Koplaló szentek, viktoriánus csodák – Így éheztek a nők a történelem folyamán

–

Anorexia nervosa

Amikor manapság éhező fiatal nőkre gondolunk, a legtöbbünknek elsősorban az anorexia nervosában vagy esetleg valamilyen más étkezési zavarban szenvedők jutnak az eszébe. Azonban az anorexia ezen formája – annak ellenére, hogy a nevét először pont a viktoriánus időkben jegyezték le – egészen újkeletű dolog. A mai értelemben vett étkezési zavarok, különösképpen az anorexia az 1960-as évekig nem volt ismert fogalom. Ekkor kezdték el tömegével diagnosztizálni a kamaszlányokat, azóta ezt az időszakot és az anorexia kapcsolatát vizsgáló tanulmányok szinte egyöntetűen a tömegmédiát teszik felelőssé a problémáért. Az, hogy ez mennyiben igaz, illetve mennyire vonatkoztatható napjaink étkezési zavaraira, már bonyolultabb kérdés.

Azonban a női éhezés, főleg annak vallásos fajtája sem újkeletű. Amikor először hallottam A csodáról, érdekes sztorinak gondoltam, de sokkal jobban érdekelt, hogy valós eseményeken alapul-e, és ha igen – márpedig épp elég viktoriánus Anglia tematikájú dokumentumfilmet nézek hímzés közben ahhoz, hogy ezt feltételezzem –, akkor vajon mióta és miért koplalnak a nők? 

Anorexia mirabilis  

Mint minden valamirevaló önsanyargatásnak, a szándékos, szent éhezésnek is a középkorban érdemes keresnünk a gyökereit. Egészen a XIII. századból vannak feljegyzéseink koplaló nőkről, akiket az éhezésért tiszteltek, sőt akár szentté is avattak. Ha eleget keresgélünk a női szentek között, sokuk története kezdődik hasonlóan: éhesen. 

Azonban ahhoz, hogy megértsük a koplaló szenteket, szükségünk lesz némi kontextusra a középkori étkezésről. Sokunk agyában romantizálta már Hollywood a középkori étkezést: a hosszú asztalok a királyi lakomákon, a nyárson, almával a szájukban forgó malacok és a csecsemőfej méretű cupákok. Mégsem érdemes elfeledkezni arról, hogy a XIV. századot főleg a hűvös nyarak és a magas páratartalom okozta sóhiány miatt kialakult éhínség jellemezte (ennek oka: a magas páratartalom miatt nem párolgott el a tengervíz a sótelepeken, ezért nem tudták kiszárítani rendesen a sót, és emiatt nem tudtak például húst sem tartósítani). Ekkor kezdetek megszaporodni a középkori művészetben a hihetetlen gazdagságot ábrázoló étel-csendéletek (hát mit csináljon az éhező művész?) és ekkor kezdte az is beenni (haha) magát a köztudatba, de főképp a nők tudatába, hogy túlenni vagy simán csak sokat enni: bűn.

Azt kell itt megértenünk, hogy amíg az étel egyenlővé vált a gazdagsággal, a keresztény tanítások középpontjában a lemondás és az önmegtartóztatás állt: a szegények megsegítése, a saját kenyerünk elfelezése és továbbadása a „jó keresztény” fontos erényei közé tartozott.

Az étel és az étkezés, főleg annak nagyszabású lebonyolítása a testi élvezetekben való részvétellel számított egyenlőnek. 

A szakrális koplalás – amit a vallástudósok gyorsan el is neveztek anorexia mirabilisnek – a felszínen tehát a legnagyobb erények közé tartozott. Ezzel a nők, akik elutasították az ételt, azt bizonyították, hogy elzárkóznak a földi és testi örömöktől, hitük annyira erős, hogy pusztán Isten és a vele ápolt kapcsolatuk elegendő a túléléshez. Önmagukat teljesen és kizárólagosan a Mindenhatóra bízzák, amikor nem vesznek magukhoz ételt. A krisztusi élet mint minta, erősen élt a középkori emberben: a nők pedig, mivel másodlagos embernek számítottak a kor patriarchális berendezkedésében, sokszor gondolták úgy, hogy még „tisztább” életet kell élniük, mint a férfiaknak (ez külső elvárásként is létezett velük szemben).   

