Magyar régészek Egyiptomban: Mit keresnek hazai szakemberek az egykori Thébában?

–

Szerencsés véletlenek általában akkor történnek, amikor egyáltalán nem számítunk rá, sőt meggyőződésünk, hogy a dolgok balul fognak elsülni. Ezzel az attitűddel jelentkeztem szeptemberben a Bevezetés a muzeológiába és könyvtártudományokba című kurzusra, ugyanis kiderült (számomra legalábbis újdonság volt, bár három éve járok egyetemre, sebaj), hogy a szabadon választható tárgy nem azt jelenti, hogy eldönthetem, felveszem-e, vagy sem. Emiatt most van egy kis lemaradásom, ezért kiválasztottam a legtöbb kreditet érő szabadon választható tárgyat. Legnagyobb meglepetésemre belenyúltam a mézesbödönbe, ugyanis a kommunikáció szak egyetlen óráját sem élveztem annyira, mint ezt. Lehet, hogy pályát tévesztettem?

Amikor elkezdtem beleásni magamat a témába, sorra olyan cikkekre bukkantam, amikből kiderül, hogy a régészetben különösen fontos szerepe van a szerencsének. Mondhatni, aranyat ér, ha a régész jókor van jó helyen. Na jó, elég a béna szójátékokból! Néhány hete olvashattunk róla, hogy a magyar köztársasági elnök meglátogatta a magyar régészeket Luxorban, ahol Bács Tamás, az ELTE Egyiptológia Tanszékének docense vezeti az ásatást.

A régészek három csoportban dolgoznak a thébai temetőben: az egyik egy VI. századi remeteszerzetes kolostor, a másik II. Ramszesz-korabeli tárgyakat, a harmadik csapat pedig egy különleges temetkezési rendszert tár fel.

Mi köze egy világhírű áruházláncnak a magyar egyiptológiához?

Látszólag semmi, de ha megkapargatjuk a felszínt, kiderül, hogy az Orosdi-Back áruházlánc nélkül valószínűleg egyetlen egyiptomi műtárgy sem lenne a Szépművészeti Múzeumban. A történet már-már romantikus: volt egyszer egy Back Fülöp nevű férfi, aki Orosdi Adolffal 1855-ben megalapította az Orosdi-Back áruházat. A máig működő Omar Effendi-üzletlánc ruhákat, luxuscikket és ételkülönlegességeket árult Párizstól a Közel-Keleten át egészen Japánig. Nem csoda, hogy a tulajdonosok szépen meggazdagodtak, ugyanis akkoriban nem sok vállalkozás volt, ami Kelet és Nyugat között közvetített. 

A közel-keleti üzletekért Back felelt, és mivel eleve Egyiptomban élt, elhatározta, hogy ásatást indít. Szaktudása ugyan nem sok volt, de pénze és lelkesedése annál több. Back a lengyel egyiptológust, Tadeusz Samuel Smoleńskit, később pedig Ahmed Bey Kamalt hívta segítségül, és 1907-ben megkezdődtek az ásatások Sarunában, ahol Ptolemaiosz-kori templommaradványokat tártak fel. Backék ezután a Nílus nyugati partja felé vették az irányt, míg végül Gamhudban festett koporsókra és múmiákra bukkantak. Back a tárgyak egy részét kairói múzeumoknak adta, a leletek többségét viszont hazaküldte a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Magyar kutatóról mintázták Az angol beteget

Ti is kerültetek már olyan helyzetbe, amikor valaki megkérdezte: na és téged ki játszana a rólad szóló filmben? Nem tudom, hogy vagytok vele, de én a falra mászok ettől a kérdéstől, mert elképzelni sem tudom, hogy valaha megtörténjen ez velem, és amúgy sem tudom, mit válaszoljak. Örökre titok marad, vajon Almásy Lászlónak is feltették-e ezt a kérdést, pedig ő azon kevesek egyike volt, akiről később tényleg szerepet mintáztak, ráadásul nem is akármilyet. 

