Hullámvölgy vagy egy szakasz vége? – élethelyzetek, amikor nem a kitartás visz előre

–

Érdekes, hogy a „kitartást” és a „feladást” gyakran ellentétes, egymást kizáró fogalompárként emlegetjük, holott többnyire jelentős átfedésben vannak. Az ugyanis, aki elszántan küzd a céljáért, ezzel párhuzamosan óhatatlanul lemond más dolgokról (feladja a társasági élete, a hobbijai, a pihenése, akár az alvása, az egészsége egy részét). És annak, aki felhagy valamivel, kitartónak kell lennie, hogy elköteleződjön a döntése mellett, és idővel új szokásokat, társas hálót, életet alakíthasson ki.

Mégis, kulturálisan egyrészt belenövünk abba, hogy a céljainkkal, a hivatásunkkal, a közeli kapcsolatainkkal azonosítsuk magunkat, így, amikor ezekben változás következik be, az jelentős identitásvesztéssel járhat, ilyenkor tulajdonképpen az énünk egy részét gyászoljuk el. Másrészt azt is nagyon hamar megtanuljuk, hogy ha elkezdünk valamit, azt illik végigvinni. Az élet viszont napjainkban egyre kevésbé szól arról, hogy kitalálunk egy tervet, és azt tűzön-vízen át megvalósítjuk. A mai léthelyzetünk a folyamatos adaptálódás időszaka, amelyben kulcsszerepe van a rugalmasságnak: az emlékezet mellett a felejtésnek, a célok követése mellett az azoktól való elszakadás képességének. 

Mert ha egy cél irreálissá válik, vagy elkezdi az egész lényünket meghatározni, érdemes megfontolnunk, milyen károkat okoz, ha kitartunk mellette. Nem kéne más dolgokkal is foglalkoznunk? 

Az is gyakran előfordul, hogy csak azért tartjuk fenn az erőfeszítéseinket, mert nem akarunk másoknak csalódást okozni, de hol vannak a mi prioritásaink? 

A dilemma sokszor a gyerekkori sporttal kezdődik

Mivel a gyerekek önkontrollfunkciói még nem túl fejlettek, az, hogy rendszeresen járnak sportolni, sokszor a szülőkön is múlik. De meddig számít valami szükséges noszogatásnak, és honnantól erőltetés? A sportnak persze potenciálisan sok előnye van: segíthet az alapvető életvezetési készségek elsajátításában, általa jobban elviselhetik a gyerekek a kellemetlenségeket, a testi diszkomfortot, növekedhet az önbizalmuk, begyakorolhatják a késleltetés képességét, amely kutatások szerint együtt jár a tanulmányi, majd a munkahelyi sikerességgel. Jó eséllyel mintájuk lesz arra is, hogyan kezelhetik a kihívást jelentő helyzeteket, hogyan állhatnak fel egy-egy kudarcból, és mit jelent csapatban működni. 

Ugyanakkor abból is fontos tanulságok vonhatók le, ha szülőként hagyjuk, hogy a gyerek abbahagyjon valamit. Ez azt az üzenetet közvetítheti, hogy fontos hallgatni a megérzéseinkre, a testünk jelzéseire és tiszteletben tartani az igényeinket. 

Természetesen ha fizikai vagy lelki sérülés történik, netán a gyerek nincs biztonságban a klubban (akár az edző, akár a társak miatt), azonnal be kell avatkozni, és átmenetileg vagy tartósan ki kell őt venni a helyzetből. Léteznek viszont szürke zónák is, amikor a döntés nem annyira egyértelmű, és nehezebb átlátni, mivel teszünk jót. Nyilvánvalóan a gyereket érdemes megkérdezni a tapasztalatairól, és vele együttműködésben hozni döntést. 

De ne azt szegezzük neki, hogy „abba akarja-e hagyni a sportot?”, hiszen erre várhatóan homályos válaszokat fogunk kapni, hanem próbáljunk meg minél többet megtudni arról, mi motiválja, és mi az, ami a kedvét szegi. „Vannak olyan dolgok, amiket szeretsz benne? Mitől éreznéd jobban magad? Szeretnéd ugyanezt a sportot folytatni, csak egy másik csapatban? Van, amit szívesen kipróbálnál helyette?” – ezek mind-mind hasznos kérdések lehetnek. 

