„Én magát véghetetlen szerelemmel szeretem, s lelkemben hordom képét” – Katona József is szerelmes volt Dérynébe

–

1872-ben, ezen a napon hunyt el a vándorszínészet korának legnépszerűbb színésznője, aki az első magyar operaénekesnő is egyben: Déryné Széppataki Róza.

Eredetileg Schenbach Rozáliának hívták, és Jászberényben született, orvoscsaládból származó édesanyja második házasságából. A szülők patikát működtettek, és az apa szerette volna, ha lánya orvos lesz majd. Azonban, mivel akkoriban lányként nem lett volna lehetősége egyetemire menni, apja fiúruhában járatta és rövidre vágatta a haját, hogy már jó előre gyakorolja a szerepét: fiúként járni egyetemre. (Egy hasonló elképzelés meg is valósult, ITT írtunk róla.)

Szerelem első látásra

Aztán a sors másként rendelkezett, Schenbach József fiatalon meghalt, és a családnak el kellett adni az üzletet. Rozáliát pedig tizenhat évesen az anyja pesti rokonokhoz küldte németül tanulni. Nyelvérzék tekintetében nem bizonyult különösebben tehetségesnek a lány, viszont hamar kiderült, hogy más téren különleges képességekkel bír.

Német nyelvű színház 1812-től volt Pesten, de magyar teátrum csak 1837-ben nyílt a mai Astoriánál: úgy hívták, Pesti Magyar Színház. Schenbach Róza Pestre költözése idején tehát, ha valaki magyar nyelvű előadást szeretett volna nézni, akkor egy ideiglenes befogadóhelyen tehette meg, a Hacker-házban, az Országút 47-es szám alatt (ma Károly krt. 7.).

A ház kertjében állt egy vendéglő, a „Hacker-szála” (a német Saalból jön a kifejezés, ami termet jelent). Táncmulatságokat tartottak itt, illetve egy összetákolt színpadon előadásokat. Ezt a helyet bérelte ki épp 1809-ben (Schenbach Róza Pestre kerülésének évében) Vida László földbirtokos és mecénás, hogy Pesten is játszhasson magyar színtársulat (Budán a német színházakban voltak magyar nyelvű előadások is).

Itt, a Hacker-szálában látott először színielőadást egy fiatal jogász, Katona József, aki annyira beleszerelmesedett a színházba, hogy Békessi álnéven maga is beállt a társulatba, és megírta számukra első drámáját, a Jolánthát.

Katona Józsefről még lesz szó, addig is nézzük, hogy alakult közben Schenbach Róza sorsa!

Nos, ő is járt a Hacker-szálában – a kolozsvári társulat vendégszereplését látta – és ő is le volt nyűgözve. El is határozta, hogy színésznő lesz. Csakhogy az anyukája a szívéhez kapott Jászberényben, amikor tudomást szerzett lánya ambícióiról. Pestre utazott, és jóhírét féltve azonnal hazavitte. Próbálta meggyőzni, mondjon le tervéről, de mert Róza makacsnak bizonyult, a mama alkut ajánlott: egy évig próbálkozhat a színjátszással, aztán, ha nem lesz sikeres, hátat kell fordítania a színpadnak.

Tücsök vagy dáma?

Schenbach Róza visszatért Pestre, és 1810-ben leszerződött a magyar színtársulathoz, a Hacker-házba. Éneket és színjátszást tanult, nevét pedig Széppataki Rózára magyarosította. Első szerepe szerint egy dámát alakított a Hamletben. Nem voltak tőle elájulva éppenséggel a társak. „Hát itt miféle tücsök úszik ebbe a schleppbe, tán csak nem akar dámának kijönni velem?” – idézte Széppataki Róza memoárjában Sáskáné Koronka Borbála színésznőt.

De nem adta fel. Folyamatosan tanult, Erkel Ferenctől pedig énekórákat vett.

Volt valaki a Hacker-szálában, aki sohasem gúnyolta Széppataki Rózát. Katona Józsefről van szó, aki halálosan szerelmes volt a színésznőbe. De meg sem próbált neki udvarolni, valószínűleg megszólítani sem nagyon merte. Pár szót, ha váltottak összesen egész életükben.

