„Mikor kezdődik már?”*

A gyerekeim annyira alfa generációsok, hogy egy tévéműsorral kapcsolatban (amit azért nézhettek, mert az apukájuk csinálta) el kellett magyaráznunk nekik, hogy bizonyos dolgok nem akkor kezdődnek, amikor mi akarjuk, hanem van egy tőlünk független kezdési időpont, amihez nekünk kell alkalmazkodnunk (márpedig a lineáris televíziózásban ez történik). Ez a mozival sincs másképp, ők valahogy úgy gondolják, hogy ha elfoglalták a helyüket, akkor a filmnek máris kezdődnie kell(ene). Most nem ez történt, egyrészt kicsit korán érkeztünk, másrészt csúszott is a sajtóvetítés, a filmhez kapott 3D-szemüvegeket pedig csak két percig találták önmagában szórakoztatónak. És körülöttünk is repkedtek a „Mikor kezdődik már?” kérdések, mintha mindenki a Shrekből lenne a Szamár, aki percenként kérdezte, hogy „Mikor érünk már oda?”. Izgultam is, hogy ezek után sikerüljön a filmnek lenyűgöznie a növekvő elvárásokkal várakozó gyereksereget, de előre elárulom, hogy szerencsére ez az első másodpercekben helyrebillent.

Nem vagyok szakértő, de az elmúlt években egyszerű gyerekfilmekre gyerekkel együtt moziba járó emberként azt tapasztaltam, hogy a rendezőkkel időnként kicsit elszalad a ló, és azt gondolják, hogy kis-/közepes gyerekeket is le tudnak kötni két órán át egy-egy filmmel. Szerintem ez még a világ legizgalmasabb filmjével is lehetetlen feladat másfél óra után,

úgyhogy megnyugodva konstatáltam, hogy a Minyonok: Gru színre lép „csak” másfél órás. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ennél hosszabb filmnek inkább otthon állnék neki, mert pontosan másfél óra után válik a gyerekek számára kényelmetlenné a moziszék, érkezik „le” az elfogyasztott víz vagy ital, és múlik el a moziélmény varázsa. 

„Ez egyszerre szuper és ijesztő”*

Ezt a mondatot a nagyobb lányom mondta a szerintem nagyon menő, és a 3D-s élményben rejlő lehetőségeket egyáltalán nem arcba tolóan, hanem nagyon is élvezetesen kihasználó nyitó akciójelenet után. És teljesen igaza volt, szerintem néhány ölős-baszós filmrendező a fél karját odaadná egy ilyen üldözős jelenetért, csak hát teljes mértékben animációban mégiscsak nagyobb a mozgástér.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A film extrája, mondhatni fűszere a 3D, nekem konkrétan életem második 3D-s élménye (az első az Avatar volt, ami nem rántott be annyira, de azért érdekes volt). Lehet, hogy torzít az emlék, de valahogy akkor nem éreztem azt, hogy a technika hozzátesz az élményhez, amit a történet ad. Itt viszont pont az történt:

a sztori önmagában izgalmas volt, és az a néhány kiemelkedő pillanat, amikor a 3D hozzáadott egy pluszélményt, különösen élvezetessé tette.

Fogalmam sincs, hogy otthoni körülmények között mennyire megvalósítható ez a 3D-s élmény, de nyilván az a vászonméret meg az a hanghatás is kell hozzá, ami csak moziban elérhető. Szóval engem lenyűgözött.

„Öt, nem, hat, nem, hét kedvencem volt a filmben”*

Innentől nem tudom elkerülni a spoilerezést, de igyekszem visszafogni magam. A történet röviden annyi, hogy a kisgyerek Gru, aki az otthona pincéjében, a nagyon viccesen nyomasztó anyja mellett már bontogatja gonosz kis szárnyait az őt mindenben segítő, egyszerre cuki, de a gonosz terveket lelkesen támogató minyonok mellett, csatlakozni szeretne az Álnok Hatos nevű szupergonosz csapathoz. És mivel az Álnok Hatos egy cselszövés következtében éppen Álnok Ötössé vált, keresik a hatodik tagjukat, de természetesen nem vesznek komolyan egy gonosznak készülő kisgyereket. Aki éppen ennek köszönhetően sikeresen ellopja a frissen szerzett, gonosz szellemeket magába záró szuperhatalmat jelentő medált. A medál közben eltűnik, az Álnok Hatos hiányzó tagja előkerül, és szépen lassan körvonalazódik, hogy a gonoszok között ki az, aki valójában „jó” is egyúttal. 

