„Te vagy a legfurcsább tanár, aki eddig ide betette a lábát" – mondja a katalán házvezetőnő Antoninak, amikor reformpedagógiai módszereivel megérkezik egy kis spanyol falucskába, ahová távol az otthonától vezényelték, hogy ott (a szó szoros és átvitt értelmében is) kinyissa a tanterem ablakát, friss, üde levegőt eresszen be az évtizedek óta dohos térbe, és megmutassa a gyerekeknek, milyen varázslatok rejlenek a tudásban, a tanulásban. A tanár, aki a tengert ígérte című spanyol filmet ajánlja Fiala Borcsa.
–
Egy másképp gondolkodó fiatalember
Szinte mindenkinek van legalább egy meghatározó tanárfigura az életében. (A szerencséseknek több is.) Egy olyan pedagógus, akire évtizedekkel később is visszagondol az ember, mint élete meghatározó elemére. Egy olyan személy, aki szinte a szülőjével volt egy szinten fontosságban. Akitől a tartását, a tudását, az elveit kapta. Aki példaképként tudott szolgálni a sírig, és akitől olyan pozitív visszajelzéseket kapott, amelyek beépültek a személyiségébe is.
Antoni Benaiges épp ilyen tanár volt. Az 1903-ban született katalán férfi a tanári diploma megszerzése után ismerkedett meg Patricio Redondóval, egy libertárius gondolkodású tanárral, aki Spanyolországban teljes mellszélességgel állt ki a Freinet-pedagógia mellett. Ezt a reformpedagógiai módszert névadója, Célestin Freinet francia néptanító dolgozta ki, és Európa-szerte igen elterjedt volt. A módszer a gyerekek természetes kíváncsiságára, tanulásvágyára épít, és támogatja a diákok szabad önkifejezését. Ennek egyik eszköze egy kis nyomdagép, amelynek segítségével a fiatalok a saját érdeklődési körük mentén közösen írhatnak osztályújságot, amelyet aztán más iskolák diákjaival is elcserélhetnek, így is elősegítve más kultúrák, más közösségek gondolkodásának megismerését.
Kép: Pannonia Entertainment Ltd.
„Holnap varázsolni fogunk"
Antoni Benaiges-t 1934-ben távol a szülőföldjétől egy kis faluba, Briviescába nevezték ki tanítónak, ahol megkezdhette reformpedagógiai módszereinek terjesztését. Nem tekintélyelvű iskolát vitt, nem parancsolgatott, nem várta el az automatikus tiszteletet. A gyerekeknek nem kellett magázniuk őt, a keresztnevén szólították, formailag inkább egynek tűnt közülük, egy olyan társuknak, aki az eszközei segítségével segít nekik szélesebb körű tudásra szert tenni. De legfőképp abban hitt, hogy egymást tudják a legjobban inspirálni, és ő ugyanúgy tanulhat a diákoktól, mint ők tőle. A közös tanulást, alkotást varázslatnak tekintette. Úgy vélte, ahhoz, hogy tanulni tudjunk, hibáznunk is kell.
Elve volt, hogy a gyerekeknek először azt kell megtanulniuk, hogyan legyenek gyerekek. Hagyni kell őket minél tovább megélni ennek a kornak a szabadságát.
A varázsló halála
A gyerekek hamar megszerették Benaiges-t, és szépen lassan a szülőket is sikerült meggyőznie arról, hogy a módszerei jók, a gyerekek pedig úgy tanulnak meg írni, olvasni, számolni, hogy abban örömüket lelik. Mindezt egy olyan vidéki környezetben, ahol elvárás, hogy a gyerekek egészen kicsi koruktól fogva felnőttként álljanak helyt, ha kell, segítsenek a mezőgazdaságban, az állatok gondozásában, és ahol a szülők java része írástudatlan, a nagyvilág dolgaival kapcsolatban pedig szkeptikus és gyanakvó.
Amikor megtudta, hogy a diákjai közül sokan még soha nem jártak a falu határán túl, így a tengert sem látták, az az ötlete született Antoninak, hogy a tanév végén elviszi a gyerekeket a tengerhez. Addig pedig elkészítik a maguk kiadványát A tenger: olyan gyerekek elképzelése alapján, akik soha nem látták címmel.
A forradalmi gondolkodású fiatalember üdítő szellőként érkezik meg tehát a falucskába, ám ahogy az a „másképp gondolkodókkal" rendre megesik a világtörténelemben, nem arat osztatlan sikert, vannak páran – köztük a falusi pap –, akik gyanakodva méregetik, és igyekeznek megszabadulni tőle. Sikerrel.
Kirobbant a spanyol polgárháború, 1936. július 19-én a falangista osztagok átvették a falucska ellenőrzését, Benaiges-t pedig – aki a tanév végeztével csak azért tartózkodott a faluban még mindig, mert a gyerekek kirándulását szervezte a tengerhez – nemcsak letartóztatták, hanem vele akartak példát statuálni. Megkínozták, közszemlére téve megalázták, majd börtönbe vetették, a gyerekekkel közösen készített füzeteket pedig elkobozták és elégették.
Antoni Benaiges-t pár nappal később ölték meg, de hogy hová temették el, azt a mai napig senki nem tudja.