Arra is lényeges felfigyelni, hogy a sport iránti motiváció csökkenése egy nagyobb probléma, valamilyen mentális nehézség tünete is lehet. 

Ebben az esetben valószínűleg más jeleket is tapasztalunk a gyereknél, például a gyengülő iskolai teljesítményt, az alvás vagy az étvágy megváltozását, a társas visszahúzódást, a túlzott aggodalmat vagy a fokozott ingerlékenységet. 

Az is előfordulhat, hogy a gyereknek azért megy el a kedve a sporttól, mert túlzó elvárásai vannak önmagával szemben: rögtön ő akar lenni a legjobb, és ha ez nincs így (márpedig eleinte biztosan nincs így), akkor inkább felhagy a próbálkozásokkal. Ilyenkor fontos, hogy segítsünk neki folyamatjellegű célokat találni, és felfedezni azt az örömöt, ami magában a tevékenységben rejlik. Egyúttal arra is szükség van, hogy felülvizsgáljuk a teljesítményhez való saját viszonyunkat: nem lehet, hogy a mi elvárásaink hatnak rá nyomasztóan? 

Valójában kinek fontos, hogy versenyezzen: neki vagy nekünk? 

A lényeg sokkal inkább az lenne, hogy a gyerek szeressen mozogni, fejlődjön a testi ügyessége, és jó közösségben legyen. 

Ezeket a mintákat (vagy az ellenkezőjüket) visszük tovább a munkahelyünkre

A sporttal, tanulással kapcsolatos gyerekkori tapasztalataink gyakran végigkísérik az életünket, és áthatják a munkához való hozzáállásunkat, alakítják az erősségeinket és nehézségeinket. Természetesen a karrierünk során is számos alkalommal elérkezhet az a pont, amikor a kitartás nem visz előre. De hogyan ismerjük fel ezeket a helyzeteket? Mikor lenne jobb felmondani, és mikor maradni?

Ennek mérlegelése során sokféle szempontot érdemes figyelembe venni, például azt, hogy vannak-e tartalékaink, ki mindenkiről kéne gondoskodnunk, fizetünk-e hitelt, stb. Az, aki jobb anyagi helyzetben van, bizonyos értelemben mozgékonyabb tud lenni a munkaerőpiacon, többet tud várni a megfelelő lehetőségre. Szakértők ettől függetlenül is azt szokták javasolni, hogy 

első körben azt nézzük meg, a jelenlegi munkakörnyezetünkben van-e lehetőségünk változtatni, frissíteni a portfóliónkat, új kihívásokkal bővíteni a tevékenységünket.

Valójában még a legizgalmasabb munka is, ha sokat ismételjük, pár éven belül unalmassá válhat. Ha álmunkból felébresztve is el tudjuk végezni a feladatainkat, az biztonságot adhat ugyan, de hosszú távon nem lesz inspiráló. Nem hiába mondta Erich Fromm német pszichológus, hogy a kreatív attitűd kialakításához 5 dolog szükségeltetik: a rácsodálkozásra, a frusztrációk elviselésére és az elmélyült koncentrációra való képességünkön túl az, hogy önmagunkat az elvárásokon, a szerepeinken túl is meg tudjuk tapasztalni, és akár mindennap készek legyünk újjászületni (a kreativitásról ITT írtam bővebben).

Persze az is előfordulhat, hogy évek óta ugyanabban a pozícióban vagy, és bár többször kifejezted a szakmai fejlődés, na meg a fizetésemelés iránti vágyadat, senki nem hallgat meg, vagy nem partnerek abban, hogy a karriercéljaid elérésében segítsenek. Ha azt látod, hogy a szervezeten belül nincs hova feljebb lépni, nem tudsz nagyobb volumenű feladatokat kapni, tanulni, akkor lehet, hogy kinőtted a munkahelyedet, vagy meghaladtad azt, amit adni tud neked, és ideje továbbállnod. De vannak olyan esetek is, amikor nem a stagnálás, hanem a mérgező munkahelyi környezet miatt szenvedsz, és csak azt veszed észre, hogy mindennap rettegsz bemenni a munkahelyedre, és azt kívánod, bárcsak örökké tartana az oda vezető út! Ha megaláznak, semmibe vesznek, áskálódnak ellened, fontos, hogy mielőbb váltani tudj. 

