–

Nem, nem, soha!

Az egész úgy kezdődött, hogy már akkor irtó különcnek gondoltam magamat, amikor pár évvel ezelőtt berobbant a kovászmánia, meg a házi cipós kivagyiskodás, és minden magára valamit is adó gasztroblogger bősz veknisütésbe kezdett. Én ugyanis szentül elhatároztam, hogy ebből dafke kimaradok, minek is bajlódnék a kenyérsütéssel, amikor van a környékemen legalább három kiváló pékség és amúgy sem eszünk itthon sok kenyeret a bikinitestre a karcsú alakunkra az elfogadható kinézetünkre való tekintettel hogy ne hízzunk még tovább… nem eszünk sok kenyeret, és kész. 

Aztán jött a karantén, hirtelen eltűnt a boltokból az összes élesztő, a világ pedig ezzel párhuzamosan a több milliárd pék glóbusza lett. De bizony még akkor is bőszen vertem a mellkasomat, hogy több milliárd mínusz egy, én ugyan nem fogok nekiállni bohóckodni itt mindenféle kovászokkal. Ezt könnyedén meg is tehettem, egyrészről mert titokban porélesztő (és őrölt fahéj, kurkuma, meg valamiért szódabikarbóna) felhalmozó vagyok, másrészt, mert lisztből élesztő nélkül is varázslatos dolgokat lehet fabrikálni (és most nem a sógyurmázásra gondolok). Elő is vettem a tésztagépemet meg a gofrisütőt, kevertem be palacsintát, szaggattam ki nokedlit, miközben a bajszom alatt morgolódtam a közösségi oldalaim feedjét elárasztó tengernyi házi fejlesztésű kovászos kenyér láttán.

Na, ez az, amit én SOHA nem fogok csinálni. Csak azért se.

Soha ne mondd, hogy soha!

Aztán elolvastam Szabó Anna Eszternek a kovászos kenyérről szóló írását, felidéztem az ő rozskenyerének az ízét, amit egyszer behozott a szerkesztőségi meetingre egy kis tálka vaj kíséretében, amiből én rögtön tudtam, Anna jó és bölcs ember, a nosztalgiázás után elmorzsoltam pár meghatott könnycseppet, majd mire kettőt pisloghattam volna – magamat is meglepve – felhívtam anyukámat telefonon, nem adna-e nekem a saját anyájából (mármint a kovászából, nyugi) egy darabkát, hogy megkezdhessem én is a kovász farmingot. Így került hozzám egy félig teli befőttesüveg gyanús állagú, még gyanúsabb illatú trutymó. 

– Okés, köszi… – húztam a számat bizalmatlanul – és akkor most hogyan tovább? Hogy lesz ebből a kulimászból Instagram- kompatibilis kontent? Akarom mondani, kovászos kenyér?

Mire anyukám megígérte, hogy e-mailen átküldi beszkennelve az ő anyakovász apukájának angol nyelvű instrukcióit, ami valójában az interneten fellelhető kovász témák kvintesszenciája, a Kanadában élő Béla ugyanis (aki a kovászunk ősapja) roppant precíz ember, évek hosszas munkájával kísérletezte ki a tuti módszert, csak hallgassak rá. Egyébként meg nincs más dolgom, mint megetetni a kovászt egy-egy kiskanál vízzel, liszttel a harmadik és a hatodik nap, hetedik nap kezdhetem a sütést, nyolcadik nap meg is lesz a kenyér, hadarta anyukám, meg még pár gyanús instrukciót (mit ne tegyek semmiképp az üveg mellé, hogyan lélegeztessem és melyik az a kelesztődal, amitől megindul a trutyi), de már szaladt is tovább a dolgára, mert sohasem ér rá túl hosszan. Nem sokkal később a Béla-féle dokumentum is megérkezett… teljesen más, de legalábbis erősen eltérő instrukciókkal… és én, kérlek, itt követtem el az első hibát.

Beütöttem a Google-be, hogy „kovász etetése”.

És elszabadult a pokol

Az az igazság, hogy ez a „néma élőlények táplálása” nevezetű projekt nekem sohasem ment túl jól, konkrétan én vagyok a szobanövények két lábon járó holokausztja, nálam még a vágott virágok is tovább élnek, mint a cserepesek. Ráadásul épp azon a napon öltem meg a lányom Pongrác nevű bonszai-át, amikor hazakerült a kovász (akit – ezt kovászkörökben mindenki tudja – szintén el szokás nevezni. Nálunk a hatodik napon a Istenverte Szaros Lófasz nevet nyerte el a keresztségben, mert addigra már aludni nem tudtam az idegtől, de erről majd lentebb), szóval nem mondhatnám, hogy szerencsés volt a csillagok együttállása. És ezen, drága barátaim, az internet egyáltalán nem segített. És akkor most finoman fogalmaztam.

Nem kertelek, pár órányi bősz internetes mélybúvárkodás után kovász témában kezdtem úgy érezni: nemcsak hogy kenyeret nem fogok tudni sütni soha a bánatos életben, de enni sem, mert ezt a szentséget semmilyen formában nem lesz képes befogadni a szervezetem. Az instrukcióknak olyan gazdag és kaotikus világába csöppentem, amely alapjaiban rengette meg az egész világról való felfogásomat. Tényleg, mi végre is vagyunk itt a földön, ha emberek képesek egy rossz mozdulattal éhen halasztani egy kis vizes lisztet? Végső zavarodottságomban aztán elkövettem a következő hibát. 

