–

Online kitárulkozás level egymillió

Néha komolyan úgy érzem, hogy a karanténnak tulajdoníthatóan egy kicsit többet tudtam meg embertársaimról, mint szerettem volna. Valahogy a fizikai bezártság (ebbe a nyamvadt zoknis fiókba) azt hozza ki belőlünk, hogy ahol lehet, kitárulkozunk. És nem mindig jó látni, hogy milyenek vagyunk – és most magamra is gondolok. Mert – lássuk be – nem vagyunk a jóindulat és az elfogadás élő szobrai. Karanténban sem, csak offline kevesebb emberhez jut el, mekkora köcsögök vagyunk. Olyan könnyedén rángatjuk fel a szemöldökünket, hogy:

  • „Aha, neki meg mikor van ideje kovászt nevelgetni a gyerekek meg hómofisz mellett?!”
  • „Tényleg mindennap csinálnak valami kreatívat a gyerekekkel? És még az Instára is posztolja? Pfff.”
  • „Ő nyávog, hogy kemény a gyerekekkel, amikor nem is dolgozik mellette?”
  • „Ő meg, baszki, élvezi a karantént! Döbbenet.”
  • „Végignézte a Jóbarátokat. Nem hiszem el. Nekem utoljára elsőéves egyetemistaként volt ennyi időm.”

Igen, őszintén megmondom, hogy gondolati síkon bennem is felmerültek ilyenek. Egy rohadék vagyok, elismerem. De közben az is egyértelmű, hogy ezek a gondolatok a belső bizonytalanságunkból fakadnak. Egy újabb terület – a karanténélet, a koronavírus-helyzet kezelése (akkor is, ha nem karaténban toljuk, hanem dolgozunk), ahol megmérethetünk, és elbukhatunk. És – most itt elsősorban a szülőkről beszélek – időnként mind bukdácsolunk. Az meg nem esik jól senkinek, főleg akkor nem, ha közben ezer felületről ömlik rá, hogy ki milyen jól csinálja (mert általában azt osztjuk meg, amikor éppen jól csináljuk). De azért senki nem tudja tökéletesen csinálni, ebben biztos vagyok. Az sem, aki kovászt nevel, mindennap kreatívkodik, élvezi a karantént vagy éppen kihasználja az extra időt (?), hogy életmódot váltson, megtanuljon szanszkritül, átalakítsa az egész otthonát vagy mit tudom én. És szerintem onnantól, hogy ezt nagyon-nagyon határozottan tudatosítjuk magunkban, és elmantrázzuk párszor (pár százszor, szükség esetén), kicsit könnyebb kezelni a ránk ömlő karanténkontentet.

Ez NEM történt eddig a mi fiókunkban

Mindenkinek vannak jó és kevésbé jó dolgai a saját kis zoknis fiókjában (ha éppen abban kuksol). Úgyhogy én összeírtam egy listát, hogy mi az, amit nem csináltam – eddig – az általam a közösségimédia-felületeken látott tipikus karantén-viselkedésformák közül:

Dolgok, amiket (eddig) nem csináltam a karantén alatt:

  • kovásznevelgetés (ha még valakit etetnem kell, esküszöm, eret vágok, még egy kész kovászt sem fogadtam el);
  • kenyérsütés (élesztős kenyeret sem sütöttem);
  • online kurzus elvégzése (és ezt nem is látom magam előtt, pedig sok területen lenne hova fejlődni);
  • új karanténhobbiba kezdés (bár bevallom töredelmesen, a régóta tervezett biciklivásárlásunk most valósult meg);
  • sportprojekt, online edzés, jógázás (íme, a legutóbbi jógás próbálkozásom röviden. Oktató: Mindenki figyeljen befelé! Én: De én belül üres vagyok! Csoport: SEMMI nevetés, SENKI részéről – többet nem mentem.);
  • elhízás (egy egészen picit híztam, de csak azért, mert épp tök jól álltam a fogyással, mielőtt beütött a krach);
  • lakásátrendezés (jó, két szekrényben rendet raktunk – de szerintem ez nem számít, ismerek olyat, aki ábécérendbe pakolta a könyvespolca tartalmát);
  • függönymosás (ehhez még kell pár hónap, addig koszosan lógnak a függönyök);
  • DIY kézzelfogható napirend a gyerekeknek (úgyse tartanánk be, nem vagyunk azok a napirendes típusok, ami azért durva, mert ősszel elvileg iskola);
  • több netes vásárlás, mint általában (mondjuk, lehet, hogy azért, mert általában is sokat szoktam?!);
  • megnövekedett mértékű aktivitás netes csoportokban (sőt, lassan menekülök és hájdolok);
  • fogyás a stressztől (tudom, hogy gáz, de ezt azért kicsit sajnálom);
  • eddigi életmód, világszemlélet, élethez való hozzáállás megváltoztatása;
  • több alkoholfogyasztás;
  • teljesen egyedi gyerekjátékok kitalálása (néha még az is megerőltető, hogy valamit lekoppintsak a Pinterestről);
  • gyerekek napi életvitelének drasztikus megváltoztatása (ugyanazt csináljuk, mint általában, semmi durva nincs – persze hullámzóan bírjuk egymást, a helyzetet, az összezártságot);
  • komplett, többévados sorozatok meg- vagy újranézése (a Homelandet azért nézzük, de ez így lenne karantén nélkül is, és én most belevágtam a This is usba, de hagyjuk, hogy hol tartok és hányszor alszom bele);
  • totálisan más konyhaművészet kitanulása és alkalmazása (eddig még egy nyamvadt itthon befejezős fine dining menüt sem rendeltem, pedig többször felmerült már);
  • netes kihívásokban való részvétel (azaz: nem kötöttem párnát semmimre);
  • regisztráció a TikTokra (de azért rápillantottam párszor);
  • meetingelés alul melegítőben (nincs melegítőm, pont ugyanúgy nézek ki az online meetingeken, mint a korábbi offline-okon, de ez inkább annak köszönhető, hogy eddig sem keráztam ki magam különösebben a hétköznapokon, öt percem meg most is akad erre);
  • hajvágás (bárkinek, és ez nem is fog megváltozni) és hajfestés (magamnak – mivel soha életemben nem festettem a hajam, bár DTK meggyanúsított, amikor végre találkoztunk az Elviszlek magammal EXTRA forgatásán, hogy frissen festett a hajam, de neeeem, max frissen mosott volt, ami szintén nagy eredmény így karantén idején);
  • állatbefogadás (pedig a lányokban már minden felmerült, a BAGOLY is – kösz, Harry Potter);
  • golyópálya-építés otthoni biszbaszokból (hogy a faszomba lehetséges ez egyáltalán?).