Abban a világban, ahol időnként tényleg egy rosszul megfogalmazott nyilatkozat miatt lesz valaki persona non grata bizonyos körökben, ahol nem szabad hibázni, mert akkor máris megbélyegeznek, kimondottan megnyugtató látni, hogy egy a példaképéhez és a barátaihoz is (kis kilengéssel) lojális kisfiú a főgonosz, aki közben egyúttal pozitív hős is tud lenni.

Lehet, hogy túlgondolom, de nekem ez azt sugallja, hogy lehetünk egyszerre „főgonoszok” (hiszen kinek nincsenek kegyetlen gondolatai, egy teljesen hétköznapi helyzetben is, például a dugóban ülve), de közben jó fejek.

Egy nemrég megjelent és agyonreklámozott streamingszolgáltatónak köszönhetően együtt nézzük a Kacsameséket a gyerekeimmel. A nosztalgia részét imádom, de azt kell mondanom, azért szerencse, hogy fejlődött azóta az animációsfilm-készítés, mind történet, mind látvány tekintetében. Mert ott is kicsit hasonló az alapfelállás: a pénzéhes, önző és undok Dagobert bácsiról végül részről részre tudjuk meg, hogy a családját még a pénznél is jobban szereti általában. És szerintem szuper üzenet összességében, hogy nem kell tökéletesen csinálni az életet, mert nem is lehet. 

A film címével (Minyonok: Gru színre lép) egyébként nem vagyok teljesen elégedett, az angol kicsit jobb (Minions: The rise of Gru), az ugyanis Gru felemelkedéséről beszél, ami nem pont a színre lépéssel egyenlő. Ráadásul inkább Gru a főhős, mint a Minyonok, szóval ebben a tekintetben is megtévesztő.

Azt viszont imádom, ahogy a későbbi filmekben feltűnő, csodás karakter Dr. Senkiházi már itt megjelenik. Gru mamája is más picit, mint ahogy a többi grús filmben megismertük, de ez szerintem egyáltalán nem zavaró. Sőt, felfoghatjuk jellemfejlődésnek (vagy visszafejlődésnek, attól függ, honnan nézzük). 

„Pisilnem kell… de kibírom, mert nagyon izgi”*

A sztori végén még vannak csavarok, és az egész nagyjából olyan, mint egy jól megcsinált, fordulatos és látványos akciófilm gyerekverziója. Ami már csak azért is jó, mert nagy rajongója vagyok a jó akciófilmeknek, és nagyon örülök neki, hogy a gyerekeimet is teljesen lenyűgözte a film. Szóval már látom, hogy hamarosan együtt fogjuk nézni a jobbnál jobb filmeket.

Ezt pedig akkor is jó szívvel tudom ajánlani, ha tényleg több ezer filmet kapsz meg ugyanezért a pénzért egy streamingszolgáltatónál, mert élmény, és nem csak megúszós időtöltés néha kilépni a komfortzónánkból.

A forgatókönyvet egyébként ugyanaz a Cinco Paul írta, aki az összes eddigi grús és minyonos filmét, amik az elsőt leszámítva azért hullámzóan voltak pozitívak az én szubjektív meglátásom szerint, a rendezők pedig a szintén veterán „grús” Kayle Balda és a társrendezőként szinte kezdőnek számító, de többek között a Simpson családot is rajzoló Brad Ableson. Én köszönöm nekik az élményt. Meg a lányaim is, akik azóta arra készülnek, hogy ők is szupermenő szupergonoszak legyenek felnőttkorukban. (Spoiler: nem lesznek, senki ne izguljon, túl cukik hozzá.) 

A film egyébként 12-es karikával fut, de a majdnem hét- és a nyolc és fél éves, már több 12-es karikás animációs és élőszereplős filmet látott gyerekeim világába tökéletesen belepasszolt, sem félelmetesnek, sem túl gyorsnak, sem érthetetlennek nem találták.

Tóth Flóra

* Gyerekeim reakciói a film előtt, alatt és után.

Fotók: UIP-Duna Film