Michael Ondaatje tulajdonképpen Almásyról írta Az angol beteg című regényét, amiből az azonos címmel készült film kilenc Oscar-díjat kapott.

Almásyból véletlenül (igen, ismét egy szerencsés véletlen) lett Afrika-kutató, mert alapvetően a járművekért rajongott, de amikor autóval nekivágott a sivatagnak és Alexandriából egészen Núbiáig jutott, olyannyira beleszeretett a tájba, hogy nem sokkal később már a Nílustól nyugatra fekvő Zarzura oázist és a Gilf Kebir sivatagi fennsík északi völgyét tárta fel. 

A Líbiai-sivatagban kivételesen ritka barlangfestményekre bukkant, amelyek nemcsak embereket, hanem struccot, zsiráfot, antilopot és pálmafákat ábrázoltak, ami azért érdekes, mert ezek az állatok és növények már akkor sem voltak őshonosak a barlang területén. Almásy ebből arra következett, hogy a környék egykor termékeny területet volt, a sziklaüreget elnevezte a Képek Völgyének, néhány évvel később pedig felfedezte a Szahara középső területét, a Nagy Homoksivatagot.

Befejeztük, amit a hollandok elkezdtek

Az egyetemi óra után felkerestem a tanáromat, dr. Kovács Pétert, aki maga is régész, és megkértem, meséljen még arról, hogyan vetették meg a lábukat a magyar régészek Egyiptomban.

„Ez egy kalandos történet. Mielőtt az 1960-as években megépült az Asszuáni-gát, az egyiptomi hatóságok mentő ásatásokat rendeltek el, mert a gát megépítése miatt jó néhány ókori lelet víz alá került volna. A magyar régészeket is segítségül hívták, akik Núbiában ókori falvakra bukkantak” – elevenítette fel a kezdeteket.  

Castiglione László is a szerencsének köszönhetően kapott lehetőséget a Abdalláh Nirki templom feltárására, mivel az ásatást eredetileg a hollandok kezdték el, ám nem sokkal később felhagytak vele. A magyar régész templomokat és egy citadellát is kiásott a homokból, a temető feltárása pedig Kákosy László feladata volt.

Bebetonoztuk magunkat Egyiptomba

Bács Tamás a thébai ásatás vezetője egy interjúban azt mondta, hogy a magyar régészeknek legalább olyan biztos biztos helye van Egyiptomban, mint a németeknek, mexikóiaknak vagy az amerikaiaknak. Ezt a lassan negyven éve biztos pozíciót pedig Kákosy Lászlónak köszönhetjük, aki 1983-ban kapott engedélyt a thébai Dzsehutimesz-ásatásra. A Széchenyi-díjas régész tizenkét évig kutatta II. Ramszesz fáraó gazdasági vezetőjének nyughelyét a nemesek temetőjében. A Királyok Völgye az egyik leggazdagabb egyiptomi lelőhely, így nem csoda, hogy Kákosyék a gazdasági vezető féleségének gránitból készült szarkofágját is megtalálták.

Mivel a régész új sírt tárt fel, igényt tarthatott a leletek egy részére, bár ez már akkor is necces volt, mivel az egyiptomiak az 1920-as évektől nem nézték jó szemmel, hogy az európai régészek sorra távoznak a múmiákkal és kincsekkel teli szállítmányokkal Egyiptomból.

Amikor 1922-ben Howard Carter megtalálta Tutanhamon sírját, az egyiptomi elit elérte, hogy a kincsek szinte maradéktalanul az országban maradjanak. Emlékszem, néhány éve két jegyet kaptam karácsonyra a budapesti Tutanhamon-kiállításra, amit nagyon élveztem, de több kérdéssel távoztam, mint amennyivel bementem. Az egyetemen dr. Kovács Péter is mesélt róla, szerintem soha nem lehet eleget tudni Tutanhamonról.

