-

Hajnalban arra ébredek, hogy Laci nehezen veszi mellettem a levegőt. Nem nehezen, inkább túl lassan. Megijedek, mert túl nagyok a szünetek két belégzés között. Éber vagyok, őrző vagyok. Reggel felültetem az ágyban, egy szivaccsal lemosom, megfésülöm őt, átöltöztetem, kicserélem a pelenkát. Várjuk az ápolót, még nem tudom kezelni a gyomorszondát.

Haldoklik a férjem. Egész nap ápolom. Reggeltől estig. Éjjel-nappal. Nincs megállás. Folyamatos felügyeletre szorul. Az én dolgom, én vagyok a felesége.

Hatévesen mentem iskolába, ő volt a padtársam. Azóta együtt vagyunk. Nagyon régóta, már hatvan éve. Igen, szeptemberben iskolakezdéskor lesz pont a jubileum.

Már nincs benne erő. Nem akar élni. Napról napra adja fel. Egyre kevesebbet eszik, alig iszik. Nem beszél, semmi nem érdekli. Ha rosszabb az éjszakája és fájdalmai vannak, rám haragszik. Mindennek én vagyok az oka, ott szúrta el az életét, hogy találkozott velem. Még akkor, nagyon régen, azon a távoli évnyitón. Pedig jól indult. Pajtások lettünk, együtt jártunk iskolába, ő vitte a táskámat. A bátyáimmal is összebarátkoztak, minden rosszat együtt csináltak. Cseresznyét loptak, átúszták a Dunát, közösen szívták el az első cigit. Mindig velük voltam, de én józan maradtam. Az, aki visszafogta őket. De lehet, hogy csak félős vagy óvatos. Vigyáztam rájuk, bár nem kértek belőle, sokat csúfoltak érte, de azért ragaszkodtak hozzám.

Azt mondták, én vagyok az ő jó szerencséjük, nem történik velük semmi baj, amíg ott vagyok. Ott voltam velük, így lettem Laci párja.

Az érettségi évében karácsonykor eljegyzett, júniusban már össze is házasodtunk. Akkor még máshogy mentek a dolgok. Ha együtt akartunk lenni, csak esküvő után lehetett. Siettünk is a házassággal. Jól sikerült a lagzi, összejött egy kis pénzecske KISZ-lakásra. Apró, panel, de a miénk. Én irodista lettem, mert jól ment a gépelés, ő meg három műszakban dolgozott a cementgyárban. Persze még az OTP-től is hitelt kellett felvenni, de jól keresett, szorgalmas volt, ki is fizettük 20 év alatt! Még befizettünk egy Skodára is. Ahogy szokott lenni, hamar jött a fiam. Milyen szép kis család!

Mindenünk megvolt. Felkeltünk, dolgozni mentünk, gyereket neveltünk, este vacsora, fekvés, alvás. Ugyanúgy, éveken át.

Kellett a pénz, másik lakásra, házra, másik autóra. Laci a három műszak mellett mindig maszekolt. Ügyes keze volt, elment napszámba kőműves mellé vagy kisebb javításokat vállalt házaknál. Nem nagyon volt otthon. Azért egy-egy sört megivott a haverokkal esténként. Nem, nem minden este, csak amikor nagyon fáradt volt. Cigizett is. Nem gondolta, hogy ez lesz a veszte. Még gyerekkorában kezdte, az olyan vagány dolog volt akkor. A mezítlábas Munkás. Az évek alatt napi négy dobozig jutott. Volt olyan, hogy egy égett a szájában, egy a kezében, egy meg a hamutálban. Füstbe burkolózott. Azt mondta, csak jár neki egy cigi, ha már egész nap dolgozik.

Nem szóltam. Végignéztem, hogyan lesz beteg. Orvoshoz nem ment, csak akkor, amikor már szünet nélkül köhögött. Tudtam, hogy baj lesz, de nem mertem szólni. Ne kotnyeleskedjek bele az életébe, mondta, tegyem a dolgom. Tudtam, mi az a főzés, az unokák, a háztartás. A nyugdíjazásig tartotta magát, aztán hirtelen elengedte az életet. Amúgy sem érezte magát túl jól a betegsége miatt, bár ezt soha nem vallotta be, de inkább feküdt az ágyban és nézte a tévét. A cigivel a szájában. Ez volt az ő hobbija.

Én meg mindig vártam. Hogy majd jobb lesz.

Majd jobb lesz, ha megesküszünk, jobb lesz, ha meglesz a lakás meg a kocsi, jobb lesz, ha meglesz a gyerek, még jobb, ha már meg is nő, ha kifizetjük a hitelt, ha megvesszük a házat, az újabb autót, jobb lesz, amikor nyugdíjba megyünk. Majd jobb lesz. Soha nem voltunk nyaralni. A gyerek ment táborba meg mindenfelé, mi sosem. Se színházba, se moziba, mert mindig fáradt volt. Dolgozott. És munka után is dolgozott, én meg vártam, hogy majd jobb lesz.

Már tudom, nem lett jobb. Tudom, hogy el fogom temetni, és azt is, hogy én élni akarok. Ápolom, mert megesküdtem, hogy jóban rosszban vele leszek. De a lelkem szabad. Úgy számolom, még húsz évem van hátra. Mivel még igazán semmi bajom, és legalább tíz évig nem is lehet, Laci halála után eladom a házat, veszek egy kis lakást és utazom. Megnézem, milyen a tenger. Meg étteremben fogok enni, amikor csak lehet. Meg wellnessezni akarok. És nyugdíjasklubba járni. A szomszéd Rózsika ott találkozott egy özvegyemberrel, jól elvannak. Együtt járnak kirándulni meg cukrászdába. Azt akarom, hogy velem is ilyen történjen.

Végre történjen már valami!

Törőcsik Edit

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Traveler