Másik gyakori helyzet, hogy bár stabil a munka és jó a fizetés, képtelen vagy azonosulni a cég értékeivel, politikához való viszonyával. 

Bár egy ideig azzal áltatod magad, hogy ezeken a különbségeken felül lehet kerekedni, és ha te nem végzed el a munkát, elvégzi majd olyan, aki nálad sokkal kevésbé ért hozzá, így is lépegetni kezdesz a meghasonlás felé, és hamarosan úgy érezheted, eladtad magad, az elveidet, azt, amiben hittél. 

De az is lehet, hogy a munkahelyed kezdetben ígéretesnek tűnt, és később vett olyan irányt, ahova nehéz követned. Amikor a jó kollégák sorra hagyják el a hajót, a „rosszak” pedig garázdálkodni kezdenek a fedélzeten, az jelzés lehet a távozásra.

És mi a helyzet az emberi kapcsolatainkkal? 

Szerencsére ma már egyre többet beszélünk a bántalmazó kapcsolatok korai jeleiről: a love bombingról, amikor a másik ajándékokkal és nagy szavakkal akar lenyűgözni, gyors tempót diktál, és az elejétől fogva sürgeti a köztetek lévő elköteleződést. Gondoskodás címszóval átveszi az uralmat az életed egyes területei felett, elbizonytalanít a legalapvetőbb döntéseidben, izolál a barátaidtól, családtagjaidtól (Mózes Zsófi írt bővebben a témáról ITT). Arról is van tudásunk, mennyi minden tarthat bent valakit egy bántalmazó kapcsolatban (ebben a cikkemben 21 okot gyűjtöttem össze). De nem bántalmazó, alapvetően egyenlőségre törekvő kapcsolatokban is gyakran felmerül: ez most egy újabb hullámvölgy, vagy az elválás kezdete?

A döntést nehezíti, hogy nagyobb valószínűséggel maradunk olyan kapcsolatokban, amelyekbe már időt és energiát fektettünk: minél régebb óta vagyunk valakivel, annál inkább várjuk a hepiendet, különben a sok szenvedés hiábavalónak, mi pedig hülyének tűnünk. 

Erre ráerősít a társadalom is, amelynek tagjai gyakran automatikusan elismerésüket fejezik ki, ha azt hallják, egy pár évtizedek óta együtt van – de azt már kevesebben kérdezik meg, hogy hogyan teltek ezek az évtizedek. Mennyi volt benne a veszekedés, a megalkuvás, a csendes beletörődés vagy az érzelmi elhanyagolás? Az időtartam önmagában nem sokat árul el a kapcsolat minőségéről, mégis hajlamosak vagyunk abból kiindulni, amikor egy házasság sikeréről gondolkodunk. Holott ebben az esetben a kitartás néha azt jelenti, hogy saját magunkról mondunk le. 

Több cikk is foglalkozik azzal (például ITT, ITT, ITT és ITT), honnan tudhatod, hogy megérett-e az idő a szakításra. Most csak röviden azt írom le, nekem mi szokott segíteni. Az egyik alapelvem, hogy 

a kapcsolat maga sosem lehet fontosabb, mint a benne részt vevő emberek: azaz, ha minket nem tesz boldoggá, elégedetté, hogy együtt vagyunk, sőt, tartósan csak szenvedünk tőle, akkor miért folytassuk? 

Ideális esetben nem azért tart fenn valaki egy párkapcsolatot, mert fél a magánytól, hanem azért, mert a párja tényleg hozzáad az életéhez. Azon is sok múlik, hogy ki mennyire önreflektív: ha azt tapasztalod, hogy a másik nem nyitott a közös változásra, nem hajlandó elmenni veled terápiába, vagy kipróbálni új dolgokat, akkor könnyen patthelyzet alakulhat ki.

Az is lehet, hogy továbbra is nagyon szeretitek egymást, csak épp akkora távolság keletkezett a céljaitokban, igényeitekben, amelyet csak túl nagy lemondások árán lehetne áthidalni. Persze ebben járható út lehet, ha etikus módon (átláthatóan, minden érintett fél beleegyezését kérve) megpróbáljátok kiszervezni ezeknek az igényeknek a kielégítését barátokkal (például társasági élet) vagy más partnerekkel (szex, intimitás). De hogy ez a fajta függetlenedés végül a szétválást katalizáló lépés lesz-e, vagy pont ellenkezőleg, újból felszítja köztetek a parazsat, előre sosem lehet tudni: a legmerevebb szabályok sem jelentenek garanciát (és sokszor az új belépőket tárgyiasítják). 

