Miért olyan nehéz elismerni a hibáit annak, amit szeretünk? – 86 éves az Elfújta a szél

–

A könyvből született adaptáció a mai napig az amerikai filmtörténet egyik legnagyobb kasszasikere

A nagyszabású filmkészítés korai példájaként azóta is a legnagyobb klasszikusok között tartják számon, az Amerikai Filmintézet 1998-as listáján a negyedik legjobb amerikai filmnek értékelte. Az évtizedeken keresztül tündöklő csillag azonban az utóbbi években halványulni látszik, a faji megkülönböztetéssel és az amerikai történelemmel kapcsolatos problémáit egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni. Az Elfújta a szél sztereotipikus ábrázolása nemcsak társadalmilag, hanem szellemileg is alacsonyabb rendűnek mutatja a feketéket, olyan embereknek, akik már-már elégedettek rabszolgasorsukkal. És bár a közelmúltban sokan, sokféleképpen vélekedtek a mű létjogosultságáról, sőt voltak, akik annak betiltásában látták csak a megoldást, vannak olyan érdemei, amiket nem vitathatunk el.

Például azt, hogy lenyűgöző történetet mesél el, még annak ellenére is, hogy ezt más kárára teszi

A mű kétségtelenül kárhoztatható a fehérre meszelt rasszizmusáért, a feketék boldog ábrázolásáért, akik elégedetten élnek uraik hegemóniája alatt.

A film még a jelentősebb hangsúlyt kapott fekete szereplőket is úgy mutatja be, mint akik túl szerencsétlenek ahhoz, hogy magukról gondoskodjanak, ezért inkább megelégednek azzal, hogy korábbi uraik szolgálatában maradhatnak.

A történet azonban fikció, és bár ezektől a szempontoktól ma már nem tudunk eltekinteni, valójában nem azoknak a rabszolgáknak az életéről szól, akik csupán támogatói a főszereplőknek, hanem a Scarlett és Rhett, valamint az Ashley és Melanie közötti szerelemről. A történet, minden fordulata, a különböző helyzetek, amelyekbe a szereplők kerülnek és a négy főszereplő közötti szerelem miatt lebilincselő mese IS.

A jelmezek, a díszletek, a rendezés és a színészi játék még ennyi év távlatából is zseniális

Az Elfújta a szél vizuálisan gyönyörű. A díszletek grandiózusak, és 1939-es kontextusukban elképesztően részletesek, a jelmezek pedig aprólékos kidolgozottságukkal és változatosságukkal tökéletesen passzolnak a képbe. Kortársával, az Óz, a csodák csodájával együtt pazar vizuális élményt nyújt.

Nem véletlen, hogy Oscar-díjat nyert a legjobb film, a legjobb színésznő, a legjobb női mellékszereplő, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyv, a legjobb operatőri munka, a legjobb művészeti rendezés és a legjobb vágás kategóriában is, és ezzel olyan rekordot állított fel a legtöbb győzelem tekintetében, amit csak 1958-ban sikerült megdönteni. Ráadásul a főszereplők mellett a film tele van a tehetséges mellékszereplők kivételes alakításaival is.

De ami ennél jóval fontosabb: Hattie McDaniel megkapta érte az első Oscar-díjat, amit afroamerikai színésznőnek ítéltek

A 12. Oscar-díj-átadón Hattie McDaniel, aki a fékezhetetlen Mammyt alakította a filmben, megelőzte színésztársát, Olivia de Havillandot, és elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat. (A felvételt arról, hogy Hattie McDaniel átveszi a díjat, ITT nézhetitek meg – higgyétek el, érdemes!)

Ennek ellenére a hollywoodi Coconut Grove-ban tartott ünnepségen elkülönítették a fehér színészektől, és a terem hátsó részében lévő asztalhoz küldték, fehér színésztársai közül pedig senki sem állt ki mellette.

Persze megvonhatjuk a vállunkat, hiszen akkoriban más idők voltak, de gondoljatok bele, mekkora előrelépést jelentett volna, ha valakinek lett volna elég bátorsága az igazságtalan eljárás ellen tiltakozni. Azt is megtiltották Hattie McDanielnek, hogy részt vegyen a film atlantai premierjén, amelyet egy csak fehérek által látogatható moziban tartottak, és hiába a történelmi jelentőségű Oscar-díj, 1952-ben bekövetkezett halálakor még azt is megtagadták tőle, hogy utolsó kívánságának eleget téve a hollywoodi temetőben temessék el. Jól sejtitek, ez is a fehérek számára volt fenntartva.

Mindezek ellenére Hattie szívvel és szenvedéllyel játszotta a szerepét. Nézőként simán elhiszem neki, hogy őszintén törődik Scarlett-tel, az bármennyire rosszul bánik is vele, és elhiszem azt is, hogy teljes komolysággal vállal a család iránti felelősséget.

És ezek nem „fekete” vagy „fehér” tulajdonságok – egész egyszerűen csak emberiek.

Hattie McDanielt számtalan kritika érte, amiért olyan szerepeket vállalt, amelyek a feketéket alárendeltként mutatták be. Ő azonban azt vallotta, hogy „inkább keres heti hétszáz dollárt cselédet játszva, mint hét dollárt cselédként”.

Vitára hív a faji sztereotípiákról és a történelem fehéreknek kedvező átdolgozásáról

Néhány évvel ezelőtt a művet ismét felkapta a sajtó, amikor az HBO Max kínálatából először eltűnt a film, majd két kiegészítő videóval került vissza a streamingszolgáltatóhoz. Ezek egyike szerint az alkotás „tagadja a rabszolgaság borzalmait”, a másik videóban pedig egy panelbeszélgetés keretein belül vitatkoznak a mű problematikus örökségéről. A rasszista ábrázolások akkor is elfogadhatatlanok voltak, és ma is azok, de csak ezek felülvizsgálatával remélhetjük, hogy felhagyunk a történelem borzalmainak filmes romantizálásával, és elkezdhetünk építeni egy olyan jövőt, ami mindannyiunk számára egyenlőséget hoz – nemcsak bőrszíntől, de nemtől, szexuális orientációtól és vallási hovatartozástól függetlenül is.

Amellett, hogy számtalan dolog miatt kifogásolható az Elfújta a szél, a hollywoodi történetmesélés egyik mesterműve is – és épp az ezek közötti feszültségnek tulajdoníthatóan élvezhető, miközben tanúbizonyságot tesz arról is, hogy a művészet él, a jelentést részben a közönség teremti meg, és hogy hiába nem szándékos, a kinyilatkoztatás bizony kinyilatkoztatás. 

Az Elfújta a szél kétségkívül csodálatos könyv és film, a két rendkívül erős nő, Scarlett O’Hara és Melanie Wilkes pedig sok mindenben példát mutathat. (Szentesi például ITT írt arról korábban, hogy mennyi mindent tanult a szerelemről, hála a műnek.) Szeressük hát őket továbbra is, de ne tegyünk úgy, mintha a kritikus hangok igazságtalanok lennének. Mert nem azok.

Mózes Zsófi

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Silver Screen Collection