A 165 évvel ezelőtt született Sigmund Freud munkásságának jelentőségét és a nyugati gondolkodásra gyakorolt hatását Albert Einsteinéhez hasonlították, szerepe a pszichológiában korszakalkotónak mondható, a XX. század szinte kultikus figurája. Még aki nem ismeri behatóan a munkásságát, annak is rémlik legalább egy a számtalan róla szóló mítosz, anekdota és történet közül. 

A róla festett kép azonban a hetvenes években repedezni kezdett, amikor Frank Cioffi amerikai filozófus 1974-ben megjelentette Was Freud a Liar? (Hazudott-e Freud?) című tanulmányát. A mű nyomán valódi kételyek merültek fel a tudományos tevékenységét illetően, és a Freudot támadók és védők két tábora a mai napig vitázik azon, zseni volt-e, vagy csaló sarlatán.

Ennek a vitának talán a legagresszívabb és legfrissebb dokumentuma Michel Onfray francia filozófus 2010-ben megjelenő Le Crépuscule d’une idole. L’affabulation freudienne (Egy bálvány alkonya, a freudi mese) című könyve, amelyben egyenesen azt állítja: „A pszichoanalízis Freud önéletrajza. […] Freud a saját személyes fantazmagóriáit – azt a vágyát, hogy lefeküdjön az anyjával és végezzen az apjával – egyetemes tudományos igazságokká nyilvánította.”

Tényleg ennyire nagy lenne a baj a mester és műve körül?

A hipnózistól a pszichoanalízisig

A zsidó származású Freud család a morvaországi Freibergből 1860-ban költözött Bécsbe, ahol nyolc gyermekük közül a legidősebb, Sigmund az egyetem orvosi karát végezte el. Néhány évet a bécsi közkórházban dolgozott, itt főként a neurológia területén szerzett tapasztalatokat, majd egy ösztöndíjat elnyerve került Párizsba, ahol megismerkedett a kor híres pszichiáterével, Jean-Martin Charcot-val, aki hipnózis segítségével gyógyított hisztériás nőbetegeket.

Sigmund Freud 1886-ban – Forrás: Getty Images/Imagno

Bécsbe való hazatérése után Freud Josef Breuerrel kezdett dolgozni, akivel 1895-ben közösen publikálták a Studien über Hysterie (Tanulmányok a hisztériáról) című kötetet. Ebben szerepel egyebek közt a pszichoanalízis elméletét megalapozó, híressé vált „Anna O.” esettanulmánya. Az álnév mögött álló páciens, Bertha Pappenheim, Josef Breuer betege volt. Tünetei mögött – végtagbénulás, látás-, hallás- és beszédzavarok, hallucinációk, eszméletvesztés – nem találtak fizikai kiváltó okot, így az akkoriban szokásos „hisztéria” diagnózist kapta. (A hisztéria kifejezés a görög anyaméh szóból ered, mivel a jelenséget jellemzően nőknél figyelték meg – a mai orvostudományban ilyen diagnózis már nem létezik, a kifejezés maximum gyűjtőfogalomként használatos a pejoratív jellege miatt.) Bertha kezelése során alkalmazták először az úgynevezett szabad asszociáció módszerét, amelynek a pszichoanalízis születését köszönhetjük. Breuer megfigyelése volt, hogy miután a páciens beszélt a panaszairól, azok szűnni, de legalábbis enyhülni kezdtek.

A terápia során a beteget arra szólítják fel, hogy megszorítás nélkül mondjon ki mindent, ami az eszébe jut, függetlenül a kontextustól, illemtől, a szégyen vagy bűntudat érzésétől vagy egyéb akadályoktól. A pszichoanalízis módszere Freud téziseire épül, vagy épp fordítva: érzéseinket, vágyainkat különböző okok miatt öntudatlanul elfojtjuk magunkban, a tudatból a tudatalattiba kerülnek, miközben láthatatlanul befolyásolják a viselkedésünket. Ezek az alapvetően szexuális természetű elfojtott élmények és vágyak kóros lelki és testi jelenségeket válthatnak ki, amelyek a tudattalan feltárásával orvosolhatók – erre lehet eszköz a szabad asszociáció.