Szóval időnként belém csap az érzés, hogy nem „használom ki” megfelelően a helyzetet, hogy ezek közül semmit nem csináltam meg. És olyankor hajlamos vagyok félhangos megjegyzést tenni azokra, akik igen. Pedig valójában tudom, hogy mindenkinek más a nehézség ebben a helyzetben – annak, aki dolgozik, annak, aki hómszkúlt üzemeltet, annak, aki hozzánk hasonlóan ovis gyerekek mellett dolgozik, és annak is, aki magányosan kell hogy kibírja ezt a helyzetet. Sőt, annak is, aki csak a párjával van összezárva. Mind kihívás, és mind küszködünk vele. És nekem nem lesz könnyebb attól, hogy másnak máshogy nehéz, így aztán nem is érdemes összehasonlítgatni.

#hirdetés Amiért hálásak vagyunk #24: Tóth Flóra és lányai Nola és Lana: ,,A képzeletbeli, festett és online ajtókért, amiket a karanténban is ki tudunk nyitni. Meg meg tudunk festeni." 📸: @girlzonboard @samsungmagyarorszag #teamgalaxy #withGalaxy #GalaxyS20 #amiérthálásakvagyunk #24 #kihívás #wmnmagazin

Azért leírom, hogy mi az én mondhatni pozitív karanténmérlegem, miket csináltam eddig:

  • három-négy kötetnyi Harry Potter hangos felolvasása (eddig, de folytatódik – mondjuk, már csak ezt engedem, Anne Shirley felkészül);
  • napi rendszerességű, szerintem „empowering” zenék üvöltetése;
  • egy darab gyerek megtanítása olvasni (nem egyedül, és már nagyon szeretett volna; nyomtatott írás folyamatban, már majdnem kész);
  • egy darab gyerek megtanítása biciklizni (még inkább nem egyedül, sőt, inkább csak néztem, de szerintem a szülői érdemek közösek, a hibák meg attól függően, hogy én csináltam vagy nem);
  • a húsvét megtartása a felmerülő nehézségek ellenére (+ kalácssütés is volt, sőt, babka is, persze élesztővel)
  • több koffeinfogyasztás (pedig eddig sem volt kevés);
  • a szemem tussal való kihúzásának elsajátítása (amennyi időt elvett, ezt indítom az „új hobbi” kategóriában);
  • továbbra is húslevesfőzés hetente (sosem elég belőle);
  • néhány könyv kiolvasása, de csakis ponyvák, könnyed olvasmányok, fél szemmel a gyerekekre figyelve;
  • közös családi takarítás menedzselése (nem egyedül, de én utálom a legjobban az egész családból) – igen, olyan szerencsések voltunk eddig, hogy ebben volt segítségünk, és az egyik tanulságom a karantén idején, hogy ez később is így lesz, ha végre lesz viszonylag biztonságos módja ennek, mert bevallom, hiányzik;
  • némi online shopping, de tényleg nem több, mint általában (a férjemről ez egyébként nem mondható el, khm, khm, khm);
  • leiratkozás három olyan hírlevélről, amikre teljesen feleslegesen voltam eddig is feliratkozva, csak a karantén miatt megnövekedett e-mail-forgalomban elkezdtek még jobban idegesíteni;
  • új szőrtelenítési módszerek kipróbálása (nem kellett volna, csak ennyit mondok);
  • több növény kegyetlen kinyírása (igen, eddig nem én locsoltam, és most is átadtam inkább a feladatot, miután kiderült, hogy én csak annak vagyok képes enni adni, aki szól, hogy éhes/szomjas – de annak legalább tök jól, ez egészen megnöveli a gyerekeim túlélési esélyeit);
  • legalább minden másnap főzés, és legalább mindennap végtelennek tűnő agyalás azon, hogy mégis milyen alapanyagokat rendeljek, mit együnk már megint – a napi öt étkezés (mert az ovisok annyiszor esznek ám, nem kétszer, mint egy rendes kisigényű felnőtt!) megtervezése a pokol egyik előszobája, ezt fixen mondom;
  • a felhalmozott ötven páratlan zoknink ötödének összepárosítása a másik fiókban lapító párjával – és elgondolkozás azon, hogy random párokat csinálok az összes többiből, aztán szevasz.

Összességében, bevallom, nekem ez az időszak nem szól sem az elmélyülésről, sem az új képességek kifejlesztéséről, csak pusztán a nettó túlélésről, és a körülöttem élők túlélésének segítéséről. És ehhez kurva sok kávé kell ám. Ti hogy vagytok?

Tóth Flóra