Katonát visszahúzódó, csendes fiatalembernek ismerték. Egy meglehetősen drámai levelet azért megkockáztatott, de rejtélyesen fogalmazott, és csak monogramot írt a végére, a címzett nem tudott mit kezdeni vele:

„Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szerelemmel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva, végleheletemig hordani. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni; ha fekete lesz, akkor szívem örökre gyászolni fog.”

Széppataki Róza elégette a különös levelet, és rövidesen hozzáment színésztársához, Déry Istvánhoz. Nem szerelmi házasság volt az övék, sokkal inkább a praktikum szülte. Egy egyedülálló nőnek a nagyvárosban kellett a védelem, hisz befolyásos embernek álcázott szexuális ragadozók akkor is akadtak bőven, és előszeretettel nyüzsögtek a művészek körül. Feleségként nagyobb biztonságban volt tőlük egy fiatal színésznő, és így valamelyest tisztességes nőnek is számíthatott, bár a színésznőket alapvetően erkölcstelennek tartotta a közvélemény (függetlenül attól, hogy amúgy ünnepelte őket).

A balul sikerült frigy

Déryvel azonban befürdött Széppataki, ugyanis a férfi goromba, erőszakos ember volt. Ezért külön költöztek, és a férj 1817-ben visszavonult a színpadtól: uradalmi jószágigazgató lett Diósgyőrben.

Katona pár hónappal Széppataki esküvője után tért vissza Kecskemétről Pestre. Megdöbbent, amikor megtudta, hogy férjhez ment a bálványa. Csalódottságának manifesztációja a Rózsa, vagy tapasztalatlan légy a pókok között című vígjátéka, amely két kacér nőről szólt. Amikor Széppataki megtudta, hogy róla szól a darab, kijárta, hogy lefújják a bemutatóját, és többé nem állt szóba Katonával, aki egyébként továbbra is hűségesen szerette, nem is nősült meg soha. Igaz, mindössze harmincnyolc éves volt, amikor az utcán összeesett, és meghalt. A szíve vitte el.

Különös, de épp Katona József mutatta be Széppataki Rózának azt a férfit, akivel aztán sokáig viszonya volt: Prepeliczay Sámuel szintén ügyvéd volt és színháztámogató mecénás.

Miskolc, a meglepő

A pesti társulat feloszlása után Déryné csatlakozott egy vándor színtársulathoz.

1815-ben érkeztek meg Miskolcra, amelyről, visszaemlékezései alapján kiderül, előzetesen azt gondolta, hogy koszos és műveletlen porfészek. Aztán mégis a szívébe zárta a várost. A Tündérkastély Magyarországban című darabot játszotta először a társulat, és nagy sikerük volt, „igen megszerették a társaságot, s a társaság is csakhamar igen otthonosnak találta magát e barátságos városban, s mintha örök időre ide fészkeltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk” – olvasható a visszaemlékezéseiben.

Széppataki Róza négy évet maradt Miskolcon, ezután sokfelé járt az országban. Kolozsváron vált ünnepelt primadonnává. 1823-ban a két évvel korábban megnyílt első magyar kőszínház szerződtette a frissen megszervezett operatársulatba. A sevillai borbély előadásán tombolt a közönség. De Bellini, Mozart, Weber operáiban is jól érvényesült nagy terjedelmű, alttól a szopránig terjedő hangja.

Kolozsvár után 1828-tól Kassa következett, ahol kilenc évet töltött, és eljátszhatta többek közt a Bánk bán ősbemutatóján Melindát. (A cenzúra korábban nem engedte bemutatni a darabot, így a szerző soha nem láthatta színpadon művét.) Igen, negyvenéves korában ismét keresztezte Déryné útját Katona József – igaz, akkor már csak a műve.

Dérynének egyre több rajongója volt országszerte: sokat volt úton. Ünnepelték Egerben, Kolozsváron, Székesfehérváron, Győrben, Kismartonban, Komáromban, Szombathelyen. A rajongói sokszor útra is keltek, hogy láthassák. Vígjátékban, tragédiában, operában egyaránt szerette a közönség, de a hangja szerezte talán a legtöbb hódolót. Gyakran a közönség kiabálva biztatta éneklésre prózai darabok közben is, ő pedig tette, amit kértek tőle.

Hódolói portrékat festettek róla, verseket írtak hozzá. Harmincéves korára az országban mindenki ismerte a nevét, mégis anyagi gondjai voltak. A pénzzel ugyanis nem tudott bánni. A színésznők akkoriban maguk varratták színpadi ruháikat, és Déryné sokszor túlköltekezett a szalonokban. Híres volt arról, hogy egy-egy előadás alatt többször is átöltözött. 

