Meg lehet gyógyítani valakit a szeretet erejével? – A Hold, 66 kérdés című film erre is választ keres

–

Elapátlanodva

Azt nem tudom, más családokban hogy megy (a baráti köröm nem számít reprezentatívnak ahhoz, hogy általános érvényűnek tekinthessem a jelenséget), de a saját családomban fájó hiánya tapasztalható a vér szerinti apáknak. A nagymamám szülei elváltak, őt az édesanyja nevelte jó darabig egyedül, majd később a kettősük kiegészült a világ egyik legcsodálatosabb fickójával, aki nagyszerűen el tudta látni elsőként a nevelőapai feladatokat, majd pár generációval később nekem is remekbe szabott dédnagypapám lett, nagyon sok kedves emléket őrzök róla.

A vér szerinti dédnagyapám az élete java részében nem sokat törődött egyetlen gyerekével, csak akkor fordult felé, amikor magányos és idős lett. Azokban az években már rászorult a nagymamámra, aki volt annyira nagyvonalú, hogy fátylat borítson a múltra, gavallérosan elfelejtse, hogy amikor gyerekként neki lett volna szüksége egy apára, annak híre-hamva sem volt. Ám amikor fordult a kocka, és a szülőatyja számított az ő segítségére, akkor a munkája és a két gyereke mellől rendszeresen feljárt hozzá mosni, főzni, takarítani. Istápolta az öreget zokszó nélkül, egészen a haláláig. 

A történelem az én esetemben is megismételte magát: a szüleim kislánykoromban elváltak, az édesapámmal való kapcsolatom pedig szépen, lassan elhervadt. Az elmúlt húsz évben összesen ha kétszer találkoztunk: a húgom esküvőjén, majd a húgom temetésén. Hogy neki valaha lesz-e rám szüksége, azt nem tudhatom, és azzal kapcsolatban is csak sejtéseim vannak (hiszen az ember önismeretét az extrém körülmények gyakran felülírják), vajon bennem is van-e ugyanakkora mértékű altruizmus, mint a nagymamámban.

Vajon egy nap képes lennék feledni a múlt minden elhanyagolását, kommunikációs korallzátonyát, nemtörődömségét? Félretenném az egész életemet beláthatatlan időre, hogy támogassam őt öreg napjain?

A Hold, 66 kérdés többek között ezt a kérdést szegezi a nézőnek 

egy harmincas éveiben járó lány és az édesapja történetén keresztül. Artemisnek sohasem volt kifejezetten bensőséges a kapcsolata az édesapjával, valamiért mindig is nehezen értettek szót egymással:

a lány úgy érzi, óriási volt a távolság közöttük, ő kérdezett, de az apja soha nem válaszolt.

Ám egy nap érkezik a hír: az apjának, Parisnak, hirtelen nagyon megromlott az egészségi állapota, a családból pedig valamiért Artemisre esik a választás, hogy ott hagyjon csapot-papot, hazasiessen, és ápolja őt addig, amíg nem találnak megfelelő segítséget. A családi kupaktanács időről időre (rendkívül tapintatlan módon) meghallgatja ugyan a szóba jövő potenciális ápolókat, ám egyikkel sincsenek megelégedve, így Artemis nem tehet mást: marad, és a legjobb tudása szerint támogatja az édesapját a felépülésben. Ebben a feladatában sem az apja családja, sem az édesanyja nem hajlandó osztozni.

Erején felül tehát ápolni kezdi az édesapját, akivel máskor sem tudott, most meg aztán pláne nem tud beszélgetni, aki mindig is olyan volt számára, mint azok a VHS-kazetták, amikre most rátalál, és amikből megpróbálja megfejteni az apját: jó darabig nem tudja őket lejátszani.

Ahogy a nagymamám esetében is történt (és gondolom, sok más családban is hasonló a forgatókönyv), a szerepek felcserélődnek: a gyerekből a helyzet kényszere hatására szülő válik – bár maga is vágyna a gondtalan, játékos gyereki létezésre, ez sokszor teljesen nyilvánvaló. Mégis eteti, járni tanítja a szülőjét, elviseli, kezeli a dacoskodását, és időnként, a házimunka végzése közben elbújik sírni a felgyűlt nehézségek terhétől meggyötörve. „Túl szégyenlős veled, olyan, mint egy gyerek” – segíti egy magyarázattal a család háziorvosa Artemist megérkezésekor a kórházban, amikor először találkozik hosszú évek után az apjával, és szembesül a kommunikációs nehézségekkel. De hogy szégyenlősség rejlik-e valóban a hallgatás mögött, arra még fény kell, hogy derüljön.

„Egy film a szeretetről, az empátiáról, az önfeledt pillanatokról (és hiányukról)

– szól a mozi alcíme, mely az első képkockákon olvasható. A Hold, 66 kérdés távolról sem tökéletes, nagy leleplezéseket ígér, de aztán a távol eső pontok összekötését teljességgel a nézőre bízza csattanó vagy feloldozás nélkül. Ám mégis az egyik legszebb film, amit én ebben a témában láttam, ugyanis tele van olyan gyönyörű, metaforikus képekkel, amik plasztikusan ábrázolják azokat az epizódokat, érzéseket, gondolatokat, amiket az ember egy ilyen helyzetben megélhet. Nekem már csak ezekért a lelassult, türelmesen felfestett pillanatokért megérte beülnöm a filmre.

A jelenet, amiben a gyógytornász segít Artemisnek megtanulni, hogyan támogathatja az állásban, járásban az édesapját, majd Paris esetlen karjai átkerülnek a fizioterapeuta nyakából a lányáéba… ki tudja, mikor ölelték meg így egymást utoljára. A zavar a tekintetekben. Az óvatos érintés.

Vagy azok a képek, amikor Artemis az édesapját utánozza, a földön kúszik lebénult lábakkal, vagy reszkető kézzel gyújt rá. Gyerekként az utánzás segítségével tanulunk, a már felnőtt lány pedig így lesz képes együttérezni az apjával.

Szívbe maró (és egyúttal zseniális színészi játék), ahogy Artemis hol az apja bőrébe bújva, hol magát alakítva játssza el újra egy réges-régi vitájukat. Vagy ahogy a paplancihába bújva zokog.

Rövidfilmek után az első mozi

A filmet rendezte, illetve a forgatókönyvet a görög Jacqueline Lentzou írta. Lentzou 2013-ban diplomázott a Londoni Filmakadémián, eddig öt rövidfilm forgatókönyvének írása és megrendezése fűződik a nevéhez (legutolsó a 2020-as A szenvedés vége címmel). Kisfilmjei a locarnói, torontói, berlini, illetve a cannes-i filmfesztiválon debütáltak. A Hold, 66 kérdés az első nagyjátékfilmje. Az Artemist alakító 34 éves Sofia Kokkali mellett mindenképp ki kell emelnünk az apja szerepében brillírozó Lazaros Georgakopoulost. Állapotából adódóan egy tucat szónál talán nem is mond többet a film 108 perce alatt, az ő esetében így éppen azok a mozdulatok, pillantások, félrenézések lesznek a hangsúlyosak, amelyek a maguk némaságában mégis többet mondanak ezer szónál. Hogy az ember talán választ kapjon a saját kérdéseire is azáltal, hogy tanúja lesz a szeretet és a fájdalom sűrű elegyének, amely a tekintetében tükröződik.

Fiala Borcsa