Az igazi Antoni Beniages - Kép: Sergi Bernal/Wikipédia
A tanár, aki megígérte a tengert
A film ennek a kivételes tehetségű tanárnak állít emléket, de tulajdonképpen nemcsak neki, hanem a hozzá hasonló elhivatott pedagógusoknak is. Az 1930-as évek Spanyolországában a katolikus egyház birtokolta a legtöbb forrást és befolyást az iskolarendszer felett, a köztársasági oktatási reform képviselői azonban igyekeztek a rendszerszintű elmaradottságot leküzdeni. Az 1931. évi alkotmány 48. cikke kimondta, hogy az általános iskolai oktatás ingyenes és kötelező, illetve világi jellegűnek kell lennie, és „az emberi szolidaritás eszméi által inspiráltnak". A köztársaság első kormánya e célok megvalósítása érdekében átfogó reformokat hajtott végre, új iskolákat hozott létre, új tanárokat vettek fel, új tantervet dolgoztak ki a tanárképzéshez, és igyekeztek mindezt eljuttatni az ország legtávolabbi szegleteibe is.
A Freinet-pedagógiát alkalmazó Antoni Benaiges tulajdonképp az új köztársasági pedagógus mintaképe volt.
Mindez az oktatásügyi diadalmenet Franco tábornok hatalomra jutásáig tartott. A francoisták felbukkanásával a tanárok lettek az erőszakos támadások egyik fő célpontjai, megindult az általános tisztogatás. Csak Burgosban, ahol a francoista elnyomás viszonylag enyhe volt, negyven tanárt öltek meg, vagy nyilvánították őket „eltűntnek”. A tanárok mintegy negyedét büntették meg valamilyen módon; tíz százalékukat véglegesen felfüggesztették a tanításból. Helyükre egyházi személyek, nacionalista veteránok és új tanárok léptek, akiket az új rendszer hitvallása szerint képeztek ki. Amikor a bañuelosi iskola újra megnyitotta kapuit, az osztálytermekbe visszakerültek a feszületek.
A tanár, aki megígérte a tengert két szálon fut, összefonódik benne jelen és múlt. 75 évvel Antoni halála után, amikor a falu mellett talált tömegsírt kezdik el feltárni, megjelenik egy fiatal nő, aki nagyapja kutatását viszi tovább: egyrészt szeretne rálelni dédnagyapja maradványainak nyomára, másrészt a családi múltat is fel akarja tárni, azokat a homályba vesző részleteket, amelyekről Carlos, a nagyapja soha nem beszélt. Így ismerkedik meg a tanár történetével is.
A Franco-diktatúra során meggyilkolt és tömegsírba vetett emberek halála még mindig nehéz és megoldatlan téma Spanyolországban. 1936–39 között mintegy 200 ezer embert gyilkoltak meg a francoisták az általuk elfoglalt területeken, a konfliktus lezárulásával pedig Franco a becslések szerint 100 ezer köztársaságpártit lövetett agyon, és ásatott el jeltelen tömegsírokba. Ezeket csak pár évtizede kezdték el feltárni, eddig 12 ezer ember maradványait hantolták ki, ám még mindig több ezer család van, aki nem tudja, hol nyugszik meggyilkolt felmenője.
A filmet tavaly a spanyol Oscar-nak nevezhető Goyán öt, a Katalán Filmakadémia gáláján, a Gaudín pedig hat kategóriában is jelölték, bár végül egyik díjat sem vihette haza, de ez semmit nem von le az érdemeiből.
Az önszeretet nem egyenlő a narcizmussal – épp ellenkezőleg. A narcisztikus ember valójában nem szereti saját magát. Aki önmagát szereti, az tud csak igazán szeretni mást is – erről szól egy új spanyol film, ami nagyon fontos női tapasztalatokat tartogat.
„Nem tudom, hogy a bánatba hihetik azt, hogy ez olyan, mint az influenza, csak kicsit durvább?” – kérdezi kétségbeesve egy orvos abban az dokumentumfilmben, amely végigköveti, mi történik egy spanyol kórházban a koronavírus-járvány idején.
Két dolog biztos a gyermekágyi időszakkal kapcsolatban. Az egyik, hogy minden nő átéli szülés után, a másik pedig, hogy ennek ellenére alig beszélünk róla. Szakmai oldalról is meglehetősen kevés információ és segítség érkezik, pedig tájékoztatásra és támogatásra igazán szüksége lenne minden nőnek, aki ott áll egy újszülöttel a karjában, és néha úgy érzi, nem éli túl a következő egy órát sem – nemhogy a soron következő éveket.
Magyarország vizeinek 90 százalékát eltékozoltuk, és sokfelé ma is pusztítás folyik helyreállítás helyett. Szendőfi Balázs dokumentumfilmje megérteti a nézővel, mi volna a megoldás és miért.
Rómeó és Júlia vagy Héloïse és Abélard szerelmének történetét sokan ismerik, ám Pedro (I. Péter), portugál király és Inês de Castro nevét csak kevesen. Pedig az ő kapcsolatuk is bővelkedett fordulatokban, tragédiákban, sőt, horrorisztikus eseményekben is.
