet tanúskodik erről: falfestményeken, domborműveken, szobrokon, és a hétköznapi élet eszközein is visszaköszön alakjuk.

Úgy tartják, hogy éppen az egyiptomiak tudták először háziasítani a macskát, mivel a legrégebbi „macskalelet” Egyiptomból való, az időszámításunk előtti 4000 tájékáról: egy sírban 17 macskatetemet és számos cicatálkát találtak. Mei Lin Lyu egyiptológus régész szerint a macska alakja egy város nevének leírásában jelent meg először, ugyanis Miuu várost három ülő macska képével jelezték. Lyu szerint feltételezhető, hogy ez a város már az időszámításunk előtt 2000 tájékán is a szent macskák lakhelye lehetett. 

Egy i.e.1450-ben keletkezett sírfestmény alapján már biztosan házi kedvencként tartották őket annak ellenére, hogy a legfontosabb feladatuk az egerekkel és a patkányokkal, sőt a kígyókkal való harc volt. Ám hamar felfedezték a macskák szuperképességeit is. Hangtalan járásuk miatt időnként úgy tűnt, mintha a semmiből jelentek volna meg, „halhatatlansága”, ügyessége misztikus tulajdonságokat kölcsönzött még a legegyszerűbb cicának is.

A cicák óegyiptomi neve, a mau vagy miu, ami egyébként hangutánzó szó, megegyezett a „látni” igével is, ezért a macskákat Ré „mindent látó szemével” azonosították. 

Az oroszlánfejű istennő

A macskafélék istenségként való ábrázolása időszámításunk előtt 2600 körül jelenik meg, Szakmet, az oroszlánfejű istennő alakjában, aki hozza a női istenségek kettős jellemvonásait: egyrészt ő a védelmező, gondoskodó istennő, akik képes a gyógyításra, másrészt – végtelen dühét kiontva – harcias és pusztító istenség. Ré lánya a napkorongot hordja a fején, ő a perzselő, az égető napkorong.

Kultusza igen széles volt, például III. Amenhotep, a XVIII. dinasztia uralkodója több száz Szakmet szobrot állíttatott fel uralkodása alatt, vélhetően azért, mert Szakmet volt illetékes a járványok terjedésében és megszűnésében is. Szakmet kultuszának erősödésével vált divattá az arisztokrácia körében, hogy nagymacskákat tartsanak háziállatként és egyben védelmezőként is.

Ezt a védelmező szerepet töltötték be szfinxek is a szent építmények bejáratánál. Félelmetes kapuőrzőknek számítottak, ugyanis az egyik óegyiptomi legenda szerint egyszer Ré, aki megharagudott az emberekre, Szakmetet bízta meg a büntetéssel. Az istennő azonban olyan vérengzésbe kezdett, hogy Ré attól félt, kiirt minden élőt.

Ezért vörös festékkel megszínezett sört öntött ki a földre, amit Szakmet élvezettel nyalt fel. Be is rúgott tőle, és elaludt. Mire felébredt, elszállt a fejéből a bosszú dühe, így az emberiség is megmenekült. Azért is áldoztak Szakmetnek leginkább sört, hogy ne a dühe, hanem a gondoskodása kerekedjen felül.  

A szent macskák

Az egyiptomiak hosszú történelmük során több oroszlántestrésszel rendelkező istent imádtak. Ezek egyike volt Mut is, Téba legfontosabb istennője, akit a mindenség és a fáraó isteni anyjaként tiszteltek, és gyakran ábrázoltak macskaformában is. 

A legismertebb macskaistennő azonban Básztet, aki szintén oroszlánként kezdte, de a későbbiekben macskafejjel ábrázolták. Szakmet vadsága Básztetben megszelídült, sokkal inkább a védelmezői aspektusa kerekedett felül. Szaporasága folytán a női szexuális energiák és az anyaság jelképe lett, illetve az anyák védelmezője, elsősorban a szülés idején. Mivel okosnak és ravasznak tartották, gyakran kérték segítségét, nemcsak szerelmi vagy párkapcsolati ügyekben, hanem olyan esetekben is, amit csellel, furfanggal szerettek volna megoldani.

