Elfek, gnómok, sárkányok, ide gyertek! – Ezért olvasunk fantasy-könyveket

–

Ezer új világ

A nagykorúságba lépve azt hihetjük, hogy mostantól mindig olyan komoly embernek kell lennünk, mint A kis hercegben a fölnőtteknek. Hát, én erre alkalmatlan vagyok. Olyannyira maga alá gyűr a hétköznapi stressz, a külső és belső zaj, hogy nekem igenis szükségem van egy szigetre, ahová félrehúzódhatok, elvonulhatok legalább képzeletben.

Kezdjük is azzal, hogy egyáltalán mi számít mesének?

„A mese mint műfaj egészen a XVIII. századig egyáltalán nem a gyerekeknek szólt. A népmesék persze már sokkal korábban beavatták a gyerekeket az élet rejtelmeibe, ahogy a népdalok, mondókák, találós kérdések is főként ezt a célt szolgálták. Az úgynevezett műmesék a XIX. században terjedtek el előbb kalendáriumok, majd külön kötetek formájában, nagyrészt nevelési célzattal. De a tanulságos történeteknek vajmi kevés közük van a valódi mesékhez. Sok gyereknek és szülőnek mégis adtak valami fontosat, ha mást nem, az együtt töltött időt” – mondja Both Gabi, akiből olyannyira nem múlt el a mesék varázsa, hogy mind a három gyerekének írt egy-egy mesekönyvet és a WMN melletti munkája, hogy gyerekkönyvekkel foglalkozik. Rengeteg mesekönyvet szerkesztett, minimum ötszáz gyerekkönyvajánlót írt már, számtalan interjút készített különböző gyerekirodalmi alkotókkal, részt vett olvasóvá nevelő programokban, úgyhogy Gabianyuról biztosan mondhatjuk: fekete öves a mesék terén.

Számomra is mindig nagyon fontos volt az olvasás, miután megismertem a betűket, ezer új világ nyílt meg előttem. 

Nem voltam túl népszerű az osztályban (melyik fogszabályzós, szemüveges könyvmoly az?), de a könyveim mindig kéznél voltak, elrepítettek oda, ahova aktuálisan épp vágytam.

Mániákusan olvastam mindenfélét, de nem tudhattam, milyen is az igazán brutális beszippantódás, amíg nem jött az a bizonyos varázslófiú, aki még a kamaszoknak is menővé tette a mesék világát.

Egyszer volt, hol nem volt…

Pont tizenegy éves voltam, amikor megkaptam a Harry Potter és a bölcsek köve első kiadását, frissen, ropogósan. Eleinte kicsit húztam a szám, annyira másnak tűnt, mint bármi, amit addig a kezembe vettem. Ez most mi, gyerekkönyv? Muglik?! Varázslóiskola?! Mi a szösz…

Persze azért piszkálta a csőröm, így elalvás előtt belekezdtem. Nem emlékszem, hogy végül is kiesett-e a kezemből az éjszaka egy pontján, vagy reggelig olvastam-e, mindenesetre másnap suli volt, és én egyszerre küzdöttem a kialvatlansággal meg a fékevesztett vággyal, hogy tovább olvashassam. Az volt a mázlim, hogy a második és harmadik kötet már ott állt a boltok polcain, ezért nem kellett sokat várnom a folytatásokra. (Csak miután már azokat is kiolvastam.)

Kerepeczki Anna könyvekhez való viszonyában is mérföldkő volt a Harry Potter, ami után sokáig kereste ugyanazt a belemerülős érzést, amit a roxforti kalandok olvasásakor élt át, de semmi sem überelte azt az élményt.

Nekem a műfajban a következő aha-élmény „A Gyűrűk Ura”-trilógia és „A Hobbit” volt, amiket szintén alig bírtam letenni, de én Jókait is imádtam, különösképpen a leírásokat, szóval engem sosem zavart, ha egy könyvben sokat „mennek-mendegélnek”.

Minden kötelező és nem kötelező olvasmányt boldogan forgattam, egyedül az Anna Kareninába és az Egri csillagokba tört bele a bicskám valamiért. Aztán leérettségiztem, jöttek az egyetemi évek, és szép lassan a felnövés. 

Ajánlás vagy presszió?

Gyerekként nagy dolognak számított minden könyv, amit a kezembe vettem, de felnőttként már kicsit zavarba jöttem. Mert bár élveztem Kunderát, és egymás után többször is lenyűgözött Babitstól a Gólyakalifa vagy Thomas Hardytól az Egy tiszta nő, de nem határolódtam el az Alkonyat és az Éhezők viadala történeteitől sem. Utóbbi kettőben szintén egy követ fújunk Annával, ő is olvasta a kétezres évek elején a fiatal felnőttek között hódító fantasy-sorozatokat. Én ezeket leginkább nyaraláskor vettem elő. A nagycsaládi, általában tíznapos nyaralásokon az egyik – szintén keményvonalas könyvmoly – unokahúgommal mindig legalább hat-nyolc brutál vastag könyvvel felszerelkezve indultunk útnak, cserélgettünk, olvastunk a hosszú autóutakon és a parton heverve, szóval mindenhol. A fantasy-románcok mellett imádtuk Tracy Chevalier regényeit is (Leány gyöngy fülbevalóval, A kék szűz, Hulló angyalok…), jaj, már a korszak felidézése is izgalomba hoz, csodálatos volt. 

De hát végül csak felnőttem, és valamiért (én sem értem) elkezdett a környezetem is így kezelni. Csak úgy röpködtek a kérdések, hogy olvastam-e ezt vagy azt a Yalomot, Spirót, Nádast, Kunderát, mintha ez lenne a természetes, én viszont egyre csak dacoltam. 

Kiskoromban nem kellett ajánlás ahhoz, hogy folyamatosan olvassak, soha nem kellett senki sugallata ahhoz, hogy valamit leemeljek a polcról. Az ajánlások (főleg az ismétlődőek) presszióvá váltak a fejemben. 

Márpedig az olvasás az enyém. Az is, hogy mikor mihez van kedvem. Hogy az épp Hrabal, vagy valami akciódús fantasy, esetleg vegytiszta románc, az legyen az én dolgom. Ez a béke szigete, a menekülésem, és kivételesen nem az, amiről amúgy az életem szól, hogy betegesen meg akarok felelni a környezetemnek, de közben dühös vagyok, mert szeretnék önmagam is lenni.

„Túl felnőtt” könyvek

Annában is ellenérzések gyűltek össze az úgynevezett „komoly” irodalommal kapcsolatban.

„A könyvesboltokban mindig az ifjúsági regényekkel teli standokat kerestem, mert úgy éreztem, hogy az a nekem való. Sosem mertem »komolyabb« könyveket olvasni, pedig mindig nézegettem a gyönyörű borítókat a világirodalom polcán, de úgy éreztem, ezek túl felnőtt könyvek nekem. Emiatt sajnos a nagy klasszikusok is kimaradtak. Persze a kötelező olvasmányokat nagyjából elolvastam (ott inkább a kötelezőség taszított, nem a tartalom), de a mai napig nem tudom rávenni magam, hogy elolvassam például A Mester és Margaritát, pedig itt van a polcomon. Attól tartok, nem vagyok elég művelt, okos ezekhez a könyvekhez, nem értem majd az írói utalásokat. Ezért inkább falom az ifjúsági regényeket” – meséli Anna, és picit össze is szorul a szívem, milyen rossz, önbecsmérlő érzéseket kelthet valakiben még az is, milyen könyvet emel le a polcról.

„Van bennem egy kis szégyenérzet azzal kapcsolatban, hogy én »csak« ifjúsági könyveket olvasok felnőtt létemre, holott például a romantikus-erotikus tartalmú fantasy-könyveimet kifejezetten fiatal felnőtt nőknek ajánlja a kiadó” – vallja be Anna.

Épp ezért vagyok hálás az olyan véleményekért, mint amilyet Both Gabi fűzött ehhez a gondolathoz:

„Sokat töprengtem azon, vajon miért számít még mindig másodrendű irodalomnak a mese, miért tartják gyerekesnek azokat, akik felnőttként is szívesen olvasnak gyerekirodalmat, és egyáltalán, mit jelent az, hogy gyerekirodalom? Szerintem a jó irodalom nem ismer határokat, és a műfajok között is bőven van átjárás.

Az irodalom nem lehet egzakt. Van olyan könyv, ami az egyik embernek élete legjobb olvasmányélménye, a másiknak meg unalmas és érdektelen. Egy zsánerkönyv is lehet remekmű ugyanúgy, ahogy egy sokak által olvasott és istenített szerző könyve is lehet fércmű.”

„Fiam, olvasásból nem élünk meg!”

Egyébként Gabi is hasonló könyvmoly gyerek volt, mint én, csak ő nem élvezhette a családja támogatását és lelkesedését. 