Freud, az orvos mélyen meg volt győződve arról, hogy az emberi lélek – szike helyett analízis útján „felnyitva” – természettudományos egzaktsággal vizsgálható.

De mennyire volt egzakt ez a vizsgálat?

A csalások vádja Freudot főként úgynevezett csábításelmélete miatt érte, amelyet a későbbiekben visszavont. Korai publikációi szerint hisztériával kezelt nőbetegeinek nagy része arról számolt be, hogy gyermekkorában az apja vagy a család más felnőtt férfi tagja elcsábította, és megállapítása szerint ezeknek a gyermekkori traumáknak az elfojtása okozta később a pácienseknél a kóros lelki és testi tüneteket.

A kutatások azonban kétségbe vonják, hogy ezek az esetek valóban léteztek. Valószínűbbnek tűnik, hogy az elmélet Freud prekoncepciója volt, amelyet utólag próbált terápiás tapasztalataival bizonyítani. Ehhez kapcsolódik az ellene sűrűn felhozott másik vád is, amely szerint finoman szólva is nyomást alkalmazva, agresszív kikérdezési módszerrel „sugallta” betegeinek a tőlük elvárt válaszokat, többek közt a – talán meg sem történt – gyermekkori traumák felidézését, és ha végképp nem jutott velük dűlőre, fenyegetően is fellépett, például a kezelés leállítását helyezve kilátásba.

Forrás: Getty Images

Van azonban olyan elmélet is, amely szerint valóban megtörténtek azok az események, amelyekről Freud nőbetegei beszámoltak, és Freud a felháborodott közvélemény nyomására vonta végül vissza csábításelméletét, gyermekkori fantáziákká visszaminősítve az üléseken elhangzottakat. Hiszen, ha a hisztériának nevezett jelenséget a nők ellen elkövetett erőszak okozza, az alapjaiban rengette volna meg a „tisztes” polgári családok világát…

Annál is nehezebb bizonyosságot szerezni arról, hogy mi történhetett a valóságban, mivel az őt ért vádak egy része mindenképpen helytálló.

Kutatások igazolják, hogy Freud az általa közölt adatokat, jelentéseket nem mindig kezelte tudományos korrektséggel, magyarán: esetleírásai, jegyzőkönyvei és egyéb, klinikai tapasztalatairól szóló beszámolói tele vannak átírással, elhallgatással, csúsztatással, vagyis manipuláltak.

Ez persze megkérdőjelezheti klinikai gyakorlatának valós hatékonyságát is.

Freud és a nők

Ám Freud talán legnagyobb kritikusa a feminista mozgalom. A pszichoanalízis forradalmian új gondolatai alapvetően befolyásolták a XX. századi izmusokat, így többek között a feminizmus is sokat köszönhet neki. Mégis, a freudianizmus a nőmozgalmak egyik céltáblájává vált, nem minden megalapozottság nélkül bírálták és minősítették szexistának. 

Freud megítéléséhez tisztában kell lennünk a viktoriánus kor nőképével is, amely teljes egészében kétpólusú volt: a nő vagy romlott, színtisztán szexuális és testi lényként jelent meg, vagy szentként, erkölcsileg makulátlan és idealizált anyaként és feleségként. Utóbbi szerepbe nem fért bele a szexualitás. A pszichés megbetegedések jó része, élén a hisztériával, éppen azt a feszültséget jelenítette meg, amely a kettős szexuális morál, a nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárások és az elfojtott vágyak között húzódott.

 

Ehhez képest Freud már azzal is forradalminak minősült, hogy a „normális” nőket, azaz az anyákat és feleségeket is „normális” szexuális vágyakkal bíró lényeknek tekintette. A nőiségről szóló 1932-es előadásában kifejtette, hogy a természetesnek vélt női szerepköröket valójában a társadalom jelöli ki már kora gyermekkortól kezdve, az emberi szexualitás nem teljesen determinált a biológia által. Azaz nőnek vagy férfinak lenni nem puszta biológiai tény, hanem részben társadalmi szerepkonstrukciók eredménye.

