Múmiabarna: holttestek a vásznon

Kezdjük a legsokkolóbbal, a múmiabarnával, amelyet neveztek egyiptomi barnának és Caput Mortuumnak is! Reményeim szerint ma már keveseknek kell elmagyarázni, milyen súlyos erkölcsi-etikai aggályok övezik ennek a festéknek a létezését. A XVIII–XIX. században népszerű, melegbarna színárnyalathoz ugyanis valódi múmiák testét őrölték meg. Amihez nyilván az is kellett, hogy a brit régészek kifosszák az ősi sírokat (igen, ide nem túlzás a sírrablás kifejezést sem beszúrni, azt hiszem), hogy a múmiákat aztán afféle bazári látványosságként szétszedjék, és a legkülönfélébb célokra árusítsák.

A festék mellett afrodiziákumként, egészségmegőrző és erőt adó csodaszerként is árusították a múmiák testének darabjait, és számos festményen a mai napig láthatjuk a múmiabarnát. Ami lényegében fehér gyanta, mirha és darált emberi holttest.

Noha a XX. században rohamosan mérséklődött iránta a kereslet (hiszen a mind csökkenő alapanyag miatt egyre drágább festék volt, és más alternatívákat is feltaláltak helyette), egészen a hatvanas évek elejéig gyártották. 

Föníciai bíbor: nagyon nem állatbarát

Ha esetleg gondolkodtál volna azon, miért hívnak bíborcsigának egy nyilvánvalóan nem bíborszínű csigaházú állatot, most elárulom a választ – de nem biztos, hogy akartad tudni.

A mai Libanon területén őshonos tüskés bíborcsiga (Bolinus brandaris) testéből készült festéket a görög mondák szerint Héraklész, pontosabban annak kutyája fedezte fel: az eb megevett egy bíborcsigát, amely megszínezte az állat nyelvét. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Eva (@hangoutwitheva) által megosztott bejegyzés

A bíborcsigákból hosszú, lassú főzéssel állították elő a festéket, ehhez pedig iszonyatosan sok állat halála kellett. A matek ugyanis elég ijesztő: mivel egy csigából mindössze egyetlen csepp színezék volt kinyerhető, tíz gramm festék előállításához mintegy százezer csiga kellett…

Nem véletlen, hogy a bíbor a gazdagsághoz, az elithez kapcsolódó színné vált: csak a leggazdagabbak engedhették meg a viselését – volt, ahol az alsóbb társadalmi osztályok képviselőinek tiltott volt hordani ezt a színt, és súlyos büntetés járt a szabályszegőknek.

Azt pedig tapasztalatból mondom, hogy kevés büdösebb dolog van a világon, mint az oszló puhatestűek, így aztán nem is fogadta kitörő lelkesedés a város lakóinak részéről a bíborfőző üzemeket…

Tekhelet-kék: fejlábúból textilfesték

De nem a bíbor az egyetlen tengeri eredetű festék.

Egyes elméletek szerint a zsidó imasál kékje (a ’tekhelet’ szó kéket, ibolyaszínt jelent héberül) szintén tengeri állatból készül: a tintahal „tintájához”, amely eredetileg barna, vasreszeléket keverve kék színanyagot kapunk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Ana Sogalho Santos (@cyberoceans) által megosztott bejegyzés

A pontos recept nem ismert, Jeruzsálem ostromakor (Kr. u. 70) ugyanis megsemmisült. 

Indiai sárga: nem véletlenül titkolták

Ezt az élénksége miatt egykor rendkívül népszerű sárga árnyalatot sokáig nagy titkolózás övezte: nem lehetett tudni, miből készül. Nagy golyók formájában volt megvásárolható, és rengeteg festményen használták, a többi közt például Vermeer is. Nos, nem véletlenül nem reklámozták, miből készül: 

az indiai sárgát olyan tehenek vizeletéből állították elő, amelyek csak mangóleveleket ehettek. Ez színezte sárgára a vizeletüket, amelyet összegyűjtöttek, forraltak, besűrítettek, vásznon átszűrve megszárítottak, és golyókká formáltak.

Állatvédelmi okokból szerencsére a XX. század eleje óta nem használják. 

Karmazsinpiros, kárminvörös: viszlát, illúziók!

Azért hagytam ezt a végére, mert nemcsak a művészet szerelmeseit sokkolhatja, hiszen a kármin E120 néven ételfesték alapjaként is forgalomban van a mai napig. 

Azt valószínűleg már kevesebben tudják, hogy bíbortetvekből készül: a dél-amerikai, kaktuszokon élősködő kosenil (Dactylopius coccus, Coccus cacti) nőstényeit összeszedik, főzik, szárítják, majd további eljárások nyomán megkapják a kármint.

A népdalokból, irodalmi művekből ismert karmazsin szó nem azonos a kárminnal, noha az is színanyagot jelölt: a Kelet- és Dél-Európában, illetve Ázsiában élő karmazsin- vagy kermesztölgy (Quercus coccifera) levelein élő kermesztetű nőstényeiből és petéiből nyerik ki. A színanyag a török korban jelent meg Magyarországon, aztán a kármin, amely sokkal élénkebb volt nála, kiszorította. 

Kiemelt kép: Wikipedia / r M.Violante; Wikipedia / © Hans Hillewaert; Wikipedia / Vengolis; Wikipedia / Henry Hartshorne, M.D.

Csepelyi Adrienn