Oké, de ki az a Colum McCann? 

Egy ír író. Na jó, ez így borzasztóan hangzik, mondjuk azt, hogy Dublinban született. Tegyük hozzá, hogy 1965-ben, és azt is, hogy jelenleg New Yorkban él. Ha még azt is megtudjuk, hogy a Hunter College-ban, az Egyesült Államok egyik legnívósabb kreatívírás-képzésén oktatott, talán még kíváncsibbak leszünk a tapasztalataira. De ha bizalmatlanok vagyunk (mint én), és nem szeretjük az intézményi hierarchiákat (mint én), akkor utánajárhatunk, milyen könyvei vannak. 

Magyarul az Apeirogon című regényt találjuk, amelyet a Levelekhez hasonlóan szintén Sepsi László fordított. Ha felmerült benned, mi a csudát jelenthet ez a szó, mármint az apeirogon, nem vagy egyedül. Nehezen megjegyezhető kifejezés, címválasztásnak főleg merész. Árad belőle a kihívásjelleg. Van, akinek vonzó, van, akinek rögtön túl sok. Az apeirogon „egy megszámlálható végtelen oldallal rendelkező síkidom”. Egy matematikai fogalom, nagybetűs paradoxon (olyan, mint kisbetűvel írni azt, ami nagybetűs). Nem végtelen, de az örökkévalóságig tartana megszámolni.

Persze egy ilyen forma csak a geometriában létezik. Színtiszta elmélet, mint maga az igazság. Bárhogy forgatod, minél több nézőpontot ismersz meg belőle, annál inkább rájössz, hogy nem létezik. Legalábbis nem egyetlen alakban. 

Különösen, ha olyan összetett kérdésekről van szó, mint az izraeli–palesztin konfliktus, amiről a könyv szól. Talán tényleg az van, hogy ezt az egészet csak töredékekben lehet vagy érdemes elbeszélni, mert a valóság ledobja magáról a linearitást. Az Apeirogon ezeregy rövid szöveget tartalmaz (nem véletlenül), amelyet sokszor a vizualitás, a vonalak, az ívek kötnek össze. A hegyek között kanyargó utak. A nap pályája, ahogyan lenyugszik. A vándorló madarak röpte. A fegyverekből kilőtt gumilövedékek. A gyász hullámai.  

Oké, de ki az a Milanovich Domi? 

Teljesen jogos felvetés, és amikor ajánlókat, kritikákat, recenziókat olvasunk, sokszor nem igazán látjuk át, ki milyen pozícióból írja a szöveget. Pedig ez nagyban meghatározza, mit emel ki a könyvből. A másik ok, amiért noszogatom magam (ez történik éppen), hogy menjek be legalább ennek a pár bekezdésnek a közepébe, és tegyem közszemlére magam, az az, hogy a Levelek az ifjú íróhoz is pontosan ezt teszi veled: noszogat, párbeszédbe von, és nem tágít.

Megkérdezi tőled, ki vagy, miben hiszel, mit is akarsz kezdeni az írással. Aztán néz rád tágra nyílt szemmel, és nem érdekli, hogy közben kihűl a kávéja. Csendben vár, nem prédikál, figyel. Ez nem egy kézikönyv. 

Szóval itt állok, 36 évesen. Voltam (?) sportoló, aktivista, pszichológus, tanár, és ezek a szerepek mind nagyon meglátszanak a szövegeimen. Mindenen, amit választok: a témákon, a szavakon, a stíluson, a megoldásokon. Azon, hogy meddig hajtom magam (és az olvasókat), mit veszek még bele, és mi az, amit elengedek. Nem írtam (még) könyvet, de nagyon örülök az új könyveknek. A kollégáimra különösen büszke vagyok, a munkatársaim tényleg társaim a munkában. Ez nem verseny, mi itt mind együtt építünk valamit. 

Újságírónak nevezem magam, az egyszerűség kedvéért, de azt hiszem, azért írok, mert imádok megküzdeni egy üres Google-dokumentummal (lásd sport). Mert tudom, hogy a szavaknak erejük van, és ellenállásra lehet őket használni (lásd aktivizmus). Mert nem akarom, hogy rám záruljon a világ, és rettegek attól, hogy közönyös leszek (lásd pszichológia). Mert így tanulok (lásd tanítás). Na jó, magyarázni is szeretek, de szerepelni egyre kevésbé. Úgyhogy most hátrébb is húzódom, ezeket csak azért mondtam el, hogy lásd, miért azt tartom érdekesnek a Levelekből, amit.

Oké, de mi ez a könyv?

Colum McCann ötvenkét kisesszében beszél egy olyan hivatásról, az írásról, amelynek bizonyos elemei kétségkívül taníthatatlanok. A szerző éppen ezért „csak terelőszalagként van jelen”, azért osztja meg a tapasztalatait, hogy „megspóroljon nekünk némi időt és szívfájdalmat”. A kisesszéket egy-egy ismert írótól vett idézettel indítja. Virginia Woolf, Zadie Smith, David Foster Wallace, Henry James, Beckett, Kundera és Borges… sok mindenki sorra kerül.