„Én olyan környezetből származom, ahol az olvasás haszontalan tevékenységnek tűnt, mert minden ősöm kétkezi munkásként kereste a kenyerét. Ezért nem is csoda, hogy ők nehezen tudták elképzelni, mekkora boldogságot okozhat nekem ez a páratlan szellemi kaland, amit az olvasás jelent. Igen sok feszültséget okozott a családban, hogy ha csak tehettem, olvastam. Olyankor is persze, amikor nem tehettem volna. Sokszor hallottam az ominózus mondatot. »Fiam, az olvasásból nem élünk meg!« Erre azért rácáfoltam azzal, hogy lassan harminc éve olvasásból és írásból élek, de nem volt egyszerű megtalálni a saját utamat, ahova épp a mesék vezettek el” – meséli Gabi. 

 

Bár engem tényleg támogattak a könyvfalásban, sőt, nem voltam egyedül ezzel a mániámmal a családban, mégis átérzem Gabi szavait. Tényleg akár bomba is robbanhat az ember mellett, amikor egy igazán jó könyv magával ragad.

Gabi egyébként a gyerekeknek szánt meseirodalomban is talál olyat, ami a felnőttek számára is legalább annyit ad, mint az eredeti célközönségnek. „Timo Parvela finn mesekönyvszerző írt egy olyan sorozatot, aminek egy kutya és egy macska a főszereplője, a nevük: Miú és Vau. Én szerkesztettem mindegyik magyarul megjelent kötetet. Ezt a sorozatot már az óvodások is értik és imádják, de Finnországban sok pszichológus használja család- és párterápiára. Pedig ezek »csak egyszerű« mesék. Én is kipróbáltam a saját párkapcsolatomban, és bízvást állíthatom, hogy igen hasznosnak bizonyult” – meséli Gabi, és én csak bólogatni tudok, Miú és Vau nekünk is alapmű, és azon gyerekkönyvek közé tartozik, amiket felnőttként is igazán jó olvasni.

Márpedig ha gyerekeknek szánt mese is adhat valamit egy felnőttnek, akkor pláne nincs abban semmi meglepő, hogy a felnőtteknek célzott mesék is megtalálják a közönségüket.

Varázslatos nyomor

Az utóbbi évben elég durva önismereti útba fogtam. Elkezdtem terápiára járni, felgöngyölíteni mindazt, amit fel kell. Ennek az egyik kulcsfontosságú pillére, hogy olyan dolgokat is csináljak, amik valódi örömmel töltenek el.

Az Instát görgetve elém került egy videós ajánlás egy sárkányos fantasy-könyvről (The Fourth Wing, ami Negyedik szárny címmel novemberben fog megjelenni), és valahogy éreztem, hogy ez nekem kell. Ez lesz AZ.

Azonnal megvettem, ráadásul angolul, pedig mindig inkább magyarul olvastam, ám nem érdekelt, sárkányokat és szép szerelmet akartam, de azonnal. Jaj, hát csodálatos volt. Bő két nap alatt kiolvastam, amikor a férjemmel pár napra elmehettünk kettesben pihenni. Azt már korábban is tudtam, hogy Anna nagy fantasy-fogyasztó, úgyhogy azonnal faggatni kezdtem, mitévő legyek, amíg kijön ősszel az új kötet, hisz nekem varázsvilágra, lényekre, nagy tétekre, románcra és kalandokra van szükségem, de rögtön!

Ekkor bedobta az ACOTAR-könyvsorozatot, amivel végképp megpecsételte a sorsom. Annának ez és még néhány ilyen könyvsorozat visszahozta a gyerekkori olvasmányélményeit. „Pár éve sikerült ugyanazt az érzés elérnem az Árnyék és csont, Hat varjú, majd az ACOTAR-sorozatokkal, amit anno a Harry Potterrel éltem meg, és ez visszarepített az olvasás világába. Azóta nincs megállás!”

Szóval Anna megnyugtatott, hogy ha kiolvasom az ACOTAR-könyveket, akkor sem maradok olvasnivaló nélkül, ami jó hír, mert

a hajtós hétköznapokban úgy kellenek ezek a fantázialények és történetek, mint oázis a sivatagban.

Mi épp költözködünk, ráadásul van két gyerekem, munkám, szóval bőven lenne dolgom, én meg fejben valahol a vérszomjas, de jólelkű, huncut, hűséges, gyönyörű, bátor, félelmetes és szerelmes tündérek földjén járok. Legalábbis, ha csak tehetem. 

