Könyvbe firkálni?! Krimi! (Vagy mégsem)

–

Könyvmoly családból származom. Nem túlzás ezt állítani, nálunk tényleg mindenki életre-halálra olvas, függők vagyunk: olvasunk az ágyban, a buszon, a kertben, a vízparton, a parkban, főzés és várakozás közben, a kádban, és igen, a klotyón is (én legalábbis ott is). Ha egy nap is kimarad, feszültek leszünk. Hiányzik a muníció.

Szenvedélyünk manifesztációjaként három lakás van zsúfolásig tele könyvekkel: négy generáció szortírozott gyűjteménye, amely közös tulajdont képez, és becses példányai ide-oda költöznek. Mondhatni, a szüleim háza a főkönyvtár, és a tesóm meg én vagyunk a fiókkönyvtárosok. Az ízlésünk is hasonló, úgyhogy ha valaki könyvet vásárol, értesíti a többieket gyorsan, nehogy ők is beszerezzék az izgalmas újdonságot – épp elég egy példány, amely majd kézről-kézre jár. Azért jó sok duplikációval rendelkezünk így is…

Szerencsére a család tinédzserei is rákaptak már évekkel ezelőtt a papíralapú könyvek olvasására – érdekes módon e-bookot csak a húgom meg én használunk időnként, a kamasz gyerekeink egyáltalán nem. Ők ragaszkodnak a hagyományos könyvformátumhoz, amelyre azonban egészen máshogyan tekintenek, mint mi, idősebbek – ezt figyeltem meg.

Könyvbe firkálni? Krimi!

Régi lapokat túró ámokfutásaim egyikén ismerkedtem meg Szabó Ernőné, badacsonyörsi, nyugdíjas igazgatónő intelmeivel a Veszprémi Napló 1994. május 6-i számában. „Becsüljük meg a könyveket, halljuk gyakran a felszólítást. Hogyan tegyenek eleget ennek, amikor már az első osztályban »aláhúzni, összekötni, bekarikázni, kiszínezni« utasítja a tankönyv a gyerekeket? Megtanítják a könyvbe való firkálásra, színezésre a kicsiket. Takarékosságra kell törekednünk, úgy a szülőknek, mint az államnak, s akkor nem kellene papírhiányról panaszkodni!”

És nem volt ám egyedül az igazgatónő a véleményével! Olvassátok csak!

[…] „a firkálás (nagyképűbben jegyzetelés, lapszéli kommentár) kényszere […] már a könyv kriminológiáját érintő dolog. Még saját könyvbe is keveset és tapintatosan, papírt kímélő módon firkálok bele. Legnagyobb megdöbbenésemre tapasztalom újabban még hivatásos olvasóknál is – irodalomtudósoknál! –, hogy golyóstollal eszközölnek vaskos alá- és melléhúzásokat a könyvtári könyvekben. Otromba tapintatlanság? Szerintem szellemi bűntény elkövetőjük foglalkozása miatt is: rákényszerítik az utánuk következő olvasót a saját érdeklődésük (vagy ostobaságuk) jeleivel eltorzított szövegre. Ilyen könyvet nem is tudok kézbe venni.

[…] A lapszéli firkálásnak könyvtári könyvben egyetlen mentségét tudnám (feltéve, hogy vékony ceruzával készült), bevésőjének jogos és főleg szellemes kritikai vénáját.” (Miklós Pál: „A könyv” – részlet)

De vajon egyetértünk-e 2023-ban a tanítóval és a tudós művészettörténésszel?

Akkor tiszteli az ember a könyveket, ha szó szerint kesztyűs kézzel bánik velük, vitrinben tartja őket, és nemhogy tintával nem közeledik a hófehér lapok felé, de még arra is ügyel, nehogy folt essen valamiképp a becsületükön? Vagy épp ellenkezőleg: az igaz szerelmes nem távolról imádott kegytárgyként, hanem kedvtárgyként szemléli – azaz használja a könyveket kedve szerint?

Utóbbira példa: mondom, mit látok a környezetemben élő gyerekeknél!

Színes sündisznóvá változott kötetek

Amire először felfigyeltem (és meg is hökkentem rajta), az az öntapadós kis jelölőcímkék felbukkanása volt a lapok közt. Azaz színes sündisznókká váltak nálunk (és más kamaszlányt nevelő családokban is, ahogy hallom) azok a könyvek, amelyek nagy tetszést arattak, és a különösen fontos gondolatok találati helyét imigyen megjelölték.

Az sem mindegy ám, milyen színű címkével! A színkódot nem kötötték az orromra, de azt elárulta a lányom, hogy tematikus csoportosításról van szó.  

Itt kell megemlítenem azt is, hogy velem ellentétben, bizonyos könyveket a gyerekem egymás után többször is elolvas, mondhatni, bizonyos ideig együtt él egy-egy könyvvel, a benne él sem túlzás olykor, azt hiszem. Az olvasások során pedig (Szabó Ernőné mit mondana erre, bele sem merek gondolni), jegyzetekkel látja el a szöveget, azaz ő ezt nem mondaná, én mondom: párbeszédbe kezd az íróval, ja, és alá is húzogat bizonyos mondatokat.

Megmondom őszintén, sosem nézem meg, miket húzogatott alá. Valahogy úgy érezném magam tőle, mintha kukkolnék, a titkos naplóját nyitogatnám. A viszony, amely a kedves könyvei és őközötte van (illetve a barátnőinek hasonlóképp a saját példányaikkal, mert kölcsönözni nemigen kölcsönöznek egymástól), úgy érzem, sokkal intimebb, bensőségesebb, mint az én (fizikailag) távolságtartó kapcsolódásom a szövegekhez.

Igen, eltaláltad: nekem tetszik az, ahogyan ezek a fiatalok a könyvekkel bánnak, ahogyan kölcsönösen (szöveg és olvasója) bekebelezik egymást. 

Könyvtári szentség

Gyorsan mondom, nehogy kiakadjanak az illetékesek: nem könyvtári könyvekről beszélek, illetve mások tulajdonáról! Pontosan tudom, hogy az olvasótermi és kölcsönzési szabályzatok ma is kimondják, hogy könyvet rongálni nem szabad. Sem beleírni, sem rajzolni bele, sem szamárfülezni a lapjait. A csonkításról nem is beszélve. 

Itt jegyzem meg azt is, hogy miközben tökéletesen értem, miért születnek ezek a szabályok, mindig is imádtam a könyvtári könyvekben elrejtett üzeneteket, a lapok közt felejtett cetliket, a kiradírozni elfelejtett olvasótermi megjegyzéseket – különösen akkor, ha sok évtizede kerültek a kötetekbe. Jó volt érezni egyetemistaként, hogy előttem már mások is gyönyörködtek ugyanazokban a sorokban – vagy mint egy maratoni futó, próbálták verítékes homlokkal átrágni magukat valamely barokk körmondaton.   

Beugrott most az is, hogy több olyan könyvet is őrzünk odahaza, amelyeket már senki sem olvas, mégis szemmagasságban tartjuk őket, és eszünkbe sem jut megválni tőlük, ugyanis valamely rokon írta bele a nevét – vagy a megajándékozott nevét néhány kedves szó kíséretében az elejére gyöngybetűkkel (hogy tudtak ez az emberek mind ilyen álomszépen hurkolni és kanyarintani, nem is értem: mindössze néhány elemit végeztek jobbára, háborús nemzedékek tagjai voltak…).  

Olyanok ezek az „összeírt” könyvek, mint a palackposták. Egyszer csak felbukkannak portörléskor, és üzenetet hoznak valakitől, aki hiányzik. Vagy valakitől, akit már nem is ismerhettél. Áldott pillanatok ezek.

Az egyik kedvenc verseskötetem elején a férjem réges-régen meghalt (akkoriban még egészen fiatal) apukája vall szerelmet ifjú feleségének. Verseket is jelölt be neki olvasásra ajánlva. Nem hiszem, hogy József Attila szomorú lenne, látva, hogy „összefirkálta” itt-ott a kötetét egy lelkes fiatalember.

Mit gondoltok, mit szeretnének a könyvek? Hogyan bánjunk velük?       

 

Ajánlom figyelmetekbe egy korábbi cikkünket is a témában: ITT

Források: Miklós Pál: A könyv, Új írás, 1972. július-december, Veszprémi Napló Napló, 1994.,105. szám

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ CarolynMarieReads

Kurucz Adrienn