„Tutanhamon sírja az egyetlen majdnem érintetlenül maradt fáraósír. Howard Carter az egész életét arra áldozta, hogy megtalálja a fáraó sírját. Tíz évig kutatta, aztán majdnem tíz évig tartott, mire feldolgozta a leleteket.

A régészeket nem csak az érdekli, hogy találjanak, mondjuk, egy szobrot. Az is fontos, hogy ki és miért csinálta, hogyan került oda, ki helyezte el, és miért pont oda tette.

Az egyiptomiak elérték, hogy a Tutanhamon-kincsek nagy része az országban maradjon. Persze volt néhány kisebb tárgy, amit Carter zsebre tett, és ma keringenek történetek arról, hogy ha valaki jókor volt jó helyen, akkor vásárolhatott ezt-azt a fáraó gyűjteményéből, de ezek értékben és méretben is elsikkadnak az Egyiptomban maradt leletekhez képest. Nem tudjuk hogyan, de Kákosy valahogy kiharcolta, hogy hazaküldhesse a Dzsehutimesz-leletek egy részét, de utána ez már senkinek nem sikerült” – tudtam meg dr. Kovács Pétertől.  

Szülőről gyerekre, régészről régészre

Úgy tűnik, hogy a magyar régészeknek sikerült kivívni maguknak az ásatási jogot, de vajon meddig tart ez a szerencseszéria? Dr. Kovács Péter elmondta, hogy úgynevezett koncessziós területet kell igényelni az egyiptomi hatóságoktól, amiben a régész pontosan leírja, hogy mit, hol, illetve hány fős csapattal szeretne kutatni, arra pedig szigorúan ügyelnek, hogy legalább egy egyiptomi régész is részt vegyen az ásatáson.

„Ezek a koncessziók tulajdonképpen örök életre szólnak. Delphoit és az Apolló templomot a franciák kezdték el ásni, és a koncessziós jog a mai napig az övék. Ugyanez van a németekkel, akik feltárták Tróját, és 150 éve birtokolják a jogot.” 

Ha a régész zöld utat kap, a koncessziós jog egészen addig érvényben lesz, amíg bejelenti, hogy befejezte a munkát. És mivel sosem lehet tudni, hogy előkerül-e még valami, akár évtizedekig befejezetlennek tekinthetik a munkát.

Mi folyik Luxorban?

Sajnos erről vajmi keveset tudunk, ezért megkerestem Bács Tamást, a luxori ásatás vezetőjét, aki szívesen segített volna, – bár azt mondta, hogy a szaftos részleteket ő sem árulhatja el – de az elfoglaltságai miatt nem ért rá. Mégsem maradtam segítség nélkül, a régész javaslatára felkerestem Jasper Katát, az ELTE Egyiptológia Tanszék oktatóját és a TT 65 Project ásatásvezető-helyettesét. (Nyugi, ez nem valami egyiptomi hieroglifához hasonló, számunkra érthetetlen kód, hanem egész egyszerűen a Theban tomb, azaz thébai sír rövidítése.) 

„A thébai nekropolisz területén az elit temetőben folyik az ásatás, ahol az általunk kutatott területen a Középbirodalomtól a késő-antik korig visszamenően várhatóak leletek. Az sem ritka, hogy a környék száz évvel korábbi lakosainak a tárgyait találjuk meg. A temető mészkődombokon fekszik, ezért a terület megtisztítása, vagyis az ásás addig tart az adott helyen, amíg le nem ásunk a szikláig” – magyarázta a szakember.  

Szigorú szabályok, semmi hősködés

Szerintem sokan úgy gondolunk a régészekre, mint akik egy Indiana Jones-filmben élnek, állandó izgalmak és titkok közepette. Ez persze olyan távol áll a valóságtól, mint most tőlem, ebből a budapesti kávézóból a piramisok földje. Az expedíciót hosszú kutatómunka előzi meg, az ásatás pedig általában mindössze egy-két hónapig tart.

A munka pepecselős része, amit már valószínűleg kevesebben irigyelnek, csak ezután következik, és gyakran több évtizedig tart.