Básztet varázserejében bíztak a meddő nők, akik olyan medáliát hordtak a nyakukban, amelyen Básztet volt látható, körülötte annyi kiscicával, ahány gyermekre vágytak.

Szent városában, Per-Basztetben (görögül Bubasztisz) számos áldozati táblát és szintén az áldozatok bemutatásához használt bronz macskaszobrot találtak. Hérodotosz az időszámításunk előtti V. században élt történetíró megemlékezik egy Básztet-ünnepségről is, amin sok ezren vehettek részt, és valójában egy féktelen termékenységi ünnep volt sok muzsikával, ivászattal, csalafinta, szexuális tartalmú játékokkal színesítve.

Macskaélet Egyiptomban

Az egyiptomi régészeti leletek alapján elég jól rekonstruálhatók a macskák élete, és nyugodtan mondhatjuk, hogy valóban isteni jólétben éltek az ókori egyiptomi házaknál. Bár kezdetben elsősorban a rágcsálók ellen tartották őket, hamarosan házi kedvencekké váltak. Olyannyira, hogy az arisztokrácia köreiben divat volt egy időben aranyékszerekkel felékesíteni őket. A cicák nem csupán nyakláncokat, hanem fülbevalókat is viseltek, mint némelyik ábrázolásán Básztet istennő. A képeken a macskák a gazdáik széke alatt, esetleg az ölükben tartózkodnak, így bizonyos, hogy bejárásuk volt a házakba.  

A macskák élelmezéséről is vannak adataink. Mivel a macska húsevő, főként halak és apróbb madarak lehettek az étrendjében, de valószínűleg maga is vadászott. Lyu szerint a Középbirodalom idején a macskákat, a kutyákhoz hasonlóan vadászatra is használták, mivel a mocsaras területeken is képesek voltak biztonságosan járni. 

A macskák túlvilági életében valószínűleg hihettek az egyiptomiak, hiszen a sírok ábrázolásai a remélt öröklétet mutatták be, ahol gyakran megjelentek a macskák.

Egyiptomban több ezer mumifikált macskatetemet találtak, elsőre azt hihetnénk, hogy ezeket a macskákat annyira szerették a gazdáik, hogy örök életet szántak nekik. Azonban ez nem így van. A szomorú igazság az, hogy áldozati állatai voltak Básztet istennőnek.

Mei Lin Lyu szerint ezeket a macskákat kifejezetten erre a célra tenyésztették, és sokszor már kölyökkorukban végeztek velük, elég kegyetlen, de szakszerű módon. A macskamúmiák kikészítése hasonlóan gondos volt, mint az embereké, éppen ezért nagyon költséges is, amit nem tudott mindenki megfizetni. Valószínűleg ezért is találhattak nagy számban hamis macskamúmiákat, amelyek csak üres szarkofágok, állati tetem nélkül. Ezek a hamis áldozati ajándékok a hiszékeny zarándokok átverésére készültek, akik próbálták olcsón megúszni a Básztetnek szánt ajándékot.

Akárhogy is, a görög-római időkben (Kr. e. 664–395) a macskák mumifikálása nagyüzemi méreteket öltött, és a macskák ezrei (Lyu szerint milliói) estek áldozatul a Básztet-kultusznak. A kutatók véleménye megoszlik arról, hogy mindez áldás vagy éppen átok volt a macskákra nézve. Diesel és Lyu nem zárja ki, hogy a sok ezer gondosan mumifikált macskatetem között akadt néhány házi kedvenc is, akikhez olyan erősen ragaszkodtak gazdáik, hogy az örök életet is biztosítani akarták nekik. Ilyen lehetett Tutmózisz herceg cicája Ti-miit (neve nőstény macskát jelent), az ő múmiáját a fiatalon elhunyt trónörökös sírkamrájában találták meg. 

Források: Mei Lin Lyu: Ancient Egyptian and Egyptological Attitudes Towards Cats

www.jstor.org, academia.edu

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Lunazagor; Wikipedia/ Louvre

Miklya Luzsányi Mónika