Fiala Borcsa: A férfi, akinek mindenből a legjobb járt (Novella)
Talán emlékszel még az orosz mesekönyvíró, Vlagyimir Szutyejev Micsoda madár ez? című meséjére. Egy libáról szólt, aki minduntalan elirigyelte mások ékességeit: a pelikántól a csőrét, a varjútól a szárnyát, a hattyútól a nyakát kunyerálta el, míg a végén nemcsak hogy egy keszekusza állat lett belőle, de mivel a külsőségeket pakolta magára, még életveszélybe is sodorta magát. Nos, az emberek között is vannak olyanok, akik magukra aggatják mások ékességeit, míg a végén ők maguk is elhiszik kivételes nagyszerűségüket. Fiala Borcsa novellája.
–
Ferinek mindig is jó szeme volt a kifinomult dolgokhoz. Ahogy az is meggyőződésévé vált, hogy neki mindenből a legjobb jár. Megérdemli. (Ebben a rendíthetetlen hitében egyébként az édesanyja is megerősítette.)
Amikor egy csöndes vasárnap délután véletlenül az egyik külföldi sportcsatornára kapcsolt, és végignézte Tiger Woods golfjátékát, elhatározta: ő is golfozni fog. Meg is vásárolta a hozzávalókat: a golfkészletet (nem volt olcsó, de hát, ami jár, az jár), a Nike Dri-FIT Tiger Woods Legacy91 sapkát, a pólót, de még a kesztyűt is. Onnantól fogva ebben a szettben járt mindenhová, dolgozni, bevásárolni, sétálni és randizni is (a sapka amúgy is jól jött, hogy elfedje a kopaszodásnak indult búbja hiányosságait). A golfütőket mindig a kocsija csomagtartójában tartotta. Mivel segítőkész férfinek mutatta magát, a kiszemelt hölgyeknek gyakran felajánlotta, hogy segít a bevásárlásban, hozza-viszi őket, cipekedik is szívesen, a csomagjaikat pedig előzékenyen betette az ütők mellé.
– Hogy az? – nézett szórakozottan a sportholmira ilyenkor. – A golfcuccom. Imádok játszani, teljesen kikapcsol. Ha szép helyen járok, vagy van egy kis időm, mindig ütögetek egy kicsit. Elvigyelek magammal valamikor? Szerintem élveznéd.
Azzal a levegőbe lengetett egyet a képzeletbeli ütőjével, csinos csípőcsavarással megtoldva, épp úgy, ahogy Woods.
Azt persze sose tette hozzá, hogy egyetlenegyszer szedte még csak ki az egyik ütőt a csomagból, akkor, amikor megvette a szettet. Majd játszik, ha lesz rá ideje, most egyelőre beéri azzal, hogy a tévét nézve elsajátítsa a profi technikát.
Amikor egy filmesztéta lánnyal kezdett randizni, szinte itta a lány szavait. Igazán kár, hogy a románcnak két hónap után vége szakadt, de Feri azért így is sokat tanult.
– Rajongok a távol-keleti filmekért. Kenji Mizoguchi… ő nagy kedvencem. Ó, az a Kenji! Micsoda egy őrült! – sóhajtozta rendszeresen, de olyan hangsúllyal, hogy mindenki sejthette, odavetett megjegyzése („Ez a Kenji micsoda őrült!”) csupán a rendkívül komplex véleményének a csúcsa, még hosszan, nagyon hosszan tudna értekezni a japán mester művészetéről. Ám mivel mások nem mozogtak olyan otthonosan Mizoguchi filmográfiájában, nem firtatták bővebben a dolgot. Nem sokkal később Feri egy kézműves pékséget üzemeltető lánynak kezdte el csapni a szelet, akitől aztán ajándékba kapott egy üvegcsében kovászt is. Onnantól fogva Feri lett a hazai kovászkultúra legeltökéltebb élharcosa, lisztminőségről, ősi őrléstechnikákról, családi malmokról, a vásárlóikat ócska szutyok kenyérrel átvágó pékségekről, meg a kovász élettani előnyeiről tartott kiselőadást. Ha pedig olyannal találkozott, aki otthon is szokott kovászolni, és így nála kicsit több gyakorlati tapasztalatra tett szert, Feri máris tovább terelte a témát, mondván: „Ó, az a Kenji! Micsoda egy őrült!”
A hűtőben lapuló kovászanyja (a péklánnyal folytatott románcával párhuzamosan) hamar elpusztult, de Ferit ez cseppet sem zavarta. Úgyis unta etetni. Inkább kinyomtatott a munkahelyén egy színes kovászalapról készült képet, azt szépen belehengergette az üvegedénybe, a hűtőben pedig lejjebb csavarta a világítást. És lőn: az avatatlan szem, észre sem vehette a különbséget. Azért továbbra is szívesen látott hölgyeket vendégül a házi kovászos kenyerére (a konyhatündér macsó kombináció valamiért mindig megolvasztotta a női szíveket), kész szerencse, hogy a környékén három kiváló pékműhely is üzemelt.
Miután elfogyasztották a vacsorát, Feri szívesen terelte a kovászról az ázsiai művészfilmeken át a világjártassága felé a diskurzust.
– Svédország! Ah, úgy ismerem, mint a tenyeremet! De szeretem Kurt Wallander detektívregényeit Ystad kies lankáin olvasgatni! Zseniális mondatai vannak… „Aki nem tud uralkodni magán, az soha nem lehet biztos benne, hogy képes megmenekülni” – suttogta sejtelmesen az egyetlen idézetet, amit sikerült bebifláznia, majd komor tekintettel elmeredt a távolba. Amikor visszatért a jelenbe, a hölgyek orra alá dugott egy képsorozatot az utazásairól: hat fotót a Google-ről mentett le, kettőn ő állt a bolgár tengerparton (ez is víz, az is víz, lehetne akár svéd is), és hogy azért igazság is legyen a dologban, mert füllenteni cseppet sem szeretett, egy olyat is, amin valóban ő szerepel, méghozzá egy hamisítatlan svédországi tanyán, ahová gimnáziumba jutott el egy cserediákprogram keretében. És egy olyat is (már csak a maga szórakoztatására) amin épp a budaörsi IKEA-ban ebédel.
Feri azonban hiába volt már rögtön első pillantásra főnyeremény (azaz: kozmopolita, művészfilmőrült házipék golfbajnok), a párkapcsolatai valami érthetetlen okból rendre zátonyra futottak.
Azok, akiket ő méltónak talált volna magához, pár hét vagy hónap után rendre eltünedeztek, egykori jelenlétük csak apró nyomokban maradt meg Feri életében: másfél bölcs gondolat Nietzschétől, három posztimpresszionista kép alapos ismerete, szuvidáló rúd az egy darab hozzá tartozó recepttel, és a maradékmentő Buddha-tál csínja-bínja.
Egyetlen nő volt csupán, aki immár 25 éve (amióta mindketten dolgozni kezdtek ugyanannál a kis családi vállalkozásnál) arra várt, hogy Feri szeme végre rajta is megakadjon: a kedves, szerény, és gömbölyű Piroska a pénzügyről.
„De hát arra várhat” – nézett el mellette kitartóan negyedévszázada Feri. Mégis, mit akarhat egy ilyen épp őtőle? Tőle, akinek mindenből a legjobb jár.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jose Luis Pelaez Inc