Egyszerre olyan, mintha lélegzet-visszafojtva járkálnál egy hatalmas csarnokban, tekintélyes portrék között, vagy mintha részt vennél egy közösségi eseményen, ahol mindenkinek van pár jó szava hozzád. 

McCann is megfogalmazza a maga tanácsait. Ezek túlnyomó többsége nem új, viszont nagyon hasznos. Legyen jegyzetfüzeted. Olvasd fel hangosan, amit írtál. Alkoss összetett és tökéletlen szereplőket, olyanokat, akik „elbírják a valóság súlyát”, satöbbi, satöbbi. De azt is elárulja, mitől jó szerinte egy első mondat, hogyan érdemes az ügynökökkel, a szerkesztőkkel, a kritikusokkal, az olvasókkal, és nem utolsósorban, önmagunkkal bánni.  

Oké, de mit lehet benne szeretni? 

A könyvben azok voltak számomra a legélvezetesebb részek, amikor McCann nem szavakkal közölt valamit, hanem, hogy úgy mondjam, „real time” mutatta meg a szövegben. De mindjárt érteni fogod, ha elolvasod például ezt a szakaszt: 

Ne használd túl sokat a pontosvesszőt; jól alkalmazva ez egy izmosabb vessző. Irodalmi szövegekben a zárójelek túlságosan magukra vonják a figyelmet. Figyelj az egyeztetésre, ezeket a legtöbb jó író helyesen használja. (Hupsz.) És sose kezdj mondatot éssel. (Bocs.) Kerüld a túl sok hármaspontot, főleg a bekezdések végén, kissé túl drámaiak… (Látod?)

Vagy ezt: 

„Az öröm gondolatához egy hosszú, őrült mondat illik, amely sutba dobja a nyelvtant és bolondosan nyargal igen izgatottan gondtalanul nem törődve a szokásokkal csak elragadtatott száguldó tisztaság, mintha egy ló vágtázna a szavak mögött. A szomorúság ezzel szemben lehet elharapott. Éles. Sötét. Magányos.”

Mindkét részlet annyira játékos, humoros, érzékletes. Arról is szól, hogy a nyelvtan, vagy a szövegalkotás szabályait természetesen át lehet hágni, de elsősorban akkor, ha ismerjük őket, és többé-kevésbé tudatosan tesszük azt, amit teszünk. A festők sem azért készítenek absztrakt, vagy éppen különös portrékat, mintha nem tudnának élethűen ábrázolni valakit. Hanem azért, mert így rendezik újra a világot, új alakzatokat hoznak létre a formátlanságból, amelyek mindannyiunkról elárulhatnak valamit. 

Oké, de ki számít írónak? 

„Az író nem olyasvalaki, aki megszállottan gondolkodik az írásról, vagy beszél róla, vagy tervezi, vagy elemezgeti, vagy nagyra tartja: író az, aki leteszi a seggét a székbe, habár minden porcikája tiltakozik ellene” – hangsúlyozza McCann.

Szóval a rossz hír az, hogy olvashatsz bármennyit az írásról, álmodozhatsz, fantáziálhatsz róla hosszú éveken keresztül, ha nem ülsz oda, hogy megküzdj az ürességgel, akkor nem fogsz fejlődni. Ezt magamnak is mondom.

Nem úgy van, hogy addig forgatod magadban az ötleteidet, míg a nagy mű, hopp, egyszer csak kicsusszan belőled. Ez általában fájdalmasabb szülés ennél, még akkor is, ha vannak szövegek, amelyek lendületesebb tempóban látnak napvilágot. „A jó szöveg könyörtelenül kikészít. Kevesen beszélnek róla, de az íróknak a világszínvonalú sportolók kitartásával kell bírniuk. A kimerítő egy helyben ülés. A hibák. A javítgatás. A mentális teher. Újra meg újra leengedjük a vödröt a csaknem üres kútba.” 

Az újságírás nekem egyszerre kút és tenger.

Mélyre menni magamban, és nem hagyni, hogy kiapadjak. Elmerülni a külvilágban, hírekben, társadalmi ügyekben, szakirodalomban, addig a pontig, amíg szinte teljesen elfogy a levegőm. Egy kicsit minden cikkbe belehalni, aztán újrakezdeni. Elfogadni, hogy nem lesz minden tökéletes, hogy rengetegféleképpen lehetne csinálni (nem is apeirogon, mert megszámlálhatatlanul végtelen). Beletörődni, hogy vannak határidők, körülbelül másfél nap jut egy szövegre. És utána elengedni, befejezni, talán egy picit még nyújtani, de aztán lezárni, pont. 

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022. Fordította: Sepsi László.

Milanovich Domi