Freud kiállt a nők érdekeit képviselő reformokért a szexuális felvilágosítás, a prostitúció és a fogamzásgátlás tekintetében is.

Ő fordította németre John Stuart Mill klasszikus tanulmányát a nőiség alárendelődéséről. 1911-ben, számos feministával együtt aláírt egy, a házassági hierarchiát bíráló nyilatkozatot, amely az egyedülálló anyák védelméért, valamint a kettős szexuális morál megváltoztatásáért emelt szót.

Freud nagyra értékelte a női analitikusok munkáját, határozottan támogatta a nők belépését a szakmába (igaz, elvárta mellette a nézetei iránti lojalitást is). Nő kollégái jelentősen hozzájárultak a pszichoanalitikus elmélet tökéletesítéséhez, többek közt lánya, Anna Freud is fontos munkát végzett e területen. 

És ha már Annáról beszélünk, a Freud és legkisebb lánya közti különlegesen szoros kapcsolatot és az „öreg” modernségét az is jellemzi, hogy elfogadta a lánya homoszexualitását és egy korábban férjes asszonnyal több mint ötven évig tartó, szinte családként való együttélését is.

Anna és Sigmund Freud – Forrás: Getty Images/Library of Congress/Corbis/VCG

Ugyanakkor a nemiséggel kapcsolatos számos elgondolását, egyebek között az Ödipusz-komplexusról, a nők kasztrációs komplexusáról, péniszirigységéről, és a klitoriszról a vaginára áthelyezendő erogén zónáról menthetetlenül befolyásolják a korabeli korlátok és sztereotípiák, amelyektől minden modernsége ellenére sem tudott szabadulni. A nő kevésbé „fejlett erkölcsi érzékéről” és kevésbé „kérlelhetetlen” felettes énjéről, amelyek a férfiakétól eltérő személyiségfejlődés következményei lennének, már nem is beszélve…

Zseblámpa a gyertyagyárban 

Mindennek ellenére nem vonhatjuk kétségbe, hogy forradalmasította a pszichológiát, egyebek között azzal, hogy az addig tabunak számító szexualitást is beemelte a személyiséget befolyásoló tényezők közé.

Tanya Luhrmann antropológus szerint „Freud elmélete olyan volt, mint amikor egy zseblámpa bevilágítja a gyertyagyárat”. Elméleteit átvette az értelmiség, ezáltal beszivárogtak a közbeszédbe is. Azok, akik sosem olvastak egy szót sem Freudtól vagy más tudományos munkákból, felettes énről, Ödipusz-komplexusról, péniszirigységről kezdtek beszélni, és a tudatalatti fogalmát a közvélemény is lassan elfogadta. Az általa vázolt személyiségmodellből (a személyiség három rétege, az ösztön-én [id], az én [ego] és a felettes én [szuperego]) erkölcs- és kultúrfilozófiai elméletek bontakoztak ki.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

De, ami ennél is fontosabb, a pszichiátriai kezelések helyszíne a kórházból és a „bolondokházából” áttevődött a rendelőkbe. Ne felejtsük el, hogy a XIX. századi pszichiátria módszerei meglehetősen kemények voltak: a sokszor szinte vaktában alkalmazott, súlyos károkat okozó kémiai anyagokon túl egyebek közt inzulinkóma, kasztráció, hiszterektómia, hidegvíz-kúra, kámforsokk, elektrosokk, lobotómia, és elmegyógyintézetbe zárás.

A pszichoanalízis volt az a módszer, amely átvezetett a hipnózistól a ma is alkalmazott beszélőkúrákhoz, és lehetővé tette a humánusabb kezeléseket.

Orvosi érdemein túlmenően pedig Freud kultúrtörténeti jelentősége vitán felül áll. Minden kritika és ellentmondásos személyisége dacára kétségkívül a XX. század egyik meghatározó gondolkodója volt. Hibáztathatjuk számos elméletéért és gyakorlatáért, de az nem tagadható, hogy mérföldkövet tett le a pszichológia fejlődése útján. 

 Kádár Andrea

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis