„Patikus, őrölt koponyát, lesz szíves!” – Pár száz éve még mind kannibálok voltunk

–

Mindennap egy csepp emberi koponyából készült tinktúra az orvost távol tartja

Az emberi csontok, belső szervek és vér különböző kenőcsökbe, cseppekbe és oldatokba oltása egészen gyakori gyógyító praktikának számított a XVI. és XVII. században. A vér mint az erő szimbóluma kedvelt gyógyszer volt, mivel azonban az egyszerű köznép ritkán fért hozzá, a kivégzéseket végrehajtó hóhérok gyakran kereskedtek vele.

Értékesítették a frissen kivégzettek vérét, amelyről azt tartották, elfogyasztásával a halott erejét és egészségét is magába szívhatja az ember.

A sírásók és ravatalozók ehhez képest inkább csontokat és teljes testrészeket csempésztek, de például emberi zsírt is, amit a köszvény csillapítására is használtak, illetve gyertyát készítettek belőle – ez a felhasználási formája pedig jó ideig fennmaradt. Egészen az 1880-as évig kitartott a meggyőződés, hogy az emberi zsiradékból készült gyertya (amelyet thieves candle-nek, azaz a rablók gyertyájának hívtak) megfagyasztja és megállítja az illetéktelen behatolókat.

Az emberi csontok, főképp a koponya, szintén keresett volt: ledarálva és porrá zúzva rengeteg gyógyszer alapanyagául szolgált. Használták a láz csillapítására, fejfájás, epilepszia és akár más, veleszületett és genetikai betegségek enyhítésére.

II. Károly angol király maga is fogyasztott emberi maradványokat, személyes tinktúrája, A király cseppjei (The King’s Drops) gyakorlatilag alkoholba áztatott emberi koponyákból állt.

A gyakori analógia ezekben az időben a „hasonlót a hasonlóval gyógyítani” volt, így az adott testrészeket adott, specifikus problémákra használták. A koponyák olyannyira fontos és értékes gyógyszernek számítottak, hogy még a rajtuk növő mohákat és gombákat is külön, egészen borsos áron értékesítették.

Festék és gyógyszer – múmiákból 

Kevés olyan sokrétűen felhasznált emberi maradványról lehet tudni, mint a múmiák. Azon kívül, hogy egészen a viktoriánus korig előszeretettel fogyasztották őket századokon keresztül, a múmiákat porrá zúzva is használták festék előállításához: az egyik legnépszerűbb árnyalat, nem meglepő módon „múmiabarna” néven futott, és olyan híres alkotók arzenáljában is előkelő helyet foglalt el, mint Eugène Delacroix, akinek leghíresebb képében is találtak olyan festékmaradványokat, amelyek múmiaport tartalmaztak.

A mumifikált emberi maradványok festékbe keverése még a legártatlanabb módja volt a múmiák felhasználásának.

A XVIII. századi gyógyszertárak elengedhetetlen kellékei voltak a darabjaira tört vagy porrá zúzott múmiák, amelyeket szinte minden betegségre felírtak.

Leginkább azonban a vérzékenység és a különböző, vérrel kapcsolatos betegségek gyógyítására alkalmazták; a kor embere ugyanis úgy vélte, a porrá tört múmia megállítja a belső vérzést, mintegy kötőanyagként funkcionál az emberi testben.

Persze nehéz a múlt emberének fejével gondolkoznunk, de mégis különösen furcsának tűnik, hogy kérdezés nélkül fogyasszak el egy olyan port, ami a világ másik oldalán, pár ezer éve meghalt emberek maradványából készült. Szóval valami nyomós oka kellett hogy legyen a múmialisztnek. 

És volt is neki: nem más, mint a bitumen. A bitument ma az aszfalt alapanyagaként ismerjük, azonban a legfontosabb tulajdonsága miatt már az ókori embernek is értékes volt: meleg hatására megolvad, majd keményre szilárdul. Az ókori Közel-Kelet pedig tele volt természetes bitumennel, amit rendszeresen használtak épületek egyben tartására (némely Biblia-fordításban még hivatkoznak is rá mint Bábel tornyának építőanyagára).

Ugyanezen tulajdonsága – gyors szilárdulása – miatt használták az ókori balzsamozó folyamatok során is: a holttestet bekenték ezzel a ragacsos, fekete anyaggal, ami szilárdságot biztosított neki, és elzárta az esetleges rovarok és rágcsálók elől. (A múmiák természetes barna színe mellett valószínűleg szintén a kötőereje miatt került a festékekbe is.)

A bitumen maga is mint gyógyító szer szerepelt számos görög és római filozófus írásában, így amikor a nyugati ember először találkozott egy múmiával, jogosan feltételezhette, hogy a kemény fekete anyag, ami bevonja a testet, gyógyító tulajdonságú.

A gondolat, amely szerint a múmiák bevonata gyógyító, gyorsan terjedni kezdett,

és rövidesen a múmiáknak gyógyító erőt tulajdonítottak. A  tudomány sokáig vitatta, vajon tényleg tartalmaztak-e ezek a múmiák bitument vagy csak valamilyen hasonló, gyantaszerű anyagot, ami aztán az idő és a szennyeződések hatására megfeketedett a holttesteken, de annyi bizonyos, hogy a múmiák, amelyek később a nyugati emberek asztalára kerültek, egészen távol voltak azoktól a fáraóktól, akiket ma múmiaként ismerünk.

Egy érdekes kölcsönhatásról van itt szó: a mumifikáció és az effajta temetkezés közel sem volt annyira ritka az ókorban, mint ahogy gondoljuk, így nagyszámú múmia pihent az egyiptomi sírokban. Ám egyes források szerint pont az elérhetősége miatt, a „szegényebb”, nem uralkodói holttesteket már elfogyasztották, mire a modern tudomány elkezdett azzal foglalkozni, hogy vajon hány múmia is volt Egyiptomban.