A kapcsolat végét jelezheti az is, ha a legrosszabbat hozzátok ki egymásból, a pszichés problémáitok nehezen egyeztethetők össze, így a kapcsolatban lenni olyan, mintha folyamatosan aknamezőn járkálnátok. Az is lehet, hogy olyan súlyos bizalomvesztés történik, amit, bár mindenki próbálkozik, nem lehet újjáépíteni. Bárhogy legyen, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy egy kapcsolat azt a célt is szolgálná, hogy hátországot jelentsen, ahol töltekezni tudunk, hogy helytálljunk a külvilág kihívásaival szemben. 

Ha viszont maga a kapcsolat az, amit az összes életerőnket, figyelmünket, érzelmünket elszívja, az hosszú távon sajnos nem fenntartható. 

A terapeutádhoz sem kell hűségesnek lenned

Teljesen természetes, hogy amikor elkezdünk időt és pénzt (nem is keveset) áldozni egy önismereti folyamatra, nehezen szakítjuk meg, és akkor is szeretnénk látni, mi sül ki belőle, ha úgy érezzük, igencsak döcög a szakemberrel való együttműködés. Már csak azért is könnyű benne ragadni terápiás helyzetekben, mert a legtöbben nem tudják, mi az, ami még belefér, és mi az, ami már hiba, egyáltalán: hogyan kéne kinéznie egy terápiás ülésnek. Nyilván vannak egyértelműbbnek tűnő esetek (bár, amikor benne vagy, ezeket is nehéz felismerni, hiszen szerves részük a manipuláció!), de ha egy terapeuta szexuálisan közeledik hozzád, szívességet kér tőled, vagy az akaratod ellenére tesz ki különböző helyzeteknek (például rögtön fel akarja idéztetni veled a traumaemléked minden részletét), az nagyon nem oké, hiszen a hatalmi helyzetével él vissza. 

Intő jel lehet továbbá, ha a szakember folyton misztifikálja a módszereit, nem osztja meg veled a tudását, vagy tendenciózusan magára tereli a szót, könnyen elkalandozik a figyelme, anekdotázgat, miközben a közös időtök telik. 

Természetesen a megosztásoknak lehet helyük egy terápiában, a szakember elárulhat magáról dolgokat, de ennek mindig azzal a céllal kell történnie, hogy a kliens fejlődését, a terápiás kapcsolat erősödését szolgálja. Bosszantó lehet a felkészületlenség, ha a szakembernek az életed legalapvetőbb történéseit, központi szereplőit is újra meg újra el kell ismételned. Az is előfordulhat, hogy a pszichológus ülés közben hívást fogad, vagy elbóbiskol – ha ez többször megesik, érdemes mást keresned. És ami talán az egyik leggyakoribb probléma, hogy 

sok terápia csak nyúlik, mint a rétestészta, de nincsenek célok, mérföldkövek, tervek benne: a kliens jön, ventilál, a szakember empatikusan végighallgatja, de nincs íve a folyamatnak. 

Vagy az is lehet, hogy kezdetben, az első egy-két évben nagyon sokat segített a szakemberrel való munka, de egy ideje ugyanazokat a köröket futjátok. Ennek persze a te elakadásodhoz is köze lehet, fontos mérlegelned, hogy mennyit teszel a változásért, ugyanakkor az is igaz lehet – és teljesen érthető –, hogy korlátozott az, ameddig egy-egy terapeutával el tudunk jutni, és lehet, hogy egy idő után új nézőpontra, módszerre, impulzusokra van szükséged.

Bárhogy legyen, fő szabály szerint érdemes először a szakemberrel beszélni a kapcsolatban keletkező problémákról (kivéve súlyos határszegések, szakmai hibák esetén, ott mielőbb távozni kéne). Az önismereti munka ugyanis komplex folyamat, sok mindent vetítünk ki a pszichológusra, ami benne is különféle érzéseket, reakciókat indíthat el. A nehézségek közös megvitatása éppen ezért igazi terápiás pillanat is lehet, amely elvezethet a saját kapcsolati működésünk mélyebb megértéséig.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SvetaZi

Milanovich Domi