 

Csak nőknek való (?)

Mostanában kevésbé olvasok híreket, sőt, szinte alig. Kell egy kis levegő. Az a prioritás, hogy újra felfedezzem, mi okoz nekem örömöt, mitől érzem jól magam. És ez jelenleg a meseolvasás. Mert ez az. Mese felnőtteknek. Persze mindenféle tündérporral bevonva, élet-halál harcokkal, pikáns, mégis szívet facsaróan gyönyörű szerelmekkel, és valahogy mindig, de mindig élet-halál a tét. „Varázslatos nyomor”, ahogy Anna mondta az egyik értekezleten.

Anna felvetette azt is, hogy a fantasy-irodalomban is vannak komoly művek, és olyanok is, amiket a keményvonalas fantasy-fogyasztók ennél alacsonyabb kategóriába tesznek. „Míg a Trónok harca és A Gyűrűk Ura-sorozatok komoly fantasy-nek számítanak, a mostanában közkedvelt ACOTAR vagy A kegyetlen herceg-sorozatok, (vagy bármelyik fantasy, amiben tündérek, varázslók vannak) pedig nem, vagy csak a nők körében. Sokat beszélgettem erről a pasimmal, aki a »komolyabb fantasyk« rajongója, ő azt mondta, hogy szerinte a romantika és szerelmi szál miatt van.

Lehet, de a Trónok harcában is van valamennyi szerelem, A Gyűrűk Urában is vannak tündék, a »mi könyveinkben« pedig ugyanúgy van politika meg háború, vér is folyik rendesen. Az érzelmek ennyire elnyomnák a tartalmat? Nem hiszem… Ezekben a fantasy-könyvekben nagyon mély érzelmi tartalom van, komoly traumafeldolgozás, emberi kapcsolatok, dinamikák, amikből rengeteget lehet tanulni” – fejtegeti Anna, és bizony, ez valóban elgondolkodtató, hogy vajon mi kerül a komoly, elismert polcra az egyébként is alábecsült fantasy-kategóriában, és mitől lesz valami „csak nőknek való”.

Egyébként

a fordítások nívóján is látszik sajnos, hogy alulértékelt zsánerről van szó, mert míg egyes regények kimondottan szépirodalmi minőségűek, addig más könyvek a Google fordító leggyengébb pillanatait idézik fel.

Soha annyi arcpirító fordítói és szerkesztői igénytelenséggel nem találkoztam, mint mióta ebben a műfajban elmerültem. (Az eredeti nyelvre kényszerülve végül legalább kikupálom az angolom.)

De szerintem érdemes lenne erre jobban figyelni a kiadóknak, mert ha én adnék ki a „kezeim közül” ilyen minőségű munkát, akkor tükörbe nem mernék nézni, nemhogy sok ezret elkérni ezekért a könyvekért. Ez azért is baj, mert így egy amúgy briliánsan felépített, kigondolt és megírt szuper történet is ponyvának hathat első blikkre. Méltatlan dolog ez, tényleg.

  

A mese élni tanít

Akárhogy is, tényleg mindegy végül, ki mit gondol. Én mióta újra megtaláltam AZT az érzést az olvasásban, ami régen a mentsváram volt, végre újra ki tudok kapcsolni, úgy igazán.

„Amikor felnőttként mesekönyveket olvasok – meséli Gabi –  újra átélem, ami gyerekként is megragadott bennük, és egyszerre lehetek felnőtt, ugyanakkor ábrándozó, a csodákat mélyen megélő gyerek is. Amikor olvasok, úgy érzem, hogy igazán élek. A mese szerintem nem mese. A mese maga az élet. De legalábbis élni tanít.”

Vessen a mókusok elé, aki akar, de számomra leírhatatlanul felszabadító volt egy laza mozdulattal a sarokba suvasztani a félbehagyott Knausgårdot és elutasítani a mindenki által ajánlgatott Yalom-könyvet. Én most hallani sem akarok semmi másról, csak a mesevilágaimról. És mindenkit megértek, aki hasonlóan érez.

Jöjjenek csak az elfek, gnómok, sárkányok, csapjanak össze birodalmak, egyesüljenek a szerelmesek, hisz ki tudja, mit hoz számukra a holnap. Mi pedig lubickolunk bennük, nevetünk, sírunk, drukkolunk, szerelembe esünk a szereplőkkel, belezuhanunk a világukba, és boldogan élünk, míg meg nem… 

Kiemelt kép: WMN

Szabó Anna Eszter