Arról nem is beszélve, hogy a nem emberi múmiák, a házi- és haszonállatok mumifikált maradványai, amelyeket gyakran gazdáikkal együtt temettek el, szintén bekerültek a múmiakereskedelem körforgásába:

a XVIII. században egy mezőgazdasági cég 180 ezer macskamúmiát rendelt Egyiptomból, mert azt hitték, azok ledarálva és a földbe keverve megfelelő trágyául szolgálnak.  

Ez így első olvasásra egészen meredeken hangzik, hiszen ha napjainkban múmiákat szeretnénk nézegetni, csakis megfelelő hőmérsékleten tartott, zárt múzeumi terekben tehetjük meg. Ezért is fontos megértenünk a történelmi kontextust: az egyiptomi sírok kifosztása, az értékek exportálása, és ezzel együtt a múmiák behozatala Európába a XVI–XVII. században bejáratott gyakorlat volt, ám múmiákat ebben az esetben még szinte kizárólag „orvosi” célok miatt importálták. Ahogy a XIX. század elejére a múmiák fogyasztása jobbára alábbhagyott, a szuvenír- és kuriózumértékük továbbra is megmaradt. 

A viktoriánusok nem szarral gurigáztak – hanem múmiákkal

Ahogy már a viktoriánus éhező lányokról szóló cikkben említettem, ez a korszak nem szűkölködött furcsaságokban. Ekkoriban az orvostudomány, a pszichológiai és az ipari fejlődés hatására egyre kevesebben fordultak a hagyományos vallásosság felé, ám annál többen érdeklődtek a különböző spirituális, egzotikus – és mindenek felett látványos – irányzatok iránt. Ahogy az asztaltáncoltató szellemidézők és hipnotizőrök, úgy az Egyiptom-mánia is a kor felsőbb osztályainak szórakozása volt.  A múmiákat ekkor már kevésbé fogyasztották – olykor-olykor azért ez is megesett –, helyette inkább kicsomagolták őket.

A múmiakicsomagoló (vagy -letekerő?) partik népszerű hétvégi szórakozásnak számítottak, amit a tehetősebbek otthonaikban, és konyhaasztalaikon szerveztek.

A „kicsomagoló bulik” sikeressége nyomán kezdték el felütni a fejüket a belépőjeggyel vagy meghívóval látogatható, nyilvános kitekerések, amelyeket főleg színházakban, hangversenytermekben rendeztek. A „kicsomagoló bulikkal” egy időben – hogy azok előzményeként vagy következményeként, nehéz lenne megmondani – az egyiptomi kirándulások is rendkívül népszerűvé váltak. Az oda látogató, főleg angol utazók teáztak a sírkamrákban, zsebre tették azt, amit még ott találtak, vagy épp az utcai árusoktól, szuvenírként vásárolták meg a több ezer éves múmiákat. Maga a múmia mint emléktárgy is gyakori volt az egzotikus lakásdekoráció szerelmeseinek, ám gyakran csak egy-egy végtag élte túl a hosszú hajóutakat.

Egyszer a múmiák is elfogynak

Az elmúlt évszázadokban a múmiákat használták gyógyszerként, műtrágyaként, festékalapanyagként, szórakoztatásként és lakberendezési eszközként, sőt

ha hihetünk Mark Twain elbeszéléseinek, a XIX. század derekán még a vonatok hajtására is égettek szén helyett múmiákat a Kairó–Alexandria vonalon.

Azonban a századfordulóra, pont az előbb említett, nem éppen tudományos vagy takarékos bánásmód miatt a múmiaszállítmányok elkezdtek elapadni. Ezzel párhuzamosan a tudomány is elkezdett egyre finomabb eszközökkel vizsgálódni, elindult a régészeti ásatások szabályozása, a leleteket pedig már műkincsként kezelték.

A ma múzeumokban megtalálható múmiák vagy privát gyűjteményekből származnak, ahol dísztárgyként vészelték át az idő múlását, vagy az elmúlt század ásatásaiból, olyan sírkamrákból valók, amelyeket korábban nem fedeztek fel, esetleg nem tudtak megnyitni.

A mából visszanézve ezek a gyakorlatok hányingerkeltőnek, legalábbis felkavarónak hatnak. Az egyiptomi műkincsek ma már felbecsülhetetlen értéket képviselnek, múmiákat pedig csak a velük foglalkozó tudósok érinthetnek. Azonban az emberek – legyenek azok élők vagy holtak – fogyasztása, illetve „felhasználása” közel sem szűnt meg, de valóban sokat szofisztikálódott. Nem kérünk egy pohár friss vért a hóhértól, de a gyógyszertárban valószínűleg gondolkodás nélkül váltjuk ki a vérplazmából készült gyógyszereket. Nem eszünk múmiákat vagy fogyasztunk porrá zúzott koponyát, de a szervtranszplantáció és egyéb orvosi eljárások a mai napig más, sok esetben már elhunyt emberek szerveinek felhasználásával történnek.

Az egyiptomi múmiák sorsa – bennem legalábbis – három kérdést vet fel. Túlértékeljük-e vajon a halált? Kell-e mély szakralitással fordulnunk a halottakhoz, vagy érdemes úgy látni ezeket a testeket, mint biológiai anyagokat, amelyeket felhasználhatunk? Vajon mik azok a szokásaink, milyen véges készletünket égetjük most el, amiről pár száz év múlva majd más ír egy cikket, hogy a mindenkori olvasók hüledezhessenek?

Forrás: ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Patrick Landmann

Polner Laura