De mi van a felszín alatt? 

Dr. Caroline Walker Bynum, a Columbia egyetem történelemprofesszora életművében rendkívül alaposan és szerteágazóan ír a középkori nőkről és az ételhez fűződő kapcsolatukról. A középkor merev patriarchális társadalmaiban a nők döntési köre különösen szűk volt: nem lehetett beleszólásuk a saját életükbe, oktatásukba, kapcsolataikba; nem volt joguk nemet mondani vagy rendelkezni a testük fölött. Az egyetlen döntés, amely a sajátjuk volt, hogy esznek-e, vagy sem. Ugyan nem vitathatjuk el a vallásos befolyást, ám az önmaguk felett gyakorolt kontroll legegyszerűbb, legkézenfekvőbb és leghatásosabb formája az éhezés maradt. Akár tudatos társadalmi vagy „akaratérvényesítési” lépés volt, akár tiszta vallásos áhítat, kevés vesztenivalójuk maradt emiatt a nőknek: hiszen ki büntetné őket azért, amit Istenért tesznek. 

Az effajta szent éhezésnek azonban sokszor volt gyakorlati haszna is a nők számára: megfelelő indokot szolgáltatott egy házasság visszautasítására, egy hozzátartozó – ha pedig jó helyre született az ember lánya, egy uralkodó – meggyőzésére, de legalábbis valamilyen nyomásgyakorlásra.

Olyannyira összeforrt a szent éhezés és a női nyomásgyakorlás, hogy az anorexia mirabilis első feljegyzett esete is ehhez kötődik. Egészen pontosan a valamikor a VIII. és X. század között élő Szent Wilgefortis hercegnőhöz, aki szakrális éhezéssel utasított vissza egy, az apja által választott férjet. (A történelmi hűség kedvéért megjegyzendő, hogy hivatalosan nem avatták szentté, amolyan népi, folklórban megjelenő szentként tartják számon, illetve az sem biztos, hogy az akkori portugál uralkodó lánya lehetett – rendkívül népszerű szent volt a középkori portugál folklórban, és számos – egymásnak ellentmondó – feljegyzésből maradt ránk a története.)   

Szent koplalás a viktoriánus időkben 

Az anorexia mirabilis szintén egészen népszerű volt a viktoriánus érában is. A viktoriánus kor azért önmagában sem szerénykedhet, már ami a fura szokásokat, praktikákat illeti: volt akkoriban minden, az asztaltáncoltató szeánszoktól kezdve az egyiptomi múmiaevésen keresztül (nem viccelek) az érvágásig. 

A viktoriánus társadalom, a maihoz nagyon hasonlóan szomjazta a megdöbbenést és a megbotránkozást, ám a mély vallásosság és a nyakig begombolt erkölcsösség is a sajátja volt. A koplaló lányok – ami az esetek nagy száma miatt önmagában fogalommá vált az újságok címlapjain – pedig tökéletesen elégítették ki mindkettőt.  A viktoriánus morálnak része volt az erény és a tisztaság, de legalábbis annak látszata, főleg ha nőkről volt szó. Az étkezés minimalizálása, ahogy a középkorban, itt is a testi és földi vágyaktól való eltávolodást jelentette. A viktoriánus nők és fiatal lányok olyannyira próbálták függetleníteni magukat testi funkcióiktól és annak tisztátalanságától, hogy gyakran hencegtek egymásnak azzal, kinek milyen ritkán kell meglátogatnia az árnyékszéket. 

A földi vágyaktól és olyan testi szükségletektől eltávolodott, tiszta, szűzies lányok képe, akiknek még ételre sincs szükségük, tökéletesen kielégítették a viktoriánus társadalom igényeit a spektákulumra.