Beírtam a Facebook keresőjébe, hogy „kovász csoport”.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Az első kovász csoportról tizenkétszer pattantam vissza, de Anna megnyugtatott, az annyira elit banda, hogy neki is hónapokba telt, amíg felvételt nyert az alapozó szintre, nem engednek be oda bárkit (a haladóba meg ne is reménykedjek ebben az életben, kevés vagyok ahhoz). Végül sikerrel jártam egy másikkal, így feltárult előttem egy egészen furcsa világ.

Íme, egy jó hír azoknak, akiknek nincs gyerekük, de vágynak a szaranyaság érzésére: csatlakozz egy kovászos csoporthoz, rögvest inkompetens idiótának fogod érezni magadat.

Gyorsan kiderült számomra, a matéria, ami első pillantásra nem tűnik túl szofisztikáltnak, hiszen nem több, mint víz és liszt keveréke szobahőmérsékleten erjesztve, valójában egy rettenetesen szigorú, fanatikus szekta alapköve, bibliája, imádatának és rettegésének az istene. Egy szektáé, ahol a másokat (és néha magukat is) kirekesztő tagok önmarcangolásánál már csak a mások marcangolását élvezik jobban. Ahol a miatyánk úgy kezdődik, hogy „vegyél ki belőle egy kiskanállal”, ahol minden kőbe van vésve, de semmi sem, ahol az adalékok egy kokain-díler nanogrammra pontos mérlegén vannak precíziósan elszámolva, majd a körülményekhez mérten módosítva (úgy is mint: szobahőmérséklet, lisztminőség, vízminőség, levegő-páratartalom, edényösszetétel, a lakáson áthúzó léghuzat sebessége osztva a föld tengely körüli mozgásának nyolc-tizenhatodával, majd a szomszédasszony macskájának pillanatnyi hangulatával felszorozva, illetve ezen tényezők tetszőleges kombinációja), ahol a kovász még a család ölebénél is megbecsültebb helyet kap, mert az előbbi vizes palack mellett heverészhet, és naponta akár többször is megetetik, úgy lesve minden egyes böffenését, mintha életek múlnának rajta. 

Gyilkossági kísérlet

Ez volt az a pillanat, ahol a lovak közé dobtam a gyeplőt.

Megpróbáltam, kérem, belenéztem a kovászhurrikán szemébe, és felismertem, hogy én ehhez túlságosan esendő vagyok.

Szépen lecsuktam netet, könyvet, csoportot, töröltem az agyamból az elmúlt napok során összegereblyézett tudást, főleg, mert már éjjelente éhesen felsíró kovászokról álmodtam, kicsaptam a konyhapultra a trutymós bödönt, és ahogy esik, úgy puffan, fittyet hányva minden tudományosságra, etettem, kevertem, amikor épp eszembe jutott. Közben titkon abban reménykedtem, slendrián hozzáállásomnak hála hátha feldobja a pacskert az Istenverte Szaros Lófasz, így mentesülhetek ettől az iszonyatos felelősségtől, amit az erjesztett liszt hozott az életembe. 

A módszer pedig, láss csodát, működött. Egy hét szaranyás szorongás, majd pár nap nemtörődöm dacosság után a kovászom megizmosodott annyira, hogy elkezdhettem a kenyérkészítést… ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a szombat reggel megdédelgetett trutyiból másnap délelőtt már ehettük is a kész terméket. Ami nem lett rossz… de ha belegondolok, hogy egy köpésre tőlünk megvehettem volna ugyanezt pár száz forintért egy perc alatt, megspórolva temérdek aggódást, hajtogatást, vacakolást és mosogatást… De hát, ki akarja hülyének érezni magát? Senki, úgyhogy itt el is követtem a harmadik hibát: sikerélményemtől felbuzdulva felhívtam a nagymamámat, hadd lássa, micsoda egy remekbe szabott háziasszony lett belőlem. 

Dédanyáink? Egy nagy frászt!

„Mi a bánatnak sütsz, Boriskám, kenyeret, amikor ott van az a sok jó pékség?” – tette fel a tízezer dolláros kérdést a nagymama, persze a választ most sem várta meg, hanem folytatta: „Az én nagymamám is sütött kovászos kenyeret, kényszerből, mert a háborúban nem lehetett kapni élesztőt. Autolízis? Maghőmérőzés? Méricskélés? Minőségi liszt? Ugyan már, édes fiam, ne bolondozz! A konyhapulton volt egy kis bögréje, abban volt az a gusztustalan kulimász letakarva egy kistányérral. Anyád is hozott át a múltkor a saját kovászos kenyeréből, nem mondd neki, fiam, de szerintem irtó savanyú volt. Én élesztős kenyeret sütöttem, amikor zárva voltak a boltok vasárnaponként. Nincs vele annyi fakszni, és finomabb is. Hogy az nem is igazi kenyér? Na, bumm, tojok rá.”

Közben azért Annánál is bejelentkezem az eredménnyel, ha már végigbábáskodta velem nagy türelemmel a folyamatokat.

„Ez a trükkös a dologban, vért izzadsz és a pokolba kívánod az egészet, aztán a siker elveszi az eszed. Olyan ez, mint a gyerekszülés. Leszámítva, hogy ezúttal a kemény munkád gyümölcse fél óra alatt eltűnik.”

– összegzi a lényeget.

A maradék kovászom azóta a hűtőben pihen, arra várva, hogy a hormonok megtegyék áldásos hatásukat, és elfelejtsem a vele járó tengernyi macerát. Még nem történt meg… és hát a sarkon tényleg isteni kovászos kenyeret lehet kapni. Nekünk pedig kutya-, akarom mondani állampolgári kötelességünk fenntartani a kis- és középvállalkozásokat, nem igaz? 

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak