Hangjegyekkel írt testvéri szövetség – A Váratlan dallamok című francia filmet ajánljuk

–

A sors fintora

Milyen apróságokon múlik néha, hogy valakiből koldus lesz-e, vagy királyfi – magasra emeli-e az élet, vagy megfeledkezik róla. A „mi lett volna, ha” játékát különösen akkor lehet fájdalmas játszani, ha lehetőséged nyílik megpillantani az alternatív utat is. Azt a sorsot, ami a tiéd is lehetett volna, ha másképp alakul egy-két dolog.

Velős gondolat

Thibaut (Benjamin Lavernhe) sikeres és elismert karmester, aki keresztül-kasul beutazza a világot a zenekarával. Egyik nap azonban rosszul lesz, az ájulását követően pedig két letaglózó hírt is kap. Egy: leukémiában szenved, úgyhogy csontvelődonorra lenne szüksége. A legnagyobb esélye a túlélésre pedig akkor van, ha a testvérétől kaphat vért. És kettő: ennek nyomán egyúttal azt is megtudja, hogy akit addig a húgának hitt, az valójában nem is a vérrokona – őt ugyanis újszülött korában örökbe fogadták. Szerencséje van,

hamar és zökkenőmentesen rátalál a fivérére, akit érthető módon mellbe vág a látogatás: a semmiből „egyszer csak megjelenik ez az éltanuló, és a velőjét kéri”.

Két véglet…

Thibaut és Jimmy (Pierre Lottin) látszólag nem is különbözhetnének jobban egymástól. Míg az egyik a klasszikus zene kedvelőinek körében ünnepelt sztár, addig a másik egy észak-franciaországi kisváros gyárának üzemi konyháján keveri a krumplipürét, szabadidejében pedig egy olyan helyi fúvószenekarban harsonázik, ahová mindenkit felvesznek – és ez bizony süt is a produkciójukból.

A fivérek sorsa szinte rögtön a startmezőnél kettévált, és ezzel a lehetőségeik is egészen mások lettek. Míg Thibaut tehetős örökbe fogadó szülőkhöz került, addig Jimmy pár évig az egyre zűrösebbé váló anyjával maradt, majd onnan nevelőszülőkhöz adták, akik rajta kívül más gyerekeket is befogadtak – de míg azok a gyerekek jöttek-mentek, Jimmy maradt. A neveltetésük a személyiségükben is meglátszik, Thibaut céltudatos, határozott, önbizalommal teli vezető egyéniség, Jimmy viszont magának való, bizonytalan, sündisznó alkat. 

…vagy mégsem?

A kezdeti idegenkedésük azonban hamar feloldódik a zene segítségével. Kiderül, hogy annyira mégsem különböznek, a muzsika ugyanis mindkettejük életében központi szerepet tölt be. És bár Thibaut az ünnepelt sztár, Jimmynek abszolút hallása van, csípőből megmondja a taxi dudálásának vagy a nevelőanyja kiabálásának hangnemét.

A fivéreket a szükség hozta össze, a zongora fekete-fehér billentyűi mellett találkozva azonban valódi barátság szövődik közöttük. Ám mindkettejüknek meg kell tanulni a maguk fontos leckéit, például azt, hogy a tehetség csak egy dolog, a sikerhez bizony kell a szorgalom és a temérdek munkába fektetett idő és energia – ezt nem lehet megspórolni. Vagy hogy a nagyot álmodásnak is megvannak a maga korlátai, a határ sajnos nem mindig a csillagos ég.

A kérdés is ott motoszkál mindkettejükben: „Miért vagyok én itt, ő pedig ott? És mi az oka, hogy nem voltunk eddig együtt?” No meg persze a „mi lett volna, ha” rejtélye.

Vajon Thibaut-ból akkor is világhírű karmester vált volna, ha nem adják örökbe? No és Jimmy? Ha ő is a jómódú örökbe fogadó szülőkhöz kerül, jobban ki tudta volna bontakoztatni a tehetségét? Milyen lett volna a kettejük gyerekkora, ha nem választják el őket egymástól? Be lehet pótolni az elvesztegetett évtizedeket?

A zene a szívedig hatol

Hálás dolog olyan filmet alkotni, amiben a zenének is főszerepe van. Legyen az a nagyzenekar által eljátszott klasszikus mű, a lelkes önkéntesekből verbuválódott kórus, vagy a bakeliten hallgatott jazz, a történet részeként egészen a néző jobb pitvaráig hat.  

Vannak olyan filmek, amik feltöltik a szívedet reménnyel, amiket belül szélesen mosolyogva nézel végig, amik boldoggá tesznek és filantróppá. Az Emmanuel Courcol által rendezett Váratlan dallamok pedig épp ilyen – egy kicsit szebb lesz tőle a világ.

Én talán csak egyetlen dologgal nem voltam igazán kibékülve, ez pedig a magyar cím. Az eredeti ez: En fanfare, a hangos fanfárt pedig jóval erőteljesebbnek érzem a langyos dallamoknál, és jobban is passzol egy olyan mozihoz, ami ha könnyed, franciás stílusban, de mégiscsak az életről és a halálról szól.

Fiala Borcsa