Az egyik leghíresebb koplaló lány, Mollie Fantcher volt, aki 1864-ben és '65-ben, két egymást követő évben is szörnyű baleseteket szenvedett: először ledobta a hátáról egy ló, majd csupán egy évre rá a szoknyája beakadt egy villamos kerekébe, ami egy egész utcán át húzta maga után az akkor 17 éves lányt. Mollie ezután egész életére ágyba kényszerült, ám ez nem állította meg, hogy címlapokra kerüljön. A lányt a sajtó gyorsan „A brooklyni enigma”-ként emlegette, mivel azt állította, különös, természetfeletti képességekre tett szert: képes olvasni az emberek gondolatait, vagy épp magába szívni egy könyv teljes tartalmát csupán azzal, hogy a borítóra helyezi a kezét. A családja szívesen fogadta az adományokat azoktól, akik meg akarták látogatni az ágyhoz kötött lányt néhány jóslatért. A csodálatos képességeket pedig mind egy dolognak tulajdonították, annak, hogy a lánynak többé nem volt szüksége ételre. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nancy Munford (@nancymunford) által megosztott bejegyzés

Az 1800-as évek vége és a századforduló alapvetően hemzsegett a különböző neospirituális irányzatoktól, vándorcirkuszoktól és karneváli mutatványosoktól. A koplaló lányok többsége állította, hogy az éhezés mellett különböző képességekkel rendelkeznek, amiket a legtöbbjük szívesen meg is csillogtatott, ha volt rá fizető néző. Természetesen vallási áhítatból koplaló lányok is akadtak, akiket amolyan még élő szentekként kezeltek, közülük talán leghíresebb a német Therese Neumann volt, aki azt mondta magáról, egész életében nem fogyasztott mást, csak az áldozati ostyát. 

Halálos is lehet

A csoda című film több esetből is merít, ezek közé tartozik a walesi koplaló lány, Sarah Jacobs története, ami az azonos című könyvet is ihlette. A lány szülei állították, hogy a gyermekük évek óta él víz és élelem nélkül. Ezzel pedig gyorsan nagy érdeklődésre tettek szert – és az adományok is elkezdtek beérkezni a családhoz –, azonban a médiafigyelemmel együtt szkeptikus orvosok is megjelentek. A szülők beleegyeztek, hogy lányukat 0–24 órában monitorozzák a londoni kórház nővérei, de továbbra is állították, Sarahnak nincs szüksége vízre vagy táplálékra. A fiatal nő a megfigyelés alatt, egy hét elteltével éhen halt. A szülőket, akik ezt követően is ragaszkodtak az igazukhoz, 1870-ben ítélték el emberölésért. 

Számos koplaló lány története maradt fent, hála a viktoriánus sajtó szenzációhajhász természetének, ám kivétel nélkül minden eset hitelessége megdőlt.

A korabeli orvoslás nevezte azonban először a koplalást anorexia nervosának, itt még csak utalva arra, hogy valószínűleg valamilyen pszichológiai eredetű jelenségről van szó. Ekkoriban még többnyire hisztériának minősítették a női véleményeket és az önálló akaratot, a főleg kamasz lányokra jellemző koplalást is ennek egyik válfajaként, a gyenge női idegek tüneteként könyvelték el. A mai értelemben vett anorexia, mint ahogy már korábban említettem, csak később vált bevett fogalommá és kezelendő mentális betegséggé. Azonban több történész és szociológus vél felfedezni kapcsolatokat a mai anorexia nervosa, a középkori anorexia mirabilis és a viktoriánuskori koplaló lányok között. A test fölötti kontroll, annak befolyásolásához való jog és az önmagunkról kialakított kép fölötti autoritás mind olyan témák, amik felmerülnek a modern anorexiában szenvedők és a középkori vagy viktoriánus nők esetében is. 

Források: ITT, ITT és ITT

Polner Laura