Így volt például a gamhudi temetőben talált tárgyakkal is, mert miután Kákosy hazaküldte a koporsókat, a szarkofágok még jó harminc évig érintetlenül hevertek a Nemzeti, majd a Szépművészeti Múzeumban, ahol a „raktári ásatás”, vagyis az összes koporsó azonosítása csak 2021-ben fejeződött be. 

Jasper Kata azt is elmondta, hogy négyzet alakú területeken, úgynevezett szelvényekben ásnak, a bontást pedig helyi, egyiptomi munkások végzik. A leleteket kartondobozokba gyűjtik, amiket aztán a magyar és külföldi szakemberek, illetve egyetemi hallgatók dokumentálnak. A tárgyakat először anyag és típus szerint szétválogatják, és amiről úgy gondolják, hogy érdemes tovább vizsgálni, arról pontos leírást, rajzot és fényképeket készítenek. 

Ókori újrahasznosítás

Kákosynak megkérdőjelezhetetlen szerepe volt a magyar egyiptológiában, a tanárom és Jasper Kata is azt mesélte (akiket egyébként Kákosy még tanított az egyetemen), hogy a régész maga mellé vette a tanítványait, így amikor 1995-ben lezárta a Dzsehutimesz-ásatást, az egykori diákok egy része mellette maradt, néhányan pedig máshol folytatták az ásatást. 

„Az ELTE-nek jelenleg három aktív koncessziója van Thébában. Mi, Bács Tamással a TT 65 Project-en dolgozunk a Seijk Abd el-Gurnán egy olyan területen, ahol több középbirodalmi és újbirodalmi sír is található” – mondta Jasper Kata. 

Bács Tamás 1995-ben kezdett ásni a dombon, ahol a tervek szerint egyetlen sírt tártak volna fel, ám hamar látszott, hogy nagyobb fába, pontosabban kőbe vágta a kalapácsot. Kiderült, hogy a TT65-ös sírt újrahasznosították. A nyughelyet eredetileg Nebamun építette magának, aki Hatsepszut fáraó idején, a királynő egyik levéltárosa volt. Ez nem számított magas beosztásnak, a régészek mégis úgy gondolják, hogy valószínűleg bejárása lehetett a királynőhöz, ezért építtethetett sírhelyet a Abd el-Gurna dombon, ahová a korszak elitjeit temették.

Nebamun sírhelye azonban soha nem készült el. A falak és a díszítőelemek legalább háromszáz évig félkész állapotban maradtak egészen addig, amíg a papi elithez tartozó Imiszeba saját nyughelyévé alakította. 

„Reményeink szerint a sír az elkövetkezendő években látogatható lesz a közönség számára is. Ehhez jelenleg nagy erőkkel zajlik a belső, festett terek restaurálása Czifrák László vezetésével, amelyet a Nemzeti Múzeum restaurátorai és helyi kollégák végeznek” – emelte ki Jasper Kata. 

A TT65-ös sír története azért is különleges, mert a magyar régészek előtt többen is kutatták, a VI–VIII. században pedig keresztény szerzetesek laktak benne. Később egy angol kutató raktérként használta, az amerikaiak pedig a sír melletti kolostor helyén végeztek ásatásokat. A magyar régészek ezután Ámon főpapja sziklakápolnáját, később pedig Penré alkirály aknasírját tárták fel, majd a sírtól délre fekvő területeket vizsgálták, ahol további két sírra bukkantak. 

Tudjátok, van az a mondás, miszerint a magyarok úgy dolgoznak, hogy egy csinálja, a többi meg nézi. Ez persze erős általánosítás, de azért valljuk be, nem minden esetben alaptalan. Én is így gondolkodtam, de az elmúlt negyven év talán mégis rácáfol erre. Legalábbis, ami a magyar régészeket illeti. 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT,  ITT és ITT

Kiemelt képünk és a belső fotók a HAMT - TT 65 Project tulajdonát képezik.

Simon Eszter