Szabó T. Anna: Nekem az örömön kívül semmi sem egyértelmű a világban

–

Milanovich Domi/WMN: Azt írtad a közösségi médiában a Vagyokról, hogy számodra ez eddig a legfontosabb könyved. Miért? Mit jelent általában egy költő életében, illetve személyesen a tiédben, hogy kiadták az összegyűjtött verseidet?

Szabó T. Anna: Ha azt mondták volna negyvenéves koromban, hogy tíz év múlva lesz egy ilyen kötetem, azt gondoltam volna, dehogyis. Sok költő, köztük Ady, meg sem élte az ötvenet. Örülök, hogy ez nekem megadatott, és az is bennem van, hogy ha most nem, akkor ki tudja, mikor jelenhetett volna meg a Vagyok. Egyre nagyobb a papírhiány, és az is bizonytalan, egyáltalán mi lesz a világgal. Jó érzés, hogy a verseim egyben megvannak. Egyrészt a régi műveimet már nehezen lehetett beszerezni, másrészt elég következetesen építettem fel a köteteimet (talán az első kivételével), és ezt most egyben is lehet látni. De kicsit zavarban vagyok, mert ennek már súlya van.

Remélem, ez a könyv nemcsak a polcon foglalja majd a helyet, hanem az emberek agyában és a szívében is. 

M. D./WMN: Nem véletlen, hogy ezt a kettőt említed, a gondolkodást és az emóciókat. A hátsó borítóra is a Horog című versed került, ami azzal zárul: „érzek tehát / vagyok”. 

Sz. T. A.: Én írok prózát, tanulmányt, színdarabot, mindenfélét, de a vers különleges helyet foglal el az életemben. Nekem ez a legfontosabb, mert én mindig költő akartam lenni. A látásom költői, a dolgokhoz való hozzáállásom költői. A vers számomra közvetlen kapcsolat a zene és az ember között, tulajdonképpen az érzelmek dallama. Azon gondolkodom, romantikus vagyok-e. Valószínű, az vagyok, de ez a Tóth Árpád-i lélektől lélekig dolog, ez nekem nagyon fontos, és a vers közvetlen módon tudja ezt. Sőt, nem csak a vers. Maga a ritmikus szöveg, amely egyszerre átok és áldás. Idefele az úton például váratlanul bekúszott a fejembe egy mondóka, Székely Magda, az Éden című könyv írója hallotta gyerekkorában egy valószínűleg ellenszenves embertől: „Ne piszkakógá, mert csikirikácsi – nyakon üt a bácsi”. Annyira szörnyű, hogy ez egy neveléstechnika volt, még ha viccnek szánta is az illető. 

A legelemibb rímélményeink ilyen mondókákból jönnek, én magam is rengeteg ilyet hallottam a nagymamám magyarfenesi falusi örökségéből, és gyakran csak később jöttem rá, miért is mondták őket. Persze volt köztük olyan, amelynek elfogadható funkciója volt, például hogy ne nyúljon konnektorba a gyerek. De ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy nekem ilyen elemi, gyerekkorból való viszonyom van a költészethez. Valaki írt egyszer egy bugyuta mondókát, ami értelmetlen és furcsa, és az rám hat: sok évvel később ülök a kocsiban, vezetek, és eszembe jut, talán önkínzásképpen, mert nyilván lelkiismeret-furdalásom volt, hogy késésben vagyok.

Az elemi szóörömtől könnyen el tudok jutni a szóőrületig, és ez a kettő lehet, hogy ugyanaz. Lehet, hogy az öröm teljes bolondság.

M. D./WMN: Azt mondod, elemi viszonyod van a költészethez, de nekem úgy tűnik, magához a világhoz is van egy hasonlóan elemi viszonyod. Erre utal talán a cím is, hogy a „vagyok” szó elől hiányzik az „én” személyes névmás. Nem ÉN vagyok, hanem csak vagyok, szoros kapcsolatban a természettel, a többi emberrel, a nyelvvel. 

Sz. T. A.: Nagyon jó, hogy ezt mondod, mert attól féltem, nem derül ki, és a Vagyok túl dölyfösen hangzik majd. Igen, azt hiszem, nekem az örömön kívül semmi sem egyértelmű a világban. Én egyébként nagy álmodó vagyok, mindig is érdekelt, mi az igazság, mi az álom, mit árul el rólunk az, hogy mit gondolunk valóságnak. Gyerekkori versélményem Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma, arról, hogy ki álmodik kit, és ki az, aki van, mennyire számít ez abban a pillanatban. A feloldódás állapotában nem számít, de minden más pillanatban a „vagyok” egy nehézség, egy teher. Még a rigó – amit a borítóra választottam – sem egyértelmű. Nemrég olvastam, hogy az érzékiségnek, a kísértésnek is a szimbóluma, végül is érthető, mert annyira szépen énekel, hogy az embernek még kedve támad élvezni az életet… És persze az ördög is fekete, tehát a rigó is rossz, egyszerű ez.