Mindent vitt az ár

A vándorszínészek élete romantikus kalandnak, végtelen szabadságnak tűnhet 2023-ból visszatekintve. De a valóságban nagyon nehéz kenyér volt ez. A színészek áztak, fáztak, gyakorta éheztek. Déryné korának első számú primadonnája volt, de a rossz körülményekkel neki is sokszor meg kellett küzdenie.

„A sötét kapu alatt volt egy nagy, ronda kinézésű épület, nagy, üres, vakolatlan ablakokkal, csak a vörös téglákkal környezett ablakkörülete vigyorgott kellemetlenül az emberre. Hát még a bejárat?! Oh kedves publikum! No de ők mégis eljöttek, az igaz, hogy ők beburkolhatták magukat télen meleg bundájukba, de mi, szegény nők, rövid ujjú ruhákban, mezítelen nyakkal! Öltöző szoba itt se volt, engemet csak egy olasz-fal kerített el az ál-falaktól. Aztán nyolszor-tízszer is kellett átöltözködnöm, mert új operák hiánya miatt gyakran kellett adni énekes egyveleget. Énekeltem a nagy áriákat, fölül a színház teteje nem volt befödve, csak egy sor ritka zsindelylyel s a hó kénye-kedve szerint esett le a csupasz nyakamba s karomra. Ez volt az úgynevezett: csizmadia-szin... azelőtt a csizmadiák árulták benne csizmáikat!

A színház orvosa, Szathmári Józsi – ki ismerősünk volt még Pestről – sokat járt Murányiékhoz; följött a színpadra: »Déryné! Az Istenért, mit gondol? Maga vizibetegségbe fog esni: az ének hevíti, a nyakán hócsomagok ülnek!«

Ez így volt. Istenem! Akkor kacagtam rajta s most, az öregséghez mindenféle fájdalmas betegségek, szakgatások csatlakoznak, nem jut eszébe senkinek, hogy: bizony sok nyavalyát gyűjtöttél magadba öregségedre, jó asszony!”

1837-ben az akkor már 44 éves Déryné visszatért Pestre, és a megalakuló Pesti Magyar Színházhoz szerződött. Egy évvel később a nagy árvíz idején azonban, bár kimenekítették, csúnyán megfázott és énekhangja állítólag megkopott. A kritikusok is elfordultak tőle, bár addig istenítették, most egyszerre modorosnak titulálták. 1843-ban, Debrecenben, életében először kifütyülte a közönség.

Úgy döntött, visszavonul a színészettől. 

Szegényen, árván, elfeledve

Egykori férjéhez (akitől sosem vált el hivatalosan) költözött Diósgyőrbe, és attól fogva csirkét, kacsát nevelt. 1862-ben meghalt Déry, és a színésznő nem tudta fenntartani az uradalmi házat Diósgyőrben (ma is látható ez a ház a várban!). Ezért Miskolcra hurcolkodott át a lánytestvéréhez, hogy ne haljon éhen.

Utoljára 1869-ben, hetvenhat évesen lépett színpadra. Keresztfia, Egressy Ákos színész kérte, amikor Miskolcra jött vendégszerepelni, hogy lépjen fel vele. Ölben vitték a színpadra, egy idős apácát játszott. Nagy tapsot kapott, de a helyzetén nem javított ez az előadás sem.

A Nemzeti Színház utalt ki neki végül évi 120 forint segélyt. Így meg tudta vásárolni a gyógyszereit, és belefoghatott visszaemlékezéseinek megírásába. És mekkora szerencse, hogy memoárja megszülethetett! A reformkori magyar színjátszás legátfogóbb forrásmunkájáról van szó ugyanis.

Három éven át dolgozott rajta. Néhány nappal a befejezése után elaludt, és nem ébredt fel többé. A szegények temetőjében, a Szent Anna sírkertben talált végső nyugalomra.

 

Források: fidelio.hu, divany.hu, nkp.hu, mult-kor.hu, nagyasszonyok.blog.hu, miskolciszemelvenyek.blog.hu,

kultura.hu, mierzsebetvarosunk.blog.hu, Déryné emlékezései I., II, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955

Kiemelt képünk forrása: Europeana/ Verseghy Ferenc Könyvtár és Közművelődési Intézmény

Kurucz Adrienn