Szóval a rigó az, ami bennem mindig is megvolt: az életvágy, ez pedig a puritánság ellentéte, és a vágy, ha jól értelmezem, végtére is ördögi. Még ebben is itt van ez a kettősség, hogy soha nem tudom eldönteni, valami jó-e, vagy rossz. Kivéve a feloldódó örömet, amikor nem vagyok. 

Egy Rakovszky-vers volt rám nagy hatással, az a címe, hogy Pillanatkép. „Augusztus Erkély Este hat / sötétedik Boldog vagyok / és nem vagyok A vízszintes irányok / befagynak röptükben A távlat / lefele szív Boldog vagyok / és nem vagyok […]”. Ez a pillanat, amikor kihajolsz a mélység fölé, és látod, milyen kevés választ el attól, hogy nem vagy, ez nekem is fontos volt egész életemben. A halál foncsorozta élet, mondjuk így, amitől még fényesebben ragyog minden. Poe a perverzió démonának nevezi ezt a momentumot. A Rakovszky-versnek ráadásul úgy van vége, hogy nem derül ki, túlélte-e ezt a kísértést. 

M. D./WMN: A Vagyok persze a nemlét felől is olvasható, hogy még vagyok, de ez a halandóság miatt csak átmeneti.

Sz. T. A.: Igen, ez a könyv helyettem fog majd beszélni, ennek nagyon is a tudatában vagyok. Igazából vágyom is rá, hogy helyettem beszéljen. De ez a könyves családból való származásnak is velejárója. Ott vannak a polcomon az apám, a nagyapám könyvei, és most már az enyémek is. Az én sorom még nem olyan hosszú, de araszolgatok feléjük.

M. D./WMN: Térjünk vissza kicsit a feloldódás állapotához. A verseidet olvasva feltűnt, milyen intenzív figyelemmel vagy jelen a mindennapjaidban, mennyire részletgazdagon észleled a belső és külső környezetedet. Nem mond ez a kettő ellent egymásnak: a feloldódás és az állandó (ön)reflexió? A kötet bemutató videójában felelevenítetted például, hogy még a szülőszobára is jegyzetfüzettel mentél. 

Sz. T. A.: Ez nagyon jó kérdés, mert tulajdonképpen a leírás kényszerében vagyunk, ami egyfajta igazolás. Persze írni nem ezért kezd az ember, főleg gyerekkorában nem, de publikálni igen. A publikálás arra való, hogy valamiképpen igazold önmagad, és azt, hogy létezel. A fiatal írókat elégedetté teszi, hogy ott a nevük az újságban – a név megteremtése ilyenkor nagyon fontos, még Petőfinek is az volt az első dolga a Baradla-barlangban ezernyolcszáznegyvenötben, hogy szép nagy betűkkel felírta a nevét a falra. Nyomhagyási kényszerben vagyunk, mi, akik írott kultúrán nőttünk fel – ez az egyik része. A másik része pedig a kíváncsiság, a megfogalmazhatóság kérdése. Elemi szóöröm ide vagy oda, én szinte pillanatonként vesztem el a hitemet a megfogalmazhatóságban. A pontosságra törekvés viszont azért fontos, mert ezáltal látni tanítjuk egymást, és beszélni is.

De a vers mindig egy kísérlet, a leírás kísérlete (persze a regény is az, erről Gyuri tudna neked mesélni). Van például egy versem, a Kísérlet borral és gyertyával: iszod a bort, és égeted a gyertyát, így az időfaktor miatt nem tudod megírni őket.

Mégis benned van a változásnak egyfajta rögzítési vágya. De ha úgy vesszük, minden írás kísérleti, hiszen mire leírjuk, már nem az van, mire lefényképezzük, már nem az van. Ezért megunhatatlan élmény a felhőnézegetés: egyszerre gyermeki és a legtudományosabb, legérdekesebb dolog a világon.

Később egyébként arra is rájöttem, hogy a leírás technikáját tudom használni szerelmes versben. Ha jól leírok például egy talpat, azzal az egész testet le tudom írni, mert az egzaktság, ha elég érzéki, áthevítődik. 

Tehát van egyfelől az auditív érzékiség, Weöres Sándortól A galagonya jó példa erre, amit, képzeld el, tényleg mindenhol tudnak az országban. Rengeteg pici településen voltam mostanában, és mindenhol áhítattal mondják velem együtt kórusban a kisiskolások, ilyenkor visszatér a hitem a versben. A galagonyában benne van az elemi gyönyörködés, de azért ravasz és többrétegű szöveg. Ugyanakkor láttam a hatását a gyerekeken, egy kétéves kislány el is sírta magát annál a résznél, hogy „lánnyá válik, / sírni kezd”. Ennyire elemi hatása van a szóvarázslatnak. Másrészt pedig ott van a leírás taktilitásának eufóriája, amire az irodalom való: hogy belekerüljünk. Ezt a kettőt, a zeneiséget és a tartalmat fontos egyensúlyban tartani. De néha el is kell engedni egy-egy verset, hadd szóljon. Aztán majd máshol ellensúlyozod egy egzaktabb szöveggel.

M. D./WMN: Említetted korábban a rigót, amiről tudom, hogy mint énekesmadár, egyfajta totemállatod. Erről eszembe jutott egy önismereti játék, van kedved hozzá? Pszichológusok nemcsak azt kérdezik meg néha, hogy milyen állat lennél, hanem azt is, hogy milyen növény, étel, vagy tárgy. 

Sz. T. A.: Valamilyen fa lennék, az biztos. Most épp nyárfával ülök szemben, ráadásul kettővel, és már be is kapcsol bennem Kányádi Két nyárfa című verse.

Az a helyzet, hogy amikor ránézek valamire, azt rögtön versben is látom.

Ez tizenöt éves korom óta így van, mert mikor Gyurival megismerkedtünk, azzal szórakoztattam, hogy mondjon nekem valamit, és én mondok róla egy verset. Vagy ha nem tudom fejből, akkor legalább tudom, melyik könyvben találja meg, és hol. 

M. D./WMN: Mennyi verset tudsz fejből körülbelül?

Sz. T. A.: Régen tudtam rengeteget. Töredékekben még mindig sokat tudok idézni. Valahogy olyan ez, mint az azonos című filmben a mátrix: szinte folyamatosan megy előttem a kód – és ez persze nem biztos, hogy mindig jó. Néha el is kell tudni húzni ezt a függönyt, amikor például az ember írni kezd, akkor muszáj is, hogy ne másnak a hangján szólaljon meg. Így voltam Nemes Nagy Ágnessel, akinek kívülről megtanultam az összes versét. Egy ideig nem is tudtam írni, állandóan ment az ő kódja előttem. Szóval itt van velem szemben ez a két nyárfa, és akkor be is indul bennem, hogy: „Vagyunk ketten két szép nyárfa”, Kányádi, az erdélyi hagyomány, Gyuri, egy budaörsi nyárfa, amit nemrég kivágtak, és így tovább, és így tovább. 

Mindegy, szóval fa lennék. De hogy milyen fa, az attól függ, hol vagyok, mit látok előtte. A fa nekem a rögzítettség, hiszen, a madárral ellentétben rabja a helynek, ahol él, nem tud elmenni. A fát kivágják, meggyötrik, az Ovidius-féle Átváltozásokban is tragikus történetük van a fáknak. De a szenvedésen kívül van benne egy ilyen nagyon mesei dolog. Ismered azt, amikor a királykisasszonyt megölik, beleugrik a vízbe, és hallá változik? És amikor a halat megeszi a hattyú, hattyúvá változik? Aztán a tollból, bármilyen kicsi darabból ismét feltámad? A fa is ilyen, képes újra kihajtani, ami által mitikus térbe helyeződik. 

Milyen étel lennék? Azt látod, nem tudom elképzelni. A legnagyobb horror, hogy engem megesznek, de ez messzire vezetne. Nálunk főzni is sokszor Gyuri főz, ugye. Talán savanyú uborka lennék, mert azt ettem legtöbbet gyerekkoromban, amikor lakomákról ábrándoztam. Hiánygazdaság volt, és általában azt találtam otthon, azt ettem.

Nekem a legpozitívabb dolog a savanyú uborka: benne van az egész lakoma, a terített asztal, a fűszerek. Igazi képzeletindító.

Tárgy meg egy fából készült madár lennék, az, amit nemrég vettem. Amikor gyerekekhez megyek, ezt szoktuk körbe adogatni, és közben azt mondjuk: „száll a madár ágról ágra, száll az ének szájról szájra”.

M. D./WMN: A rigómotívum tényleg végigkíséri az életedet. Egyéves korodban kaptad meg életed első könyvét, Weöres Sándor Ha a világ rigó lenne című kötetét. Tizenkét évesen a rigók dalát szeretted volna megfejteni, amikor az első versedet írtad – derül ki A költők című művedből. Most itt van ez a könyv, ez a borító. Érezhető egy szép ívű folytonosság az elmúlt évtizedekben – de mi az, amiben költőként a leginkább változtál? 

Sz. T. A.: Talán az, hogy elkezdtem merni prózát írni, ez fontos dolog. Tehát nem kell mindent feltétlenül versbe tennem, ha látok valamit. Most már azért a legtöbb dologról tudom, hogy vers- vagy prózaalapanyag. Emlékszem, amikor gimis voltam, OKTV-témának feladták Pilinszkyt és Kálnokyt, de én azt hittem, egyszerre adják fel. Nem tudom, hogy lehetett ezt félreérteni, vagy talán tényleg úgy volt, de azt nem hiszem. Ez két teljesen különböző pólus. Pilinszkynek ez a nagyon letisztult, elképesztő erejű világa, amely az én izgágaságommal egy szinte elérhetetlen ideálkép. És Kálnoky, a maga bőbeszédű, kitárulkozós stílusával, lassabb tempójával. 

És furcsa, de most, az új verseimben érett be nekem igazán Kálnoky, de Tandori is. Neki voltak még ilyen hosszabban pöszmögő szövegei, ahol nem az izgatottság a lényeg, hanem az őszinteség, maga a mesélés, akár érdekes, akár hétköznapi dolgokról van szó. Tehát ennyi változás mindenképpen van, hogy ezeket a hatásokat beengedem a verseimbe. De inkább az a kérdés, ezek után mit fogok csinálni.

Sokat jár a fejemben Nemes Nagy Ágnes saját magának írott feljegyzése: „énnekem már semmi se tetszik, / nem akarok úgy írni, ahogy eddig”. De amikor az ember a régi dolgait olvassa, ez óhatatlanul benne van.

M. D./WMN: Az Eső napja című kötetedben megjelenik a társadalmi megosztottság, a járvány, vagy a klímakatasztrófa kérdése, ez az egész válság, amibe egyre jobban megyünk bele. A korábbi verseid természet- és emberközelisége után, mintha még fájóbbnak éreztem volna az elmúlt időszak veszteségeit. Azt hiszem, csak azt akarom megkérdezni, hogy vagy, készítettél-e egyfajta számvetést az ötvenedik születésnapodon. Mi az, ami ebből megosztható?

Sz. T. A.: Annak idején, amikor a Kerített tér című kötetet készítettem, azt gondoltam, kész, ennél mélyebben már nem leszek vagy nem leszünk. Eredetileg egy kertről, a növények öröméről szóló könyvet szerettem volna írni, csak közben felhúzták a kerítést, így kerítődött le a tér. Érdekes, hogy a mi generációnknak ez a sorsa. Amikor fiatalok voltunk, kinyílt a világ, nagy reménnyel indultunk neki, és azt érzem, hogy ez folyamatosan csukódik, szűkül be, pedig a mi gyerekeinknek is a remény örömét kellene élniük. Ráadásul meg is kapjuk tőlük, hogy elcsesztük. Hát el. 

Azt kérdezed, hogy vagyok? Vagyok. Ebben a címben ez is benne van, a lét öröme mellett az „elvagyok” fájdalma. Az új versek egyike arról szól, hogy végül a növényeké lesz a Föld, és ez egyrészt fájdalmas, másrészt reményt ad, vagy legalábbis érdekes.

Nagy kérdés, hogy szüksége van-e a világnak tudatos létre, és a növényeké valószínűleg másfajta tudat. Egyébként meg? Zárkózom be. Nem akartam, de zárkózom be a magánélet tereibe, ahol még biztonságban érezhetjük magunkat. 

Ezért nem is volt elég az a huszonöt perc, amit az ideútra szántam, mert nagyon kába voltam ma reggel, és lassan szedtem össze magam. Azt álmodtam, hogy egy zongoraművész megvágta az ujját, csupa vér volt a keze és mégis próbált zongorázni. Egyrészt én is folyton elvágom az ujjam mostanában, másrészt a zongoraművész álmomban ukrán volt, és ugye most az ukránok az orosz művészeket nem engedik fellépni náluk, ha birodalmi gondolkodásúnak tűnnek. Tehát mondanám, hogy bezárkóztam, és nézem az eget, a jegenyefákat, a madarakat, de ez nem igaz, mert rettenetes fájdalommal olvasom a híreket, és ha éberen nem is, az álmaimban ott van a vér.

A művészet is összevéreződött. A háború kapcsán most nagy kérdés, hogy a művészek tehetnek-e valamit, illetve van-e közük ehhez. Rossz megélni, hogy kultúrharc folyik kívül, és kultúrharc folyik belül. 

Pedig én azt gondoltam, a kultúra egy biztonságos tér, ahol megbeszélhetjük a fájdalmainkat, hogy ez az egész csak érzelmileg megy vérre. De ez már mindenhogy vérre megy. Van bennem egy félelem, egy kétségbeesés, hogy mennyire törékeny minden. De ez igazából még nagyobb okot ad az örömre. Amíg még egyben van a váza, addig ne a szilánkokat lássuk. 

Milanovich